Esőnap...

Igen, még mindig jógázom.

Igen, még mindig tanítok.

Igen, ez még mindig az én blogom.

Igen, újra írok. Mert jólesik.

Vannak azok a bizonyos napok, amikor még az sem segít, hogy hétvége van. Amikor 2 napja zuhog az eső. Amikor - Muki kutya kivételével - egyetlen szerettem sem ér rá semmire. Amikor elborít a takonykór és a fél fülemre süket vagyok. Amikor pontosan tudom, hogy mit nem akarok meghallani, befogadni, a keblemre ölelni: semmi új a Nap alatt, csak a változás és új tapasztalások szele. Amikor mindennek örömére, annyi gondolat, kétség, aggodalom, félelem dübörög a fejemben, hogy nem is értem hogyan férnek ebbe a nem túl méretes koponyába és az evolúciós fejlődésem eredményeként, hogyhogy nem lettem még vízfejű vagy csúcsfejű vagy miért nincs plusz egy gondolattároló hardver a nyakamhoz erősítve, ahol mindezek, ezek a kavargó, száguldozó, negatív, dühöngő őrültek elférnének?!

Ezen a bizonyos napon úgy döntöttem, hogy fürdéssel kezdem a reggelt - micsoda lázadás -, sőt a kádban olvasok újságot, ha már az üdülését rendszeresen nálam töltő Fika úr nem hagy aludni. Aztán ki-Netiztem Fika urat és népes rokonságát a lefolyóba. Adieu, Monsieur! Aztán Mukival bőrig ázva bevettük az egyik kedvenc kávézónkat a napi ellátmányért, mert hát - ha eddig netalántán nem derült volna ki - a jógatanár is ember: mondhatni gyarló halandó. Aztán ismét bőrig ázva, ez a gyarló halandó a jógaszőnyegén landolt végre. És ilyenkor, ott a jógaszőnyegen bizony nagyon kell minden segítő, minden eszköz, módszer -  amit csak felfedeztem magamban, magamon az elmúlt tizenvalahány évben -, hogy átmosson, gyógyítson, a jelenbe hozzon.

Imádok énekelni. Szerintem egy bagzó macskának is jobb hangja van, de szerény véleményem szerint a kettő nem zárja ki egymást. Mármint az éneklés és a bagzó macska orgánum. Na, jó... nem vállalok fellépéseket az operában és általánosban csak úgy lehettem az énekkar tagja, hogy tátognom kellett, amikor felléptünk. Persze akkor még nem tudtam, hogy vannak széles e világon a mantrák! Ezek a csodák, ahol nem számít a hangod, nem számít, hogy hangos vagy halk, vagy rekedt vagy sírós vagy köhögős. Csak a rezgés számít, a jelenlét számít. Úgyhogy ma a Gayatri mantrát zengettem egymagamban ott a szőnyegen százszor, kétszázszor, háromszázszor, nem is számolva, csak ismételve sokat-sokat Deva Premal csodálatos hangjára (naná, hogy ne halljam az enyémet), s az én egyre boldogabb rezgésemre. Átmosott, mint valami energetikai zuhany, ami megszabadít a blokkoktól, a terhektől, az őrülten száguldozó gondolatoktól és feltölt. Mindig ilyen. Mondom, hogy csoda! Utána egyszerűen csak ott maradtam ülve, behunyt szemmel és hagytam, hogy minden lélegzettel megkönnyebbüljek. Mintha minden kilégzéssel kiraktam volna egy potyautast a lelkemből, akinek már rég le kellett volna szállni. Hiszen új szelek fújnak. Kell a hely, kérem alássan, az örömnek, a szeretetnek, a belülről áradó fénynek és az elfogadásnak. Úgyhogy amikor már mindenem elzsibbadt, mintha egy komplett hangyafarm-lázadás tört volna ki a lábaimban, akkor elkezdtem jógázni: örömmel, szeretettel és elfogadással. Nem azzal az elfogadással, amikor  a szőnyeg alá söpröm a problémákat, hiszen én annyira elfogadó vagyok. És nem azzal az elfogadással, amikor én vagyok a lábtörlő, hiszen én annyira elfogadó vagyok. Azzal az elfogadással, amikor jelen vagyok. Nyitott vagyok a valóságra. A valóságban keresem meg az örömöm. A valóságban szeretek. A valóságban látom meg, hogy a gondolataim nem én vagyok, és a gondolataim, bár valódiak, de nem igazak. A valóságban vagyok jelen. A valóságban van bennem csönd és béke. Még ha csak pár pillanatra is. De tudom, hogy van és, hogy ez a valóság. Elfogadom.

Az igazi felfedezőút...

„Az igazi felfedezőút nem abból áll,

hogy új tájakat fedezünk fel, hanem

hogy új látásmódra teszünk szert.”

Marcel Proust

A Csodabogárban John Travolta mindent megtesz, hogy a kártékony nyuszit kiűzze a kertjéből, még olyan kerítést is készít, amely 1 méter mélyen van a talajban, de mindhiába… Aztán egy éjszaka ráébred, lehet, hogy egész idő alatt rossz irányba próbálkozott. Csendben kilopakodik a kertbe a holdfényben, kinyitja a kaput, majd leül a tornácra és vár. Mikor már majdnem elalszik, a nyúl nagy robajjal kiront a kertből a nyitott kertkapun át. Miközben próbálta kizárni Tapsi Hapsit, a hosszúfülű épphogy bennrekedt a kertjében és ő maga tartotta ott.

Amint jógatanár lettem, hatalmába kerített az a kényszerképzet, hogy nekem nagyon, de nagyon sokat kell gyakorolnom és nagyon, de nagyon jónak kell lennem és még nagyon, de nagyon sokat kell fejlődnöm… Mert ugye a kedves tanítványok bizonyára csak ahhoz járnak szívesen, aki háromszor körbe tudja tekerni a lábát a nyakán, miközben kézen áll és ha majd egyszer én is ’olyan jó leszek’, akkor biztosan a világ legjobb óráját fogom tartani a tömegeknek, akik majd be sem férnek a terembe. Talán nem túl meglepő mindez annak fényében, hogy mindig készültem valamire: amikor ovis voltam arra, hogy majd megtanulok írni-olvasni; amikor általánosba jártam arra, hogy bejussak egy jó gimibe; a gimiben arra, hogy túléljem a túlélhetetlen érettségit és bejussak az egyetemre; az egyetemen arra, hogy lediplomázzak; ügyvédjelöltként arra, hogy túléljem a túlélhetetlen szakvizsgát. És így tovább. Miközben azonban arra készültem, hogy a világ legjobb jógatanára legyek (majd egyszer), csak egyre kevesebbet gyakoroltam és egyre mélyebb hullámvölgyek érkeztek. Mindaz, amit annyira élveztem és olyan természetes volt nap, mint nap jógázni, hogy alig vártam: egyre inkább kötelességgé vált, amit muszáj, amit kell, amire rá kell vennem magam, hogy taníthassak. Persze ha valaki megkérdezné, szerintem mitől jó jógatanár a jógatanár sok mindent felsorolnék a hitelességről, a tapasztalásról, a belső munkáról, de az nem jutna eszembe, hogy háromszor körbe tudja tekerni a lábát a nyakán, miközben kézen áll. És persze száz helyen olvastam, hallottam, tudom, hogy a jóga a befelé figyeléssel kezdődik, amikor elengeded a megfeleléskényszert, a versengést, az erőszaktevést önmagadon. Mindenesetre, ahogy a Csodabogárban George-nak a nyuszi, nekem Moby, a zenész hozta „nagy robajjal” a felismerést: változtatnom kell a hozzáállásomon.

Moby – a számomra rendkívül inspiráló Urban Yogis interjúsorozatban – azt találta mondani, hogy úgy döntött soha nem akar jó lenni a jógában. Mivaaaan?! Mondom, nem akar benne jó lenni. Azt vette ugyanis észre magán, hogy a jógaórákon akaratlanul is összehasonlítja magát a többiekkel, versenyzik, figyeli, hogy kinél „jobb” vagy ki „jobb” őnála, meg akar felelni a jógatanárnak és beletolja, beleerőlteti magát pózokba… mindeközben azt is észrevette, hogy árt önmagának, bár nyilvánvalóan nem ez a célja. Ugyanis a célja éppen az, hogy mind fizikailag, mind mentálisan egészségesebb legyen a jóga által. Ez nem azt jelenti, hogy nem tesz erőfeszítéseket, sőt. Egy héten legalább 5 napot gyakorol. Feszegeti a saját határait, dolgozik önmagával, s bár nem járunk össze kávézni, úgy sejtem fejlődik mindebben. És persze ez nem is azt jelenti, hogy ezentúl senki se járjon jógaórára. És persze nem is azt jelenti, hogy ostorozd magad, ha úgy érzed túlerőltetted a gyakorlásod. Mindannyiunkkal megesik néha, hogy túlfeszítjük a húrt, hogy minden szándékunk ellenére ártunk magunknak. Moby üzenete számomra az önelfogadásról szól. Az önelfogadás, az önszeretet nem tud megvalósulni mindaddig, amíg kézen fogva járunk az elégedetlenséggel. Önmagam legyőzése sohasem mások legyőzését jelenti. A saját határaim feszegetése és a saját erőfeszítéseim nem hasonlíthatók össze máséval. Mindenkinek megvan a maga útja és a maga feladata. A jóga nem verseny és nem cirkusz. A lényeg, hogy mindig a legtöbbet hozzam ki magamból, a legjobb tudásom szerint cselekedjek. Mindent megtegyek, ami tőlem telik. A lényeg, hogy a szándékom minden esetben tiszta és őszinte legyen. A gyakorlásomban is. És mindeközben vállaljam a felelősséget önmagamért. Az, ahogy érzem magam, az, amiben vagyok: az én választásom. Szinte minden nap jógázom. Nem ugyanúgy, nem ugyanannyit, nem ugyanannyira intenzíven. De dolgozom önmagammal. Dolgozom a mélységeimmel, a blokkjaimmal, a félelmeimmel. És szeretem. Az út maga a fejlődés.

Ahimszá: ne árts!

„Csak úgy tanulhatunk meg másokkal együtt élni,

ha megtanulunk önmagunkkal együtt élni.”

Judith Lasater

Jó múltkoriban épp egy „csajos” jógaóra jött össze és még gyakorlás előtt csak úgy záporoztak a kérdések a „jó” fogyókúráról és hogyan is lehet megmenekülni a süti függőségtől, meg egyébként is azok a bűnös szénhidrátok, meg ki hány kiló, miért nem elég jó úgy, ahogy van, milyen szeretne lenni, egyébként meg fogyaszt-e a jóga és így tovább… Szeretnék megnyugtatni minden kedves érdeklődőt, hogy a jóga egy olyan csodálatos gyógyító technika, amely – többek között – jótékonyan hat az emésztésre, a hormonrendszerre és nem utolsó sorban harmonikusan fejleszti a test minden izmát. Egyszóval, ha szüksége van a testednek arra, hogy fogyjon, akkor rendszeres gyakorlással biztosan fogsz is fogyni. Persze hozzátenném, hogy a testednek nem arra van szüksége, hogy 13 éves agyonretusált anorexiás modellekre hasonlítson a magazinok címlapjain. Csak szólok. És könyörgöm: mindenekelőtt ne ezért gyakorolj! A jóga sohasem egy egyszerű fizikai gyakorlás, hanem egy mély energetikai munka és öngyógyítás. Gyakorolj azért, hogy jelen legyél a testedben és az életedben. Gyakorolj azért, hogy egészséges legyél, és jól érezd magad a bőrödben. Gyakorolj azért, hogy megleld a belső békéd és minden helyzetben meg tudd őrizni azt. Gyakorolj a személyes fejlődésedért. Gyakorolj a megvilágosodásért. Egyszóval tartsd a fókuszod a belső önvalódon és hallgass rá, amikor a jógaszőnyegedre lépsz.

Persze nekem sincs glória a fejem felett és örökké tanulom az önszeretetet, az önelfogadást, a türelmet önmagammal, nem véletlenül beszélek róla ennyit. A jógikus élet legfontosabb, sokszor legnehezebb alapkövei ezek szerintem. Ami nekem segíteni szokott ebben a témában (is) az Patanjali. Patanjali a jóga egyik alapművének, a Jóga Szútráknak a szerzője. Vitatott, hogy egy ember volt-e, vagy egy csoport jógi, mivel kb. 3000 évvel ezelőtt keletkezett a műve. Patanjali rövid mondatokban írja le a boldogság, vagyis a szamádhi felé vezető utat nyolc lépcsőben, melyek közül az ászanák (testtartások) csak az egyik lépcsőt foglalják el a nyolcból. Tehát a fizikai gyakorlás mindenekelőtt csak része a jógának, nem maga a jóga. Patanjali Szútrái azért is csodálatosak, mert egy-egy szót, egy-egy mondatot kutatók, tudósok és bölcsek magyaráznak hosszú oldalakon keresztül, de végülis csak Te döntheted el, hogy szerinted, Neked mit jelent… Az első lépcső, a jamák, az ún. erkölcsi szabályok közül is a legeslegelső az ahimszá, vagyis a „ne árts”. Mindent ennek kell alárendelni, mindent felülír. Senkinek és semminek ne árts. Ne árts a Földnek, ne árts az állatoknak, embereknek, növényeknek, és a többi. De számomra a legfontosabb jelentése az ahimszának mindenekelőtt az, hogy ne ártsak önmagamnak. Ne ártsak magamnak a gondolataimmal, evéssel, ivással, önbüntetéssel, éheztetéssel, zabálással, kevés alvással, rosszindulattal, irigységgel, féltékenységgel, kétségekkel, frusztrációkkal, elégedetlenséggel, lustasággal, halogatással, kémiai mérgekkel, félelmekkel.

Te mivel ártasz magadnak? Mennyit ártasz magadnak, miközben arra vársz, arra vágysz, hogy végre mások ne ártsanak Neked? És vajon mi az, ami valóban táplál? Merthogy nem maga a tiltás, hanem a táplálás a valódi fókusz szerintem. Milyen szép szó is az, hogy táplálék. Vajon az ételed, italod valóban táplál Téged? Megkapja a táplálékodból a tested azt, amire valóban szüksége van: rostokat, vitaminokat, ásványokat, jóllakottságot, tápértéket? Vajon, ahogy elkészíted, megfőzöd, megrendeled vagy beszerzed: az táplál? Ahogy elfogyasztod, ahol, akikkel: az táplál Téged? Mikor adtál utoljára hálát az ételedért és mikor tekintetted ellenségnek, ami nagyon finom, de nem kéne… És ha nem kéne, akkor miért csinálod?  S ha már itt tartunk, a környezeted, az emberek körülötted, valóban táplálnak Téged? A könyv, amit olvasol, a film, amit megnézel, a program, amit szervezel, a barátaid, a szeretteid, akikkel együtt vagy, a jógagyakorlásod… táplálnak Téged? Inspirálnak? Motiválnak? Megnyugtatnak? Szeretnek? Elfogadnak? Ahogyan Te önmagad… Ahogyan én önmagam… Nyugalom! Nem kell belőle felelni holnap. Nem lesz röpdolgozat. Csak tartsd a szívedben ezt a fókuszt és vigyázz magadra. Hogy szokás szerint Louise L. Hay-t idézzem: „Gondoljunk a rózsára. Attól fogva, hogy bimbót hajt, egészen addig a pillanatig, amikor már az utolsó szirma is lehullt, mindig gyönyörű, mindig hibátlan, mindig más. Mi is ilyenek vagyunk: mindig teljesek, mindig szépek és folyton változunk. Adott pillanatban legjobb tudásunk és belátásunk szerint cselekszünk. Amint többet tapasztalunk, többet tudunk és értünk, mindent másként csinálunk.” Hogy szokás szerint hozzátegyem: a jógaszőnyegen és azon túl.

Szeretni bolondulásig...

„Szeretni bolondulásig,

De szép is lenne,

Csak az másik észrevenne,

Benne lenne…”

Ezt az örökzöld slágert dúdoltam éjjel a kádban magamnak a telhetetlen kisgömböcként befalt vacsora okán némi álmatlanságtól és hasfájástól szenvedve, miközben az egyre szebb színekben pompázó bébi elefánt bokámat kilógattam a forró vízből, aki mély felháborodásomra újabb két hét bokasínt nyert a doktor nénitől, az ő mély felháborodására én pedig azt gondoltam: oké, hordani kell ezt az izét, de azért gyakorolhatnánk már egy ’rendeset’… ez némi traumát okozott mindkettőnknek és úgy érzem, nem volt az évszázad ötlete. Egyszóval valóban magamnak dúdoltam, én vagyok az a másik, aki végre észrevehetné magát és „bolondulásig” szerethetné önmagát, ha már itt tartunk… persze rajta vagyok a témán egy ideje, de mint a mellékelt ábra mutatja, még mindig meg tudom magam lepni, mikor szembesülök azzal, hogy hasfájásig zabálni és bokasínnel napüdvözletezni nem épp a feltétel nélküli önszeretet jele.

Aztán eszembe jutott Bo, szerelemmel nyert, imádott unokahúgom. Bo most múlt két éves és együtt töltöttük a hétvégét… Bo naponta körülbelül kétszáz spontán lefelenéző kutyát csinál, bárhol szívesen próbálgatja a fejenállást és imádja a boldog baba pózt, avagy kis lábait megragadva, vigyorogva gördül a hátán ide-oda. Bo teljes extázisba tud kerülni olyan „apróságoktól”, minthogy mindannyian felébredtünk végre. Ilyenkor a teljes lényét átadja az örömnek, ragyog, ugrál, rohangál, kacag és boldogan átölel, ami mindkettőnknek nagyon jó érzés. Megfigyeléseim szerint Bo teljesen jelen van az életében, és amikor épp olyan fontos dolgokat vizsgál, mint kavicsok, hangyák vagy pocsolyák: azt is mindig teljes odaadással teszi. Bo láthatóan teljesen önmaga és nem akar más lenni, eszébe sem jut önmagát másnak mutatni. Bo a kismotorján száguldozva, hintázva, pörögve, új dolgokat felfedezve – persze minden felnőttet rendszeresen halálra rémisztve – nem fél semmitől. Bo nyitott szívű és szívesen ismerkedik. Sokat tanulok Botól.

Bo közelében mindig eszembe jut, amit a már emlegetett Louise L. Hay írt a gyerekekről, avagy milyen tökéletes is az ember, amikor még egész kicsi. A gyerekeknek nem kell azon fáradozniuk, hogy tökéletessé váljanak, hiszen már azok, és úgy is viselkednek. Tudják, hogy ők a világ közepe. Tisztában vannak önmaguk és az élet nagyszerűségével. Bátran követelik, amit akarnak. Szabadon kimutatják az érzelmeiket. Tudjuk mikor mérgesek, sőt, az egész szomszédság tudja. S azt is, mikor vidámak, hiszen a mosolyuk beragyogja az egész szobát. Mihelyt felnövünk, megtanulunk (ön)szeretet nélkül élni, de a gyerekek erre képtelenek. Ők egyformán szeretik minden testrészüket, életük minden napjának minden percét. Mindnyájan ilyenek voltunk, csak – tisztelet a kivételnek – megtagadtuk a saját nagyszerűségünket, mert elhittük, hisszük, hogy akkor vagyunk szerethetők, avagy elég jók, ha… Ha elérjük ezt vagy azt. Ha viszontszeretnek. Ha sikeresek vagyunk. Ha jól nézünk ki. Valahogy mindig akad egy ha… Úgyhogy itt és most (nem holnap vagy holnapután, csak szólok…) bizony újra meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat. Louise L. Hay egyik kedvenc gyakorlata egyébként erre: fogj egy tükröt – tudod, azt a tárgyat, amit eddig csak arra használtál, hogy hibát találj magadon, borotválkozz, kiszedd a szemöldököd… –, nézz mélyen a saját szemedbe és mondd el magadnak (sokszor, sokszor) „Szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy.” Érdekes megtapasztalás. Csak annyit tennék hozzá, hogy nyugodtan mondható a bedagadt bokának és a fájós pocaknak is, a szeretteinknek, meg annak a sok büntiben hervadozó testrésznek, aki „nem elég jó, nem elég szép, nem elég sovány, nem elég izmos” és így tovább…

Nekem a legőszintébb tükröm a jógaszőnyegem. Tökéletesen megmutatja miért is gyakorolok, mibe vagyok éppen „bepörögve”, beleragadva. Megmutatja, hogy képes vagyok-e kilépni ezekből, a képzelt komfort zónámból. Szeretem-e magam annyira, hogy ne terrorizáljam a testem?! Szeretem-e magam annyira, hogy ne azért gyakoroljak: izmosabb legyek és végre meg tudjam csinálni azt a pózt, vagy hajlékonyabb legyek és akkor végre majd meg tudom csinálni amazt a pózt, vagy vékonyabb legyek, mert egy jógatanáron látszania kell, hogy jógatanár és a többi, mondjam még?! Szeretem-e magam annyira, hogy ezzel a csodálatos gyógyító technikával valóban gyógyítsam magam, avagy arra használjam, amire való… Tudok-e kapcsolódni a testemmel, a lelkemmel, az elmémmel? Hallgatok-e önmagamra? Merek-e egy újszülött nyitottságával és érdeklődésével tekinteni a világra? Merek-e csöndben maradni, hogy meghalljam a válaszokat... Megmutatja, mennyire türelmetlen vagyok önmagammal (is). Megmutatja mikor van szükségem pihenésre. Megtanít szeretni a gyakorlásban és a jógaszőnyegen túl. Hiszen igazán az tud szeretni, aki önmagát képes feltétel nélkül szeretni. Akárcsak mesterem, Bo.

  

Bicebóca ajándéka…

Csütörtökön járdakátyúba léptem az ebédidős rohanásban. Káromkodtam egyet és meg sem álltam, sőt el is felejtettem, aztán az esti jógán a lábnyomorgatás – ööö, lábujjszéttárás – közben igaz, hogy csillagokat láttam, dehát az ugye nem újdonság, ha az ember lánya Iyengarra adja a (láb)fejét. Persze mire hazaértem, egy elefánt bébi titokban elcserélte a bokánkat és Bicebóca már alig jutott be a lakásba, krokodilkönnyek, jegelés mindhiába: bokarándulás, egy hét bokasín. Semmi bringa, semmi magassarkú, semmi jóga, semmi tanítás, és még fáj is: nem volt őszinte a mosolyom.Viszont kénytelen voltam megállni.

Természetesen mondanom sem kell, hogy rendkívül szimbolikus, avagy épp van egy kis dolgom a továbblépéssel egy új életszakaszomba és a valódi felnőtté válással. Persze egyből előkaptam Dahlke a betegség szimbólum című remekművét, amelyben azt találta mondani a bokatémára, hogy érkezzünk meg a „helyünkre", merüljünk el benne és csendesedjünk le, szakítsunk magunknak időt a gondolkodásra, hogy a dolgaink ne a külső, hanem a belső útjainkon haladhassanak előre. Hát, igen. Utána másik segítőmhöz, Louise L. Hayhez fordultam, aki az éld az életed című könyvében gyönyörű megerősítéseket, személyes mantrákat is ír a különböző bajokhoz társítva. Én és a bokám ezt kaptuk tőle ajándékba: "Könnyedén haladok előre az életben. Értem a feladatomat, kész vagyok együtt változni az időkkel. Így van rendjén." Köszönöm és hála.

Louise L. Hayről dióhéjban annyit, hogy olyan élete volt, amit az ember „az ellenségének sem kívánna.” A nevelőapja folyamatosan zaklatta és bántalmazta, öt évesen megerőszakolta a szomszéd is, tizenöt évesen elszökött otthonról és egy simogatásért odadobta magát mindenkinek, tizenhat évesen már túl volt egy terhességen és örökbeadáson, amikor elhagyta a férje, ismét összeomlott az élete és nem lepte meg, hogy – bár már elindult az önismeret és fejlődés útján – méhnyak-rákkal diagnosztizálták. Tudta, hogy meg kell szabadulnia a gyermekkori nehezteléstől, a szülei hibáztatásától, mert a keserű gyermekkor nem szolgálhatott mentségül arra, ahogy magával bánt – később. Az ő szavaival élve: a szó szoros értelmében elemésztette a rák, mert nem bocsátott meg. Így hát megbocsátott. Elfogadta és megszerette Önmagát, elhitte, elfogadta, hogy megérdemli a legfőbb jót, minden jót. Meggyógyult, és mint az egyik legismertebb tanító napjainkban, valóban tapasztalatból hirdeti: minden betegség gyógyítható, ha készek vagyunk változtatni.

Olykor, ami a legnagyobb tragédiának látszik, a sors legszebb ajándékának bizonyul. Olykor egy kis bokarándulás is csodás ajándék a sorstól: kaptam egy kis időt önmagamtól önmagamra. Nem rohanok sehová, hiszen nem is tudnék. Megértettem a feladataimat, feldogozhattam a változásokat, elengedtem az épp meghaladni valókat. Még többet szeretgethetem magam. Még többet főzőcskézhetek. Hazaérek sötétedés előtt. Egy délután alatt kiolvastam egy könyvet, amit már ezer éve… és tegnap a szőnyegen olyat jógáztam, mint már nagyon régen. Semmi erőlködés, semmi erőltetés, semmi „ránehezedés”: finoman, ülve, fekve, odafigyelve, lassan átmozgattam az ízületeimet, beolajoztam a testem, tereket teremtettem és engedtem, hogy egyszerűen jól essen. Mert megérdemlem. 

„Szeretem magamat; ezért teljesen a jelenben élek,

Minden perc szépségét felismerem, és a jövőmet

Fényesnek, boldognak, biztonságosnak tudom,

Mivel az Univerzum szeretett gyermeke vagyok,

És a Világegyetem szeretettel viseli gondomat

Most és mindörökké.

Világomban minden rendben van.”

Louise L. Hay

Kánikulában...

„Kitölteni az órát – ez a boldogság;

kitölteni az órát, nem hagyva helyet a megbánásra,

s nem várni a jóváhagyásra.”

Ralph Waldo Emerson

Cidri, zimankó, hólapátolás, gumicsizma, pocsolyák, sár, őrült szelek… hányszor kívántam egész évben, hogy legyen már végre nyár és csöpögő fagyit nyaljak a forró flaszteren, Balcsin toljam a lángost vizes bikiniben és elfelejtsem a lábujjaim bekenni naptejjel idén is?! Na, most itt van! Hőség, kánikula, UV ABC, izzik a flaszter és csöpög a fagyi. Mit teszek én? Háborgok természetesen. Túl meleg van, kérem, ez már elviselhetetlen, izzadok, mint a ló, ki bír így dolgozni, jógázni, aludni és egyáltalán!

A természet az egyik legnagyobb tanítóm. A természet maga a változás. Minden elmúlik egyszer és minden újjászületik. A legnagyobb vihar után is kisüt a nap, a legkeményebb fagyok után is kibújik a hóvirág, beköszönt a tavasz és elhozza a nyár ízű görögdinnyéket, hogy aztán gesztenyék koppanjanak az elsárgult faleveleken, s ünneplőbe öltöztethessem a lelkem karácsonyra, várva a hatalmas hópelyheket szenteste.

Az élet örök. A lelkem örök. Minden más változik.

A változás elfogadás. Elfogadom, hogy nem én vagyok a világ közepe. Elfogadom, hogy itt és most úgy van jól, ahogy van, ahogy lennie kell. Elfogadom, hogy nem vagyok mindenható, és ahogy már oly sokszor: néha az a legjobb, ami történhet velem, amiről azt hiszem micsoda csapás. Elfogadom, hogy bármit veszítek, nyerek helyette valami mást.

A változás rugalmasságra tanít. Ahogy Woody Allen mondotta volt, ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről. Igen, igaz… a kánikulában nem élhetek ugyanúgy, nem gyakorolhatok ugyanúgy, nem taníthatok ugyanúgy. Változtatnom kell. Alkalmazkodnom kell. Vigyáznom kell magamra.

A változás lehetőség. Lehetőség arra, hogy még jobban figyeljek a testem jelzéseire és teljesen jelen legyek a gyakorlásomban. Lehetőség arra, hogy elengedjem a terveket, megszokásokat, mintákat. Lehetőség arra, hogy tiszteljem és szeressem magam annyira: nem húzom azt a bizonyos húrt ájulásig, eleget iszom, eleget pihenek. Lehetőség arra, hogy az izzadásnak hála még jobban tisztuljak és letegyem a terheimet. Lehetőség arra, hogy megszeressem a reggeleket, értékeljem a kellemes nyári estéket, örüljek a víz minden cseppjének, áldjam a hűtőszekrény feltalálóját, és minden évben megpróbáljak gyümölcsmérgezést kapni – eredménytelenül. Lehetőség arra, hogy kicsit másképp gyakoroljak, lelassítsak és megtaláljam az áramlást a mozdulatlanságban, a nyújtásokban, az elengedésben (is).

A változás fejlődés. A fejlődés boldogság. Hát, mi itt a probléma? Nyár van! Most van nyár! Végre, hurrá és éljen!

Állj a sarkadra!

Üzentek neked valaha a lábaid? Mást mondok: meghallod vajon, hogy mit üzennek? Piros körömlakk: jó, bizonytalan és figyelmetlen vagyok: nem jó, forró zuhany: jó, magas sarkú: nem jó, jóga: jó, simogatás: nagyon jó, túl sokat cipőben: nem jó, szeretett másik láb: minél közelebb jó, lábgörcs: nem jó, kecsesnek lenni: jó, sérülés: nem jó és így tovább. Kicsit odafigyeltem, mert muszáj volt, mert elvonultunk és ott ültem a körben, aztán mégse nézegethettem ki az ablakon túl feltűnően, úgyhogy gondoltam, akármilyen elvetemült ötlet is, mégiscsak megkérdezem őket: mi a harci helyzet? Hát, megkaptam a listát. A lábaim ugyanis emlékeznek, minden lenyomat ott van rajtuk és a legőszintébb tükör szembenézni velük… a gyökereimmel.

Hogyan haladok előre, honnan jövök és merre tartok, avagy a kitaposott úton járok-e vagy elszakadok a mintáimtól, megbecsülöm, érzem-e a gyökereimet, mi az, amit a földbe tiprok, amit nem akarok tudomásul venni, megállom-e a helyemet, kiállok-e magamért és másokért, földhöz ragadt vagyok-e és a tetteim – akárcsak a lábnyomom – vajon milyen lenyomatot hagynak az életem vonalán?! Egy biztos: van mit dolgoznom a kapcsolatunkon. 

Ott vannak a helyes kis bőrkeményedéseim, ahol túl sok a nyomás. Aztán majd kiszúrja a szemem a bal nagylábujjam, akivel állandóan történt valami baleset megboldogult jelöltéveimben és Dahlke szerint az önmagunkkal való elégedettséget, az önelfogadásunkat és az önkifejezést mutatja meg. Hm. És az a kedves, mellette lévő, aki egészen befordult a bánatos felé: hát persze, hogy a szerető együttérzést szimbolizálja! A középső, ez az egészen kicsike, aki szinte megbújik a többiek között… ja, hogy ő a kreativitás és a szabad akarat, avagy tudom, hogy mit akarok, s bátran szabadjára engedem a művészi énem, najó. A negyedik versenyző, aki a szeretet és szenvedély, adás, kapás, elfogadás, meg némi bőrkeményedés, no comment. És a legkisebb, aki mind megette, ő bizony az ősbizalom, alig találom… van dolga! Jobb nagylábujjam, a kedvencen mindközül, arról mesél, hogy mennyire engedem meg magamnak, hogy élvezzem az örömöt. Na, végre valami! Mellette a szívből jövő vágyak és remények, épp némi hólyaggal egy áttáncolt éjszaka után. Harmadik versenyzőnk nagyobbra nőtt baloldali testvérénél: döntéshozás és konfrontációs képesség, nem is rossz. Aztán jön egy újabb bőrkeményedés, meg a kérdés: hogyan kezelem a mások és a magam vonzalmát, no comment kettő. És újra a legeslegkisebb, aki a félelemről és a tiszteletről mesél, tudom, tudom, ideje veled is foglalkozni.

Hát, így vagyunk éppen mi, én és a lábaim. Néha bizonytalanul, egyre több odafigyeléssel, izgalmas kalandokkal. Dióhéjban. Szerencsére a lábunk egy életen át változik, és egyre őszintébben mutatja azt a bizonyos harci helyzetet odabent. Persze a lehetőségek tárháza sokszor éppolyan félelmetes, mint a kötöttségeinké. De. Dönthetek. A választás az enyém. A lehetőség mindig az enyém. És minden, minden betegség, bőrkeményedés, megbotlás és fájdalom lehetőség arra, hogy tegyek magamért, megismerjem magam és jól legyek. Szabadon, szeretetben, elfogadásban önmagammal. Ennek örömére én és a lábaim most elmegyünk jógázni. Mert az jó. Szerintük is!

"Vigyázz a testedre! Ez az egyetlen hely ahol élhetsz."  
                                                          Jim Rhon

Hoponopono

„Aki kifelé néz, álmodik;

aki befelé, felébred.”

Carl Jung

Hopo mi??? Igen, én is pont így voltam vele, amikor először meghallottam hoppáré és hókuszpókusz kistesóját. Hoponopono, kérlek! Egy csodálatos Hawaii gyógyító technika, ami engem megtalált… Te pedig engem találtál meg, így már Téged is! Üdv a hoponoponoban!

Dr. Ihaleakala Hew Len pszichológus évekig dolgozott a Hawaii Állami Kórház elmeosztályának magas biztonsági fokozatú részlegén, ahol olyan férfi betegeket kezeltek, akik például gyilkosságot, nemi erőszakot vagy súlyos testi sértést követtek el. Amikor 1984-ban elkezdett dolgozni a részlegen, akkor annak minden elkülönítőjében erőszakos beteget tartottak. A betegek bokáján vagy csuklóján fémbilincs volt, hogy megakadályozzák az erőszakos bűncselekmények elkövetését. Mindennapos esemény volt a betegek közti, illetve a betegek és a személyzet közötti erőszak. A betegek nem voltak hajlandók részt venni a gondozásukban és a rehabilitációjukban. A családtagjaik rendkívül ritkán látogatták meg őket. Az ápolószemélyzet körében nem meglepő módon nagyon magas volt a kivett betegszabadság, illetve a felmondások száma. A részleg környezete lehangoló és meglehetősen lepusztult volt. Amikor Len 1987 júliusában eljött a részlegről, akkor az elkülönítők, valamint a csukló- és bokabilincsek már nem voltak használatban. Erőszakos cselekmények rendkívül ritkán fordultak elő, és azok is csak az új betegeknél. A betegek voltak felelősek önmaguk gondozásáért, beleértve az elhelyezkedést, a munkát, a részleg elhagyása előtti legális szolgáltatásokat, illetve a berendezési tárgyakat. A részlegre rendszeresen érkeztek látogatóba családtagok. A gyógyító személyzet betegszabadsága már nem jelentett gondot, s nagymértékben támogatták abban a betegeket, hogy 100%-ban vállaljanak önmagukért felelősséget. Így a betegek átlagos ápolási ideje évekről hónapokra redukálódott. Hm. Mit tehetett ez a csodadoki? Saját bevallása szerint valahányszor az osztályon tartózkodott, illetve előtte és utána: a hoponoponot alkalmazta. A részlegen kezelt betegekkel semmiféle pszichoterápiát nem folytatott, egyetlen esetmegbeszélésen sem vett részt. De 100%-os felelősséget vállalt önmagáért, hogy tisztítsa magában azokat a dolgokat, amelyek osztályos pszichológusként neki problémát okoztak. Azért ez több mint érdekes.

A hoponopono egyébként annyit jelent, hogy „jól tenni”, illetve „hibát kijavítani”. Hawaii őslakosai szerint a hibák olyan gondolatok nyomán keletkeznek, amelyeket múltbeli fájdalmas emlékek piszkítottak be. A hoponopono révén el tudjuk engedni ezeknek a fájdalmas gondolatoknak vagy hibáknak az energiáját, amelyek felborítják az egyensúlyt, és betegséget okoznak. Röviden tehát, a hoponopono egy problémamegoldó folyamat, amit azonban teljes egészében önmagadban folytatsz le és a problémákat nem nyűgnek, hanem lehetőségnek tekinted. Hiszen a problémák nem egyebek, mint visszajátszott múltbeli emlékek, amelyek azért jönnek elő, hogy lehetőséget kapjunk a szeretet szemével való látásra és az inspirációból történő cselekvésre. Az élet misztérium mindenki számára, kivéve a szeretetet, mert a szeretet mindent tud. Így minél inkább képes vagy szeretni magadat és másokat, annál inkább képes vagy gyógyítani is saját magadat és ezáltal másokat. Minden pillanatban újra találkozol saját magaddal és egyre jobban értékeled a szeretet megújító csodáját. Méghozzá így.

A béke velem kezdődik. A problémáim nem egyebek, mint a tudatalattimban visszajátszódó emlékek. A problémáimnak nincs köze senkihez, semmilyen helyhez vagy helyzethez. Amikor azt tapasztalom, hogy az emlékeim problémákat játszanak vissza, van választási lehetőségem. Választhatom azt, hogy továbbra is kötődök hozzájuk; vagy megtehetem, hogy átalakítással megszabadulok tőlük. Az elmémet így vissza tudom állítani eredeti, üres állapotába. Az „emlékmentesség”, vagy, ahogy a tibetiek nevezik „üresség” állapotába. Amikor mentesülök az emlékeimtől, akkor az isteni önvalóm vagyok. Ha viszont az emlékek diktálnak, akkor elakadok az időben, a térben, a bizonytalanságban, a káoszban, a gondolkodásban, a problémákkal való birkózásban, az ügyek kezelésében. Ha megengedem, hogy az emlékek uraljanak, akkor nincs ráhangolódás, nincs inspiráció. Ha nincs inspiráció, nincs cél. Én inkább az inspirációra szavazok. A gyógyítás pedig nagyon egyszerű: szeressük magunkat! Ha jobbá akarod tenni az életedet, akkor ahhoz gyógyítani kell az életedet. Ha bárkit meg akarsz gyógyítani - akár egy elmebeteg bűnözőt -, akkor ahhoz magadat kell gyógyítanod. A lényeg, hogy az életünkben mindenért 100%-ban vállaljuk a felelősséget. Mindenért. Len doktor azt mondja, az egyetlen munkája: önmaga megtisztítása. Ennyi. És ahogy tisztítja magát, úgy tisztul a világ is, mert ő maga a világ. Minden, ami rajta kívül van, kivetülés és illúzió. Tisztulás, tisztulás, tisztulás. Hogyan? Mindössze négy egyszerű mondatot kell ismételgetni, szünet nélkül:

Szeretlek.

Sajnálom.

Kérlek, bocsáss meg!

Köszönöm.

Alapvetően erről szól a jóga is számomra, hiszen senki más nem teszi meg helyetted, senki sem tud fejlődni helyetted, senki más nem fog meggyógyítani, senki más nem lesz jobban. Vagy Te, meg a jógaszőnyeged és uccuneki! Amint Te dolgozol magadon és változol és tisztulsz, úgy változik és tisztul a világ. Ha akarod, ha nem. A jógaszőnyegen és azon túl is. Úgyhogy, mivel épp nem volt „jobb dolgom” és nem rettentett el az ’ezentúl aranyéleted lesz’ amerikai cukormáz, amibe csomagolták doktor Lent… hát, én bizony kipróbáltam a hopoizét. És azóta is gyakorlom. Nem, nem teremtettem még magamnak egy kabrió sportkocsit, nem nyertem meg a lottó 5-öst, nem nőttem tíz centit (sehol) és sajnos a nagymamám sem jött vissza hozzám, hogy megsimogasson és elmondja: minden rendben lesz. Sőt, egyelőre erőszaktevőket sem vállalnék. De nekem valóban segít. Kapaszkodó. Érzem a tisztulást, az elfogadást, a szeretetet. Sokszor feszültségeket, szomorúságot és akár dühöt is, ami nem baj. A lényeg, hogy jöjjön ki… és jön. Minden, ami nem oda való. Kiüresíti a fejemben fogócskázó gondolatokat és békét hoz. Boldogságot teremt. Nem azt a hamupipőkéset, amit gyerekoromban képzeltem boldogságnak és harminc évig hajkurásztam rendületlenül. Egy olyan boldogságot, ahol nem követelsz és vágysz és álmodozol. Csak tudod, hogy egy vagy az Univerzummal és béke van. Ez pedig valóban ajándék. Nem kötelező, csak lehetőség. A boldogság sem kötelező, csak lehetőség.

Béke legyen veled, az összes békém!

O ka Maluhia no me oe, Ku'u Maluhia apau loa.

dr. Ihaleakala Hew Len

Transzban…

Kiss Andi az egyik legcsodálatosabb jógatanár Magyarországon. Szerintem. Olyan ember, aki nem „csak” tanítja, hanem éli a jógát. Minden szavából, mozdulatából árad az őszinteség és a hitelesség. Olyan ember, aki a saját tapasztalatait és megéléseit képes átadni egy mezei jógaórán úgy, hogy az a saját fejlődésedben előrevisz, segít, támogat téged. Olyan ember, aki hisz abban, hogy a változás bennünk van. Magam is ebben hiszek. Ahogy Andival együtt abban is, hogy a változás csak a magunk és mások szeretetével, rendszeres gyakorlással és tudatossággal lehetséges. Nem csoda hát, hogy amint megtudtam: Andi élőzenés Yoga Trance Dance workshopot tart, nem volt kérdés, ott a helyem! Hogy az mi? Lényegében szabad tánc egy kis jógával.

Shiva Rea jógacelebnek köszönhetjük ezt kellemes esti programot, ami dióhéjban transztánc nyugati jógiknak. Shiva ugyanis körülnézett a világban és két dologra jött rá. Először is a Föld minden szegletében szüksége van az embereknek arra, hogy zenével, tűzzel, síppal-dobbal eleresszék a hajukat és kirúgjanak a hámból. A rituális transz-utazások évezredek óta fontos részét képezik minden kultúrának. Ezekkel a belső utazásokkal tágíthatjuk a tér és az idő hétköznapi érzékelését, hogy lépésről lépésre feltáruljanak a személyiségünk mélyebb rétegei, az őseink üzenete, a kapcsolatunk az Univerzummal. A transztánc gyakorlatilag egyesíti a gyógyító hangok, a ritmusok és a légzés erejét, amelyek együtt segítenek a spirituális ébredésben. Egyszóval a mozgásmeditáció által találkozhatunk önmagunkkal és a belső isteni fényünkkel. Hogy Elizabeth Gilbertet idézzem: amikor imádkozunk, beszélünk Istenhez. Amikor meditálunk, Isten beszél hozzánk.

Csakhogy a nyugati ember – igen, Te ott a géped előtt állig felöltözve, tele gondolatokkal és finomított élelmiszerekkel – nem nagyon szereti elveszíteni a fejét, mondhatni igen nyakasak vagyunk. Meglehetősen ritka, hogy munka után egy tábortűz körül mezítláb ugrabugrálunk fűszoknyában a családtagjainkkal. Pláne mindezt önként és józanul, avagy mindenféle tudatmódosító szer nélkül. És ha mégis mutatunk rá hajlandóságot, esetleg netalántán transzba esünk, avagy elveszítjük az önkontrollt és hagyjuk, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, akkor bizony fennáll a veszélye, hogy úgy maradunk, valahol odafönt egy rózsaszín felhőn és holnaptól torzonborz hippiként, megszabadulva a lakáshiteltől és a sok-sok bonyolult emberi kapcsolatunktól keresünk egy barlangot, ahol egy hangyabojt vizsgálgathatunk hátralevő életünkben. Ami persze nem feltétlenül baj. De tény, hogy a Föld ezen féltekén adnak róla papírt, és ha nem hagyod el időben az országot, akkor egyszer csak egy fehér köpenyes bácsi elveszi az útleveled, a személyid és a maradék eszedet. Másrészt nem véletlenül születünk oda, ahova. Itt és most van dolgod és fejlődnivalód. Ebben a világban, ezekkel a szülőkkel, barátokkal, szerelemmel, munkával, tomboló egóval, stresszel, álmokkal és vágyakkal. Szóval nem árt visszatérni a felhőről.

Ezért Shiva kidolgozott egy olyan programot, amely megfelelő keretek között segít felfedezni a transztáncot a zokniban alvóknak. Egyfajta jóga alapú mozgásmeditáció élőzenére. Ún. prána jógával kezdődik, ami egy könnyen követhető, folyamatos és egyre élénkülő ászanasor. Kvázi bemelegítés. Aztán jön a szabályok nélküli szabad tánc sok dobra, félhomályban, amit azért tudatos légzés irányít és vezet, hogy azt a bizonyos kreatív életerőt felszínre hozhassuk, s felszabadítsuk. Végül jól leföldelnek egy mély relaxációval és meditációval. A gép landol, a kapitány újra üdvözöl a Föld nevű bolygón. És ez így is történt. Volt sok gyertya, a Sattwa Sound Band és egy csapat lelkes jógi. Andi elmesélte, hogy amikor elment Shiva Rea-hez tanulni, azt sem tudta mi fán terem a transztánc, de érezte, hogy ez neki kell. Pont. És kellett. Teljesen – méghozzá pozitívan – megváltoztatta az egész életét. Ami persze nem azt jelenti, hogy ezen túl vízen jár és pillangók repdesnek körülötte, hanem azt, hogy őszinte magával és másokkal. Hogy szembe mer nézni magával és másokkal. Aki már próbálta, az tudja: na, az nem piskóta! Meditációval kezdtünk, ahol természetesen volt fókusz, mivel szeretnél dolgozni, feltehettél kérdést az Univerzumnak, amire választ szeretnél kapni, megfogalmazhattál szándékot. Aztán átmozgattuk minden porcikánkat, megszabadultunk a jógaszőnyegektől és kezdődött a buli. Igen, csak úgy. A cél az volt, hogy véletlenül se nézzen ki jól, amit csinálsz, ellenben lehetőleg veszítsd el a fejed. Semmi salsa, tangó vagy Michael Jackson. Csupán ráztam kezem, lábam, vállam, fejem, csípőm és ugribugriztam kifulladásig. Vitt magával a ritmus, bepárásodtak az ablakok, mindenkiről folyt a víz és áramlott, hömpölygött a tömeg… kapcsolódtunk anélkül, hogy bámultuk volna egymást vagy akartunk volna bármit egymástól. Hú, de jó volt! Aztán lekerültünk a földre, Andi hangja vezetett, úgy éreztem pont úgy és azt mondja, amire szükségem van. És ott a parkettán, izzadtan összekuporodva egyszer csak olyan mély, őszinte, valóban feltétel nélküli szeretetet, megbocsájtást, elfogadást, és elengedést éreztem, amit talán még soha. Olyan boldogságot, ami nem függ senkitől és semmitől. Szeretetet, amely nem kapaszkodik, ragaszkodik, akar, vár el. Ami egyszerűen csak van. Ott ragyog bennem és hatalmas és minden körülménytől, eseménytől, fájdalomtól függetlenül létezik. Megértő, láthatatlan és eltéphetetlen. Mindig megmarad. Csodálatos volt. Aztán visszajöttem. És visszajöttek a körülmények és a fájdalom. Nem, nem lettem Buddha. De minden sejtem őrzi a tapasztalást: a szeretet mindennél erősebb és van boldogság. A többi nem számít.

Egység…

"Ignore the story and see the soul. And remember to love - you will never regret it." Seane Corn

Mellőzd a történetét és lásd meg a lelkét. És ne felejts el szeretni - sosem fogod megbánni! Remélem, ülsz. Ezt a tanítást Seane Corn, jógaceleb 17 évesen kapta haldokló AIDS-es fekete barátjától egy transzvesztita bárban, ahol - saját bevallása szerint tudatmódosítókra, na meg rendkívül széleskörű tapasztalatokra szert téve - bárpultosként dolgozott. Billy, az ominózus bárban ülve Seane-al - aki persze akkor még azt sem tudta, hogy a jógát eszik vagy isszák - egyszer csak rámutatott „Dannyre, a csodapónira” (aki egy szál cowboy kalapban, meztelenül várt arra, hogy egy dollárért valaki meglovagolja a hátát) és azt találta mondani: itt van Isten. Aztán rámutatott egy hajléktalan nagyinak látszó figurára a bár másik végében: és itt van Isten. Merthogy Isten mindenkiben ott van. Ezért hát mellőzd a történetét és lásd meg a lelkét. Billy pár nappal később meghalt. Seane pedig pár évvel később rátalált a jógára, ami megváltoztatta az életét. Ma már a világ egyik legismertebb vinyasa flow jógaoktatója, aki mindemellett híresen elkötelezett aktivista,  s az egyik leginspirálóbb jógi napjainkban. Ezt a tanítást róla és közvetve tőle az egyesületi Inspiráló Vinyasa Flow oktatók workshopunkon kaptam ajándékba. Azt hiszem több szempontból is tanulságos történet.

Tanulság egy. A csodálatos emberek is „csak” emberek. A legnagyobb tanítóid, akiket kapsz az életed során mind húsvér emberek, saját történettel, gyengeségekkel, hibákkal, gyarlóságokkal. És ez így van jól. Mert ez által (is) tanulhatod és gyakorolhatod a feltétel nélküli szeretetet, valamint az elfogadást. Ahogy Seane fogalmaz: a nap végén mindannyian azért vagyunk itt, hogy a szeretetről tanuljunk. Bizony a jógatanár sem szent. Szerencsére. A Himaláján egy barlangban nyilván könnyű szentként élni és onnan osztani az észt, csakhogy mi nem a Himaláján élünk és nem is az az életfeladatunk - tisztelet a kivételnek -, hogy elvonuljunk remetének. Az meg pláne nem, hogy bárkinek is osszuk az észt. Az a feladatunk, hogy ebben az életben és ebben a világban fényesítsük a lelkünket és mutassunk példát: önmagunkkal. És az a feladatunk, hogy elfogadjunk. Csak az tud megérteni, elfogadni másokat, meg segíteni őket az útjukon, aki jelen van az életében és tapasztal… és attól válik erős és hiteles tanítóvá, vezetővé, inspirációvá, ahogy tetszik… ha mindezt felvállalja és megosztja másokkal. Nem azért mert büszke rá. Nem azért, mert feloldozást vár. Hanem azért, mert az üzenete neked és nekem is szól.

Tanulság kettő. A feladat itt és most van. Ahogy legutóbb Jeanne jógi emlékezetett engem is a jóga szútrák legeslegelső tanítására: Most van itt az ideje a jógának. Nem holnap, nem, amikor hajlékonyabb a tested, nem amikor kialudtad magad, nem amikor már jobban megemésztetted az ételt. Most. És ez az életed minden apró mozzanatára igaz. Most élj úgy, ahogy élni szeretnél! Nem holnap, meg holnapután. Ne várj arra, hogy majd boldog leszel, majd többet gyakorolsz, majd szelektíven gyűjtöd a szemetet. Nincs majd. Nincs olyan, hogy ma még eszem egy kis halat, meg csokit, de majd holnaptól vega környezetvédő aktivista leszek. Nincs olyan, hogy ma még idegesít a háklis szomszéd, de majd holnaptól megértő és jó fej leszek. Nincs olyan, hogy majd holnap megölelem és megmondom neki: szeretem. Sosem tudhatod, mit hoz a holnap. De majd-ot biztosan nem. Pont most van itt az ideje, hogy kilépj a komfortzónádból és feszegesd a határaid. Pont most van itt az ideje, hogy elengedd, amire nincs szükséged és helyet adj az új lehetőségeknek. Pont most van itt az ideje a jógádnak. Billynek sok AIDS-el a vérében már nem volt ideje. Nagyon szerencsés vagy, hogy Te még bármit megtehetsz! Élj ezzel a lehetőséggel! Nem tudom elégszer mondani!

Tanulság három. Mindannyian egyek vagyunk, ugyanaz a fény ragyog bennünk. Ez a jóga talán legfontosabb, örökérvényű tanítása. Ezt sem tudom elégszer mondani! Minden más csak illúzió. Mi pedig szeretünk ragaszkodni ahhoz az illúzióhoz, hogy jaj, de nagyon mások vagyunk és különlegesek és egyediek. Ha pedig már el mertük engedni ezt a mankót, akkor is szeretjük megtartani még azt a kis illúziót, hogy najó, egyek vagyunk a jógatanárunkkal, a barátainkkal, a szerelmünkkel, Mahatma Gandhival és Mandelával. Csak, hogy az a hírem van számodra: egyek vagyunk transzi Dannyvel, a csodapónival is. És persze a fekete, AIDS-es Billyvel. Meg Agnessel, aki Ruanda első három női parlamenti képviselője lett, de aztán csatlakozott a Hutu szélsőségesekhez és hírhedt tömeggyilkossá vált – épp börtönbüntetését tölti. Meg a kígyókkal, akiket kiszögeznek a fákhoz, hogy élve megnyúzzák őket a kígyóbőr táskádhoz. És a cápákkal, akiknek levágják az uszonyát a roppantul sikkes cápauszony leveshez és aztán egyszerűen visszadobják a tengerbe, hogy ott vérezzen el. Erről persze mind nem szeretnél hallani és olvasni. Mert olyan csúnyaaa. Hát, üdv a valóságban, Neo. A fejlődésed ott kezdődik, amikor mindezzel szembenézel és felelősséget vállalsz. Felelősséget vállalsz önmagadért. Felelősséget vállalsz azért, hogy rajtad is múlik. Felelősséget vállalsz azért, hogy a változás benned van. És felelősséget vállalsz azért, hogy teszel a változásért, a teljes életért, egy jobb világért. Szelektív szemétgyűjtéssel, egy öleléssel, jógával vagy, ahogy épp Te tudsz tenni. Most. És most... kezheted is azzal, hogy nem a történetével foglalkozol, hanem meglátod a lelkét. Kinek? Mindenkinek! Merthogy Isten mindenkiben ott van.

Vízöntő szútrák

„Evilági létezésed alatt az elme végtelensége a rendelkezésedre áll.

Ennek megjelenítéséhez vezetettségre

és gyakorlati tapasztalatok megszerzésére van szükséged.”

Yogi Bhajan

Szerencsés vagyok. Egy olyan korban élhetek, amelyben az ősi tanítások, mint a jóga és a gyógyító, öngyógyító technikák már nem zárt kolostorok féltve őrzött titka, s aszkéták kiváltsága, hanem mindannyiunk számára elérhető tudás és belső út. Döntés, lehetőség és ajándék. Csak rajtam múlik, hogy kibontom-e, a mélyére nézek-e és megőrzöm-e a leckéket, melyeket kaptam… Nem könnyű. Az élet sem könnyű, csak szólok. De a választás akkor is az enyém. Szerencsés vagyok, mert ezt a belső utat csodálatos tanítók ragyogják be nap, mint nap és lámpást tartanak a sötét alagutakban, a lelkem bugyraiban, a testem fájdalmaiban és kerülőútjain. Belenézhetek a szemükbe, ezekbe a fényes tükrökbe, amik emlékeztetnek a feladataimra, hogy magamra találjak újra, meg újra. És szerencsés vagyok, mert az egyik ilyen fénylény (fedőnevén Varga Judit) jógás elvonulásán gyűjthettem a szebbnél szebb ajándékokat múlt hétvégén.

A hétvége egyik nagy ajándéka számomra a Vízöntő kor szútrái voltak. A Vízöntő kor, vagyis új kor, az a bizonyos „new age” úgy sejtem már a Te ajtódon is bekopogtatott. Ez a szabad információáramlás kora, aminek köszönhetően szinte mindent elérhetsz egy gombnyomással és közösségi életet élhetsz a nap 24 órájában, ha birtoklod azt az Internet nevű találmányt. Sok tanulnivalónk van ebben a korban – többek között – az összefogásról és az együttműködésről. Ez a demokrácia és az intuíció kora, amelyben már nem az a kérdés, hogy mit tesznek értem mások, hanem sokkal inkább az: hogyan szolgálhatom én a közösség érdekeit?! A személyes felelősségvállalás ideje ez, amelyben szembenézek a feladataimmal és felelősséget vállalok a döntéseimért, a saját sorsomért, s a környezetemért, miközben felismerem, hogy mi itt mindannyian egy nagy egész része vagyunk és ugyanaz a fény ragyog benned, bennem, meg Etusban, aki egy szintén jógatábor résztvevő, kedves tacskó-csivava keverék.

Az új kor szútráit, vagyis jógikus alapelveit, az ún. Vízöntő szútrákat egy bölcs tanító, Yogi Bhajan (Jógi Bhadzsán) hatha és kundalini jóga mester adta át a halandókank. 1968-ban érkezett Kanadába, és osztott meg mindent nyitott szívvel, amit Indiában tanult a spirituális tanítóitól az állandóan rohanó fehér emberrel. Fáradhatatlanul járta a világot és tanított egész életében. Mottója a „Tarts ki, és fenntartanak”, valamint az az örökösen ismételt célkitűzés volt, hogy nem tanítványokat jött gyűjteni, hanem tanárokat és vezetőket inspirálni. Hát engem inspirált! Namaste Yogi Bhajan! Íme, az ő csodálatos tanításai, amelyekhez bármikor fordulhatsz, ha nem találod a kiutat a sok információ hálójában, vagy esetleg netalántán elfejtenéd, hogy mi mind Egyek vagyunk.

1. „There is a way through every block”: Minden akadályon át lehet jutni! Itt az ideje szembenéznünk azzal, hogy akadályok márpedig vannak és lesznek. Egy életre való feladatot kaptunk egy világban, ahol mindig minden változik. Nem az a cél, hogy ki és elkerüljük az akadályokat, hanem az, hogy megtaláljuk az utunkat rajtuk keresztül, s valóban átrágjuk magunkat a feladatainkon! Ez a jógában gyönyörűen megmutatkozik, ugyanis a testünk egy olyan rendkívül intelligens csodája a világmindenségnek, amely ha akadályokba ütközik, például talál egy merev részt, egy blokkot vagy rossz emléket, fájdalmat, akkor keres egy másik utat és kikerüli a problémás területet. Azt hiszed, helyesen végzel egy ászanát és egyszer csak elkezd fájni a könyököd vagy a derekad… mert az nem csaturanga, amikor a könyökízületeiden lógsz. És a jógatanárod nem azért hajtogatja, hogy figyelj a könyöködre, miközben csaturangázol, mert más nem jut éppen eszébe, hanem azért, hogy valóban merülj el a gyakorlásodban és figyelj magadra. Persze, hogy egyszerűbbnek tűnik elmenekülni vagy homokba dugni a fejed! Egyszerűbbnek tűnik úgy tenni, mintha jógáznál. Csakhogy az nem jóga. Ahogy a menekülés nem teljes élet. Ezért emlékeztesd magad a legnehezebb helyzetekben és csaturanga közben is arra, hogy Yogi Bhajan megmondta: minden akadályon át lehet jutni! Tiéd a lehetőség!
2. „Recognize that the other person is you”: Ismerd fel magad a másik emberben! Ó, ez könnyű! Hiszen ebben hiszünk, nemde?! Csakhogy ez nemcsak egy szép eszme, amit közzétehetsz a Facebookon vagy a földelés jegyében ráhímezhetsz a falvédődre, mint nagyanyáink, azt, hogy „hol hit ott szeretet, hol szeretet ott béke…” Igen, hímezni szabad! És törekedni arra, hogy felismerd magad a másikban: kötelező! Ezt minden nap, mindenkivel szemben kell gyakorolnunk. A mogorva kollégával; a barátaiddal, akiket oly természetséggel kritizálsz, hogy gyakran észre sem veszed; a szerelmeddel, akitől olyan sokat vársz, ahelyett, hogy örülnél annak: adhatsz; a tanítóddal, akinek ugyanúgy lehet rossz napja, mint neked, mert ő is ember; a lökdösődő emberekkel a buszon, akik rálépnek a lábadra; a trollokkal az Interneten, akik mindent kritizálnak, a családoddal, akiket nem véletlenül választottál erre az életre. Mondom: mindenkivel! Mindannyiunknak megvan a maga feladata. Mindenki tükör, amelybe belenézhetsz és felismerheted magad! Elfogadással és szeretettel. Azt javaslom, kezdd azzal, hogy szereted és elfogadod önmagad! Szeretettel érintsd meg magad, amikor sietve szappanozol, szeretettel lépj a jógaszőnyegedre, szeretettel főzz vacsorát. Te magad vagy a változás. Minden itt kezdődik.
3. „Vibrate the Cosmos, the Cosmos shall clear the path”: Rezgesd az Univerzumot és az Univerzum utat nyit előtted! Mindenekelőtt nem árt emlékeztetnünk magunkat arra, hogy van ez a hatalmas végtelen valami, az Univerzum. Az információ korának hála már tudhatod azt, hogy Föld nem lapos, ráadásul ott van az sok bolygó, meg feketelyuk körülöttünk és minden tágul és minden átalakul. Hogy Einsteint idézzem: „Az anyag nem vész el, csak átalakul.”Amikor pedig átalakul, energia lesz belőle. Az anyag és az energia pedig univerzálisan egy és ugyanazon dolog két különböző megtestesülési formája. Tehát Te is energia vagy. És ez még csak a kezdet. Remélem, ülsz: bizony, nem Te vagy a világ közepe. Nem körülötted forog a Föld és Isten sem azzal van elfoglalva a nap 24 órájában, hogy minden közlekedési lámpát zöldre váltson, amikor sietsz! Most, hogy ezt megbeszéltük mi is volt a falvédőn? „Hol hit ott szeretet, hol szeretet ott béke…” Tudtak ám valamit a nagymamák. Higgy magadban, higgy az Univerzumban, az utadban, a „dharmádban”, vagyis a sorsodban, amelyet ez a hatalmas valami rendelt számodra. Ha jó úton jársz, ha észreveszed és követed a jeleket, akkor az Univerzum támogatni fog Téged. Ne akarj más lenni, mint aki vagy és ne add fel az álmaid! Mindig kapsz segítséget, támogatást! Kérdés, hogy meglátod-e… kérdés, hogy megrezgeted-e az Univerzumot… Hogyan? Jógázz tiszta szívvel és szándékkal: biztosan érezni fogod a rezgését!
4. „Understand through compassion or you will misunderstand the times”: Az együttérzésen keresztül érts meg mindent, különben félreérted ezeket az időket! Nem, nem sajnálat! Nem leereszkedés! Nem észosztás! Nem nyünnyögés! Együttérzés! Együtt érzek Veled. Tudom, hogy én egy másik Te vagyok és ugyanaz a fény ragyog bennünk. Elfogadom, hogy bárhol is tartasz, neked most ott, azzal van dolgod és végig kell menned a saját utadon, ahogy nekem is a sajátomon, miközben lehet, hogy egyszer csak ugyanaz a cipő szorít minket vagy engem már szorított, ahogy most Téged vagy azt sem tudom, miről beszélsz, de ez csak azt jelenti, hogy én még nem tartok ott. Örülök annak, hogy bármennyire is Egyek vagyunk, nem vagyunk egyformák, így tanulhatok Tőled, általad. Érezhetem, amit érzel. Köszönöm, hogy együtt érezhetek veled. És amikor mindezt esetleg netalántán elfelejtem, akkor elmegyek jógázni és megosztom az erőfeszítésemet, az energiámat, az izzadságomat a többi ismeretlen vagy szeretett jógival a teremben. Érzem azt, hogy támogatjuk és visszük egymást előre. Érzem azt, hogy nekik sem könnyebb vagy nehezebb, mint nekem. Akár hajlékonyabbak nálam, akár merevebbek, akár szomorúak, akár vidámak, akár gömbölyűek, akár csenevészek. A levegőt, amit beszívok, épp kifújta valamelyikük. A levegőt, amit kifújok, épp beszívja valamelyikük. Együtt lélegzünk. Együtt jógázunk. Együtt érzünk.
5. „When the time is on you, start, and the pressure will be off”: Ha itt az ideje, cselekedj, és a nyomás megszűnik! Végül, de nem utolsó sorban: cselekedj! Beszélhetek neked én itt napestig a jógáról, ha nem mászol álmosan, fáradtan, nyűgösen (is) a jógaszőnyegedre és nem tapasztalod meg magad! Nézheted az életet filmeken és olvashatsz róla könyvekben, de csak Te élheted meg az őszi falevelek zsizsegését a talpad alatt, a szerelmed nyakának illatát, a barátod ölelését, a vigaszt a nevetésben, a melegséget egy jó teában, az izgalmat az utazásban, a mélységet a fejlődésben. Csak Te érezheted a fájdalmad, ami által átégsz és felszabadulsz. Senki más nem teheti meg helyetted. Hogy mikor van itt az ideje? Figyelj magadra és tudni fogod. A figyelmed a legnagyobb kincsed. Rágd át magad az akadályokon, ismerd fel magad a másikban, hallgass az Univerzumra és kövesd a sorsod, érezz együtt a tükreiddel… és cselekedj!. Ha szembemész a saját utaddal és sorsoddal, akkor bizony épp szembe próbálsz menni a világmindenséggel, hát nem csoda, hogy nyomást érzel. Ha akarunk valamit, azért mindig a lelkünkkel kell fizetnünk. Ha elengedjük az egónk és aktív részeként a világnak hagyjuk beteljesülni a sorsunk, akkor tudjuk, mikor mit kell cselekednünk. Érezzük minden porcikánkban. Hát, persze, hogy nehéz! Hát persze, hogy nem megy mindig! Nekem sem megy mindig! Az nem baj. Talán kijelenthetem, hogy egyikünk sem Buddha vagy Yogi Bhajan. De a lehetőség mindig itt van. A lehetőség bennünk van! Erre az ajándékra emlékezz!

Helyén van a szíved?

A hétvégén Jóga Dzsem volt, ha valaki esetleg még nem tudná ezen a földtekén!!! Hogy az mi a manó? Nem manó, hanem egy élő zenés, maratoni, improvizatív jógaóra, ahol Vinyasa Flow jógaoktatók – szerény személyemmel egyetemben – adták egymásnak a stafétát órákon keresztül a Sattwa Sound Band és DJ Jaya közreműködésével. Élő zenére jógáztunk, izzadtunk és áramoltunk sok lelkes jógival. Annyit mondhatok, hogy felejthetetlen élmény volt! Ezen a felejthetetlen élményen nekem a szívcsakráról kellett mesélnem, mint az utolsó óra fókusza… és ha már ott, akkor persze itt is!

Kezdjük a mindennapi működésünkkel… Te hogy ülsz éppen a géped előtt? Lehet, hogy a vállaid előreesnek, a hátad a lapockáknál esetleg ki is púposodik, a mellizmaid talán már le is rövidültek, a fejed pedig kilóméterekkel előrébb van minden másnál?! Elárulom a titkot: én bizony gyakran kapom magam azon, hogy pont így tartom magam. Ilyen tartásban a mellkasunk összenyomódik és a szívcsakra „bezárul” vagyis energiahiányos állapotba kerül. Sokan bizony így töltjük a mindennapjainkat. Hát, így nem is olyan egyszerű kapcsolódni bárkihez, nemde?! Valójában a szívünket nemes egyszerűséggel elhanyagoljuk, figyelmen kívül hagyjuk, mert a szív bizony veszélyes jelenség, roppantul kiszámíthatatlan és a mi kis kiszámítható életünkben ez rendkívül ijesztő. Ellentétben ugye a fejeddel, ami nagyon is irányítható. Benned van és hatalmad van fölötte. A szíved nagyobb nálad, hatalmas és ahogy Osho bácsi fogalmaz: Te vagy a szívedben, nem fordítva. A szív működése rejtélyes, ami aggodalmakat kelt. Ki tudja mi fog történni? És hogyan fogsz megbirkózni vele? Sosem lehetsz felkészült, ha szívügyekről van szó… ezen a terepen váratlanul történnek a dolgok. Ezért az ember fia és lánya inkább úgy döntött, hogy elkerüli a veszélyzónát és a fején keresztül tartja a kapcsolatot a valósággal. Tisztelet a kivételnek: bizony, nincs könnyű dolga a szívcsakrádnak!

Amit jó, ha tudsz erről a csakráról: ide kapcsolódik az adás és elfogadás, az együttérzés, a megbocsátás, a megnyílás mások felé és persze a szeretet. Szép szavak, de ezek csak úgy működnek, ha nem a fejedből, hanem a szívedből jönnek! Eleme a levegő, amely mindennel összeköt bennünket, éppúgy, mint a nagybetűs szeretet és a tapintásnak, mint érzékszervi funkciónak van alárendelve. Ez a kapcsolatteremtést, a megérinthetőséget és a dolgok, meg az emberek megérintését jelenti. Szó szerint ám! Ezáltal jut kifejezésre az a képességünk, hogy átérezzük a lényünket (igen, nem árt saját magadat érezni!), együtt tudjunk érezni másokkal és egy hullámhosszra kerülhessünk egymással. Ugye, szép? Bizony, hogy szép! Ugyanis ezen a központon, a szívünkön keresztül fogjuk fel a természet szépségét, valamint a zene, a képzőművészet és a költészet sugallta harmóniát. A képek, a szavak és a hangok itt alakulnak át érzésekké. Ha nyitott a szíved, csak akkor tudod befogadni a jóga alaptanítását is, miszerint mindannyian EGY-ek vagyunk, mindent és mindenkit egy egyetemes energia jár át, mindannyiunkban ugyanaz a fény ragyog. Sok spirituális tanítás hangsúlyozza, hogy a szeretet a boldogság kulcsa. A szeretet érzése az, ami szabaddá tesz, megszabadít a félelemtől, a feszültségtől. Itt megemlíteném, hogy az önzetlen és feltétel nélküli szeretetről beszélünk. Ami ugyanis nem feltétel nélküli, az nem szeretet. Nem lehet szívből szeretni és közben feltételeket szabni, vagy a saját érdekeidet nézni, ezek kizárják egymást. És nem lehet úgy szeretni másokat, hogy magadat nem szereted. A megbocsátást, az elfogadást és a szeretetet saját magaddal szemben is gyakorolni kell, különben nem fogsz tudni másoknak megnyílni és másokat szeretni. Van feladat!

Hadd meséljek egy Kate Hartman nevű művészről, akit az érdekel, hogy mi emberek hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, egymáshoz és a minket körülvevő világhoz. A legtöbb dolog, amit készít, vagy hordható, vagy valamilyen más kapcsolatban áll az emberi felépítéssel. A Botanicalls nevű projektje lehetővé próbálja tenni a növényeknek, hogy nyomot hagyjanak az emberi kommunikációban. Ha egy szobanövény szomjas, kezdeményezhet majd telefonhívást vagy üzenetet küldhet egy Twitter-szerű szolgáltatáson. Vagyis ki tudja fejezni a szükségleteit. Hogy biztosan meghalld! Elég mókás. Másik mániája a gleccserek, pontosabban az ember-gleccser kapcsolat. A gleccserek lassan elhagynak minket (globális felmelegedés, ugyebár). Egyre csak zsugorodnak és visszahúzódnak, néhányuk már teljesen eltűnt. Ezért ideje lenne kapcsolatba lépnünk velük, hátha meggondolják magukat... Kate szerint pedig a legkielégítőbb megoldás a kapcsolatteremtésre a (meg)hallgatás képessége, amire minden jó kapcsolatban szükség van... akkor is, ha egy gleccserrel szeretnél kapcsolatot teremteni!  És mert ugye napjainkban mindenre eszközöket használunk, hogy kitaláljuk, hogyan is kapcsolódunk a világhoz, elkészített egy eszközt, amit Gleccser Ölelő Öltözéknek nevezett el. Ez olyan hőszigetelő anyagból készült, amely arra szolgál, hogy áthidalja a hőmérséklet különbséget az emberi test és a fagyos jég között. Lényegében egy felkérés az emberek felé, hogy feküdjenek el a gleccseren és öleljék magukhoz. Imádom! A kedvencem mégis az ún. Felfújható Szív, ami mintegy külső szervként segíthet a viselőinek kifejezni önmagukat. Képes arra, hogy felfúvódjon vagy leeresszen a különböző érzelmek hatására. Minden kifejezhető általa a csodálattól és a vágyakozástól kezdve az aggodalmakig vagy a szorongásig... Igencsak elgondolkoztató. Mármint, hogy erre szükségünk van. Valamire, ami kifejezi helyettünk, mit is érzünk!

Ha Te nem szeretnél egy felfújható szívvel a mellkasodon járkálni, akkor bizony itt az ideje elkezdened foglalkozni a szívcsakráddal! Kezdd azzal, hogy figyelsz magadra és akár a jógaszőnyegeden, akár azon kívül próbálod nem előre görnyeszteni a felsőtested, hanem nyitni a mellkasod és minél többször rajzolni magadból egy C betűt, egy hatalmas szivárványt. Mindezt gyakorolhatod például a kobrában, a sáskatartásban vagy a növekvő holdban, amikor fél térdre támaszkodva hátrahajolsz és nyitod a szíved! Csodás hatást érhetsz el sok-sok fordított vagy ’rendes’ namaste-vel, a bölcsővel vagy a teve ászanával. Arra is figyelni kell ám, hogy – mint mindegyik középső csakrának – a szívcsakrának is van hátsó örvénye is, a lapockák magasságában. Az aztán a problémás terület, azzal a sok kis kitapintható csomóval, meg nagy adag feszültséggel. Ezért fontosak azok a pózok is, amik erőteljesen szétnyitják, kilazítják a lapockák tájékát, mint például a cicahát vagy a garudászana, vagyis sas póz. És ha szeretnél jót tenni a gerinceddel is, nem csak a szívcsakráddal, akkor feküdj hason minél többet. Meg fogsz lepődni, mennyi mindent lehet hason fekve csinálni! Mindezeken túl – a kommunikáció és a technológiai eszközök túlburjánzásának korában – azt tudom mondani, hogy kapcsolódj a világgal! És ne csak az éteren keresztül!!! Kapcsolódj azáltal, hogy – teljes fizikai valódban és minden figyelmeddel – jelen vagy! Találkozz a szeretteiddel, érintsd és öleld meg őket minél gyakrabban! Nem csak az emebereket! Öleld meg a kutyád, cicád, aranyhalad (csak óvatosan) vagy a kedvenc fád! Locsold meg a szobanövényed, mielőtt felhív... Egy tea vagy forró csoki fölött beszélgess személyesen azokkal, akik fontosak neked. Legyen minden étkezésed ünnep, amit megosztasz másokkal, mint a mediterrán országokban, ahol vedelik az olívaolajat, meg a bort, késő este tartanak hatalmas lakomákat, mégsem tudják mi az a szívinfarktus. Hogy miért? Mert azt tudják, hogy mi az öröm, az összetartozás és a közösség (nem, nem a faccera gondolok)! Engedd meg magadnak, hogy meghatódj, sírj, nevess, simogass, csókolj, és szeress! Szeress minden szívdobbanásoddal. Kívánom, hogy még nagyon sokáig dobogjon és dobogtassa meg mások szívét! Namaste.


Nagy köszönet Varga Juditnak,  jógaoktatómnak és mentoromnak az inspirációjért, valamint a fantasztikus csakrás hírleveleiért!



So Ham

So Ham. A hétvégén, Jeanne Heileman csodás workshopján ez a két kis szó zengett bennem igen sokszor… azóta is… Jeanne egyébiránt valóban egy csoda, ki ne hagyd a vele való találkozást, ha legközelebb Budapesten jár! Remélem még fog! Több mint huszonnégy éve gyakorolja a jógát és tizenhárom éve tanítja. YogaWorks oktató, világszerte tart képzéseket leendő és gyakorló jógaoktatóknak, finomtesttel való munkát és ayurvédát is tanít. Jógafilozófiája a fantasztikus mosolyán túl: a jóga gyakorlása meghozza azt a képességet, hogy megérezd a békéd és a belső örömöd, amely rávezet arra, kik vagyunk valójában.  Szerinte ez az, amiért jógázunk! Szerintem is!

Jeannetól azt kaptam ajándékba, hogy tapasztalatai szerint, ahol merevségeink vannak a testünkben, oda egyszerűen nem engedjük be a lélegzetünk… vagyis a merevebb jógi valójában nem lélegzi át a testét. Hogy miért fontos ez? A lélegzet prána, vagyis életerő és energia. Irányítja valamennyi életfunkciónkat, főként a motorikusokat, mint a vérkeringés és a belső szervek működése, valamint kihat a testi és a szellemi érzékelésre is. Ha nem tudunk szabadon és egyenletesen lélegezni, akkor észre sem vesszük, hogy mi történik bennünk. Ha azt sem tudjuk, mi történik bennünk, hogyan láthatnánk át a világban zajló folyamatokat vagy hogyan tudnánk helyzeteket, illetőleg másokat a maguk teljességében nézni?! Ha a légzés bizonytalan, minden bizonytalan. A helyes légzés adja meg az erőt, amire az élet minden pillanatában szükséged van és tartja formában a szervezeted. A nagy jógik szerint a helyes belégzés megszilárdítja a szellemet és hosszú élettel ajándékoz meg, a helyes kilégzés pedig megtisztít és felszabadít. Felszabadít, vagyis oldja a blokkjaimat és merevségeimet.

A jógában - a teljesség igénye nélkül - kétféle gyakorlót könnyű megkülönböztetni. A nagyon hajlékony embereket, akiknek az a feladatuk, hogy megtanulják a saját határaikat és ne lépjék túl azokat, avagy ne feszítsék túl a könyöküket, térdüket, ne menjenek túl mélyre. És a merevebb embereket, akiknek feszegetni kell a saját határaikat és egyre mélyebbre menni, egyre jobban nyitni a mellkast, a csípőt, megtalálni a tereket a testükben és kitölteni azokat. Alapvetően egyik sem jobb vagy rosszabb, könnyebb vagy nehezebb, hiszen semmi sem fekete-fehér és mindenkinek megvannak a maga feladatai. Önelfogadás és befelé figyelés a kulcsa mindkettőnek. Meg persze az, hogy sose hasonlítsd magad másokhoz! Nincs tökéletes ászana, minden testtartás tökéletes, ahogy éppen Te végzed, hiszen most, ebben a pillanatban neked arra van szükséged. De tény, hogy a legtöbb jógaoktató a hajlékonyabb gyakorlók közül kerül ki, hiszen jellemzően már a kezdetekkor sok sikerélmény éri őket, sokszor könnyebben beletalálnak nehezebb pózokba és így tovább. Nohát, én nem ilyen jógaoktató vagyok. Én rengeteg verejtékkel küzdöttem át magam a merevségeimen, keresem, s találom meg a tereket és feszegetem a határaimat ma is. Ami persze csodálatos lehetőség. Egyrészt ahogy Iyengar bácsi mondja: „Az egészség nem árucikk, amire alkudozhatunk. Verejtékkel kell kiérdemelnünk.” Másrészt egészen más alázattal átadni a saját tapasztalataimat úgy, hogy magam is átmentem, illetve megyek egy hosszú fejlődésen, ami bizony megesik, hogy fájdalmas és nehéz. Annyit mondhatok, hogy Jeanne kezei között sem volt könnyű kilélegezni azokat a még mindig mélyen megbújó merevségeket, amiket együtt találtunk.

Jeanne másik nagy ajándéka nekem a So Ham mantra volt. Minden belégzéssel „So”, minden kilégzéskor „Ham”. Akár magadban, akár hangosan zengetve. Ezt lélegző mantrának is szokták hívni és a jógik egyik legfontosabb mantrája, amit légzéstudatosításra használhatunk. Vannak iskolák, amelyekben egy-egy ászana kitartását is sohamban határozzák meg, avagy hány sohamig tartjuk ki az adott mozdulatot. Ha folyamatosan áramoltatjuk a mantrát, Hamsah-ként rezeg, ami szanszkritul hattyút jelent. A hinduk szerint a hattyú az egyik legtisztább állat, mely mestere a megkülönböztetésnek, képes a vízzel elegyített tejet kiszűrni és csak a tejet meginni. A hattyú szépsége fiatalkorában rejtve marad, és csak felnőttként nyilvánul meg, lásd rút kiskacsa. Ilyen a jógagyakorló is. A kezdeti, netalántán előforduló esetlenség után a gyakorlás által mutatkozik meg a jógi valódi szépsége, s a tiszta isteni természet, amely mindannyiunkban jelen van. A So egyébként istenit, teremtő tudatot jelent, a Ham jelentése pedig az vagyok. Vagyis egyrészt minden lélegzetvételemmel tudatosíthatom, hogy nem „csak” egy test, hanem a teremtő tudat vagyok. Én magam teremtem a körülményeket és lehetőségem van azok megváltoztatására. Bármi, amit megélek, mind a saját teremtésem eredménye, amiért nem hibáztathatok senki mást. Másrészt azt is megtapasztalhatom a mantra által, hogy bizony nem én vagyok a világ közepe, elsőbb az elsőknél, az univerzum közepe, mert mindig Isten után következem. Ugyanakkor a teremtő tudat mindenben és mindenkiben jelen van, minden állatban vagy növényben, amit megtapasztalhatok a gyakorlásomban, amikor az egyik percben sas vagyok, a másikban egy csúszómászó, a következőben fa. Végül felfedezhetem, hogy a levegő is én vagyok. A légzés tudatossága által teremtek tereket. A levegő szétárad a testemben, amely könnyűvé és légiessé tesz. Ez a So Ham. Ez a lélegzet. Ez az élet.

„Az élet csak addig lakozik a testben,

amíg abban a lélegzet jelen van;

ha a lélegzet elszáll, tovatűnik az élet is.

Ezért hát gondosan ügyelj a légzésedre.”

Hatha-jóga Pradípiká