Esőnap...

Igen, még mindig jógázom.

Igen, még mindig tanítok.

Igen, ez még mindig az én blogom.

Igen, újra írok. Mert jólesik.

Vannak azok a bizonyos napok, amikor még az sem segít, hogy hétvége van. Amikor 2 napja zuhog az eső. Amikor - Muki kutya kivételével - egyetlen szerettem sem ér rá semmire. Amikor elborít a takonykór és a fél fülemre süket vagyok. Amikor pontosan tudom, hogy mit nem akarok meghallani, befogadni, a keblemre ölelni: semmi új a Nap alatt, csak a változás és új tapasztalások szele. Amikor mindennek örömére, annyi gondolat, kétség, aggodalom, félelem dübörög a fejemben, hogy nem is értem hogyan férnek ebbe a nem túl méretes koponyába és az evolúciós fejlődésem eredményeként, hogyhogy nem lettem még vízfejű vagy csúcsfejű vagy miért nincs plusz egy gondolattároló hardver a nyakamhoz erősítve, ahol mindezek, ezek a kavargó, száguldozó, negatív, dühöngő őrültek elférnének?!

Ezen a bizonyos napon úgy döntöttem, hogy fürdéssel kezdem a reggelt - micsoda lázadás -, sőt a kádban olvasok újságot, ha már az üdülését rendszeresen nálam töltő Fika úr nem hagy aludni. Aztán ki-Netiztem Fika urat és népes rokonságát a lefolyóba. Adieu, Monsieur! Aztán Mukival bőrig ázva bevettük az egyik kedvenc kávézónkat a napi ellátmányért, mert hát - ha eddig netalántán nem derült volna ki - a jógatanár is ember: mondhatni gyarló halandó. Aztán ismét bőrig ázva, ez a gyarló halandó a jógaszőnyegén landolt végre. És ilyenkor, ott a jógaszőnyegen bizony nagyon kell minden segítő, minden eszköz, módszer -  amit csak felfedeztem magamban, magamon az elmúlt tizenvalahány évben -, hogy átmosson, gyógyítson, a jelenbe hozzon.

Imádok énekelni. Szerintem egy bagzó macskának is jobb hangja van, de szerény véleményem szerint a kettő nem zárja ki egymást. Mármint az éneklés és a bagzó macska orgánum. Na, jó... nem vállalok fellépéseket az operában és általánosban csak úgy lehettem az énekkar tagja, hogy tátognom kellett, amikor felléptünk. Persze akkor még nem tudtam, hogy vannak széles e világon a mantrák! Ezek a csodák, ahol nem számít a hangod, nem számít, hogy hangos vagy halk, vagy rekedt vagy sírós vagy köhögős. Csak a rezgés számít, a jelenlét számít. Úgyhogy ma a Gayatri mantrát zengettem egymagamban ott a szőnyegen százszor, kétszázszor, háromszázszor, nem is számolva, csak ismételve sokat-sokat Deva Premal csodálatos hangjára (naná, hogy ne halljam az enyémet), s az én egyre boldogabb rezgésemre. Átmosott, mint valami energetikai zuhany, ami megszabadít a blokkoktól, a terhektől, az őrülten száguldozó gondolatoktól és feltölt. Mindig ilyen. Mondom, hogy csoda! Utána egyszerűen csak ott maradtam ülve, behunyt szemmel és hagytam, hogy minden lélegzettel megkönnyebbüljek. Mintha minden kilégzéssel kiraktam volna egy potyautast a lelkemből, akinek már rég le kellett volna szállni. Hiszen új szelek fújnak. Kell a hely, kérem alássan, az örömnek, a szeretetnek, a belülről áradó fénynek és az elfogadásnak. Úgyhogy amikor már mindenem elzsibbadt, mintha egy komplett hangyafarm-lázadás tört volna ki a lábaimban, akkor elkezdtem jógázni: örömmel, szeretettel és elfogadással. Nem azzal az elfogadással, amikor  a szőnyeg alá söpröm a problémákat, hiszen én annyira elfogadó vagyok. És nem azzal az elfogadással, amikor én vagyok a lábtörlő, hiszen én annyira elfogadó vagyok. Azzal az elfogadással, amikor jelen vagyok. Nyitott vagyok a valóságra. A valóságban keresem meg az örömöm. A valóságban szeretek. A valóságban látom meg, hogy a gondolataim nem én vagyok, és a gondolataim, bár valódiak, de nem igazak. A valóságban vagyok jelen. A valóságban van bennem csönd és béke. Még ha csak pár pillanatra is. De tudom, hogy van és, hogy ez a valóság. Elfogadom.

Az igazi felfedezőút...

„Az igazi felfedezőút nem abból áll,

hogy új tájakat fedezünk fel, hanem

hogy új látásmódra teszünk szert.”

Marcel Proust

A Csodabogárban John Travolta mindent megtesz, hogy a kártékony nyuszit kiűzze a kertjéből, még olyan kerítést is készít, amely 1 méter mélyen van a talajban, de mindhiába… Aztán egy éjszaka ráébred, lehet, hogy egész idő alatt rossz irányba próbálkozott. Csendben kilopakodik a kertbe a holdfényben, kinyitja a kaput, majd leül a tornácra és vár. Mikor már majdnem elalszik, a nyúl nagy robajjal kiront a kertből a nyitott kertkapun át. Miközben próbálta kizárni Tapsi Hapsit, a hosszúfülű épphogy bennrekedt a kertjében és ő maga tartotta ott.

Amint jógatanár lettem, hatalmába kerített az a kényszerképzet, hogy nekem nagyon, de nagyon sokat kell gyakorolnom és nagyon, de nagyon jónak kell lennem és még nagyon, de nagyon sokat kell fejlődnöm… Mert ugye a kedves tanítványok bizonyára csak ahhoz járnak szívesen, aki háromszor körbe tudja tekerni a lábát a nyakán, miközben kézen áll és ha majd egyszer én is ’olyan jó leszek’, akkor biztosan a világ legjobb óráját fogom tartani a tömegeknek, akik majd be sem férnek a terembe. Talán nem túl meglepő mindez annak fényében, hogy mindig készültem valamire: amikor ovis voltam arra, hogy majd megtanulok írni-olvasni; amikor általánosba jártam arra, hogy bejussak egy jó gimibe; a gimiben arra, hogy túléljem a túlélhetetlen érettségit és bejussak az egyetemre; az egyetemen arra, hogy lediplomázzak; ügyvédjelöltként arra, hogy túléljem a túlélhetetlen szakvizsgát. És így tovább. Miközben azonban arra készültem, hogy a világ legjobb jógatanára legyek (majd egyszer), csak egyre kevesebbet gyakoroltam és egyre mélyebb hullámvölgyek érkeztek. Mindaz, amit annyira élveztem és olyan természetes volt nap, mint nap jógázni, hogy alig vártam: egyre inkább kötelességgé vált, amit muszáj, amit kell, amire rá kell vennem magam, hogy taníthassak. Persze ha valaki megkérdezné, szerintem mitől jó jógatanár a jógatanár sok mindent felsorolnék a hitelességről, a tapasztalásról, a belső munkáról, de az nem jutna eszembe, hogy háromszor körbe tudja tekerni a lábát a nyakán, miközben kézen áll. És persze száz helyen olvastam, hallottam, tudom, hogy a jóga a befelé figyeléssel kezdődik, amikor elengeded a megfeleléskényszert, a versengést, az erőszaktevést önmagadon. Mindenesetre, ahogy a Csodabogárban George-nak a nyuszi, nekem Moby, a zenész hozta „nagy robajjal” a felismerést: változtatnom kell a hozzáállásomon.

Moby – a számomra rendkívül inspiráló Urban Yogis interjúsorozatban – azt találta mondani, hogy úgy döntött soha nem akar jó lenni a jógában. Mivaaaan?! Mondom, nem akar benne jó lenni. Azt vette ugyanis észre magán, hogy a jógaórákon akaratlanul is összehasonlítja magát a többiekkel, versenyzik, figyeli, hogy kinél „jobb” vagy ki „jobb” őnála, meg akar felelni a jógatanárnak és beletolja, beleerőlteti magát pózokba… mindeközben azt is észrevette, hogy árt önmagának, bár nyilvánvalóan nem ez a célja. Ugyanis a célja éppen az, hogy mind fizikailag, mind mentálisan egészségesebb legyen a jóga által. Ez nem azt jelenti, hogy nem tesz erőfeszítéseket, sőt. Egy héten legalább 5 napot gyakorol. Feszegeti a saját határait, dolgozik önmagával, s bár nem járunk össze kávézni, úgy sejtem fejlődik mindebben. És persze ez nem is azt jelenti, hogy ezentúl senki se járjon jógaórára. És persze nem is azt jelenti, hogy ostorozd magad, ha úgy érzed túlerőltetted a gyakorlásod. Mindannyiunkkal megesik néha, hogy túlfeszítjük a húrt, hogy minden szándékunk ellenére ártunk magunknak. Moby üzenete számomra az önelfogadásról szól. Az önelfogadás, az önszeretet nem tud megvalósulni mindaddig, amíg kézen fogva járunk az elégedetlenséggel. Önmagam legyőzése sohasem mások legyőzését jelenti. A saját határaim feszegetése és a saját erőfeszítéseim nem hasonlíthatók össze máséval. Mindenkinek megvan a maga útja és a maga feladata. A jóga nem verseny és nem cirkusz. A lényeg, hogy mindig a legtöbbet hozzam ki magamból, a legjobb tudásom szerint cselekedjek. Mindent megtegyek, ami tőlem telik. A lényeg, hogy a szándékom minden esetben tiszta és őszinte legyen. A gyakorlásomban is. És mindeközben vállaljam a felelősséget önmagamért. Az, ahogy érzem magam, az, amiben vagyok: az én választásom. Szinte minden nap jógázom. Nem ugyanúgy, nem ugyanannyit, nem ugyanannyira intenzíven. De dolgozom önmagammal. Dolgozom a mélységeimmel, a blokkjaimmal, a félelmeimmel. És szeretem. Az út maga a fejlődés.

Ahimszá: ne árts!

„Csak úgy tanulhatunk meg másokkal együtt élni,

ha megtanulunk önmagunkkal együtt élni.”

Judith Lasater

Jó múltkoriban épp egy „csajos” jógaóra jött össze és még gyakorlás előtt csak úgy záporoztak a kérdések a „jó” fogyókúráról és hogyan is lehet megmenekülni a süti függőségtől, meg egyébként is azok a bűnös szénhidrátok, meg ki hány kiló, miért nem elég jó úgy, ahogy van, milyen szeretne lenni, egyébként meg fogyaszt-e a jóga és így tovább… Szeretnék megnyugtatni minden kedves érdeklődőt, hogy a jóga egy olyan csodálatos gyógyító technika, amely – többek között – jótékonyan hat az emésztésre, a hormonrendszerre és nem utolsó sorban harmonikusan fejleszti a test minden izmát. Egyszóval, ha szüksége van a testednek arra, hogy fogyjon, akkor rendszeres gyakorlással biztosan fogsz is fogyni. Persze hozzátenném, hogy a testednek nem arra van szüksége, hogy 13 éves agyonretusált anorexiás modellekre hasonlítson a magazinok címlapjain. Csak szólok. És könyörgöm: mindenekelőtt ne ezért gyakorolj! A jóga sohasem egy egyszerű fizikai gyakorlás, hanem egy mély energetikai munka és öngyógyítás. Gyakorolj azért, hogy jelen legyél a testedben és az életedben. Gyakorolj azért, hogy egészséges legyél, és jól érezd magad a bőrödben. Gyakorolj azért, hogy megleld a belső békéd és minden helyzetben meg tudd őrizni azt. Gyakorolj a személyes fejlődésedért. Gyakorolj a megvilágosodásért. Egyszóval tartsd a fókuszod a belső önvalódon és hallgass rá, amikor a jógaszőnyegedre lépsz.

Persze nekem sincs glória a fejem felett és örökké tanulom az önszeretetet, az önelfogadást, a türelmet önmagammal, nem véletlenül beszélek róla ennyit. A jógikus élet legfontosabb, sokszor legnehezebb alapkövei ezek szerintem. Ami nekem segíteni szokott ebben a témában (is) az Patanjali. Patanjali a jóga egyik alapművének, a Jóga Szútráknak a szerzője. Vitatott, hogy egy ember volt-e, vagy egy csoport jógi, mivel kb. 3000 évvel ezelőtt keletkezett a műve. Patanjali rövid mondatokban írja le a boldogság, vagyis a szamádhi felé vezető utat nyolc lépcsőben, melyek közül az ászanák (testtartások) csak az egyik lépcsőt foglalják el a nyolcból. Tehát a fizikai gyakorlás mindenekelőtt csak része a jógának, nem maga a jóga. Patanjali Szútrái azért is csodálatosak, mert egy-egy szót, egy-egy mondatot kutatók, tudósok és bölcsek magyaráznak hosszú oldalakon keresztül, de végülis csak Te döntheted el, hogy szerinted, Neked mit jelent… Az első lépcső, a jamák, az ún. erkölcsi szabályok közül is a legeslegelső az ahimszá, vagyis a „ne árts”. Mindent ennek kell alárendelni, mindent felülír. Senkinek és semminek ne árts. Ne árts a Földnek, ne árts az állatoknak, embereknek, növényeknek, és a többi. De számomra a legfontosabb jelentése az ahimszának mindenekelőtt az, hogy ne ártsak önmagamnak. Ne ártsak magamnak a gondolataimmal, evéssel, ivással, önbüntetéssel, éheztetéssel, zabálással, kevés alvással, rosszindulattal, irigységgel, féltékenységgel, kétségekkel, frusztrációkkal, elégedetlenséggel, lustasággal, halogatással, kémiai mérgekkel, félelmekkel.

Te mivel ártasz magadnak? Mennyit ártasz magadnak, miközben arra vársz, arra vágysz, hogy végre mások ne ártsanak Neked? És vajon mi az, ami valóban táplál? Merthogy nem maga a tiltás, hanem a táplálás a valódi fókusz szerintem. Milyen szép szó is az, hogy táplálék. Vajon az ételed, italod valóban táplál Téged? Megkapja a táplálékodból a tested azt, amire valóban szüksége van: rostokat, vitaminokat, ásványokat, jóllakottságot, tápértéket? Vajon, ahogy elkészíted, megfőzöd, megrendeled vagy beszerzed: az táplál? Ahogy elfogyasztod, ahol, akikkel: az táplál Téged? Mikor adtál utoljára hálát az ételedért és mikor tekintetted ellenségnek, ami nagyon finom, de nem kéne… És ha nem kéne, akkor miért csinálod?  S ha már itt tartunk, a környezeted, az emberek körülötted, valóban táplálnak Téged? A könyv, amit olvasol, a film, amit megnézel, a program, amit szervezel, a barátaid, a szeretteid, akikkel együtt vagy, a jógagyakorlásod… táplálnak Téged? Inspirálnak? Motiválnak? Megnyugtatnak? Szeretnek? Elfogadnak? Ahogyan Te önmagad… Ahogyan én önmagam… Nyugalom! Nem kell belőle felelni holnap. Nem lesz röpdolgozat. Csak tartsd a szívedben ezt a fókuszt és vigyázz magadra. Hogy szokás szerint Louise L. Hay-t idézzem: „Gondoljunk a rózsára. Attól fogva, hogy bimbót hajt, egészen addig a pillanatig, amikor már az utolsó szirma is lehullt, mindig gyönyörű, mindig hibátlan, mindig más. Mi is ilyenek vagyunk: mindig teljesek, mindig szépek és folyton változunk. Adott pillanatban legjobb tudásunk és belátásunk szerint cselekszünk. Amint többet tapasztalunk, többet tudunk és értünk, mindent másként csinálunk.” Hogy szokás szerint hozzátegyem: a jógaszőnyegen és azon túl.

Szeretni bolondulásig...

„Szeretni bolondulásig,

De szép is lenne,

Csak az másik észrevenne,

Benne lenne…”

Ezt az örökzöld slágert dúdoltam éjjel a kádban magamnak a telhetetlen kisgömböcként befalt vacsora okán némi álmatlanságtól és hasfájástól szenvedve, miközben az egyre szebb színekben pompázó bébi elefánt bokámat kilógattam a forró vízből, aki mély felháborodásomra újabb két hét bokasínt nyert a doktor nénitől, az ő mély felháborodására én pedig azt gondoltam: oké, hordani kell ezt az izét, de azért gyakorolhatnánk már egy ’rendeset’… ez némi traumát okozott mindkettőnknek és úgy érzem, nem volt az évszázad ötlete. Egyszóval valóban magamnak dúdoltam, én vagyok az a másik, aki végre észrevehetné magát és „bolondulásig” szerethetné önmagát, ha már itt tartunk… persze rajta vagyok a témán egy ideje, de mint a mellékelt ábra mutatja, még mindig meg tudom magam lepni, mikor szembesülök azzal, hogy hasfájásig zabálni és bokasínnel napüdvözletezni nem épp a feltétel nélküli önszeretet jele.

Aztán eszembe jutott Bo, szerelemmel nyert, imádott unokahúgom. Bo most múlt két éves és együtt töltöttük a hétvégét… Bo naponta körülbelül kétszáz spontán lefelenéző kutyát csinál, bárhol szívesen próbálgatja a fejenállást és imádja a boldog baba pózt, avagy kis lábait megragadva, vigyorogva gördül a hátán ide-oda. Bo teljes extázisba tud kerülni olyan „apróságoktól”, minthogy mindannyian felébredtünk végre. Ilyenkor a teljes lényét átadja az örömnek, ragyog, ugrál, rohangál, kacag és boldogan átölel, ami mindkettőnknek nagyon jó érzés. Megfigyeléseim szerint Bo teljesen jelen van az életében, és amikor épp olyan fontos dolgokat vizsgál, mint kavicsok, hangyák vagy pocsolyák: azt is mindig teljes odaadással teszi. Bo láthatóan teljesen önmaga és nem akar más lenni, eszébe sem jut önmagát másnak mutatni. Bo a kismotorján száguldozva, hintázva, pörögve, új dolgokat felfedezve – persze minden felnőttet rendszeresen halálra rémisztve – nem fél semmitől. Bo nyitott szívű és szívesen ismerkedik. Sokat tanulok Botól.

Bo közelében mindig eszembe jut, amit a már emlegetett Louise L. Hay írt a gyerekekről, avagy milyen tökéletes is az ember, amikor még egész kicsi. A gyerekeknek nem kell azon fáradozniuk, hogy tökéletessé váljanak, hiszen már azok, és úgy is viselkednek. Tudják, hogy ők a világ közepe. Tisztában vannak önmaguk és az élet nagyszerűségével. Bátran követelik, amit akarnak. Szabadon kimutatják az érzelmeiket. Tudjuk mikor mérgesek, sőt, az egész szomszédság tudja. S azt is, mikor vidámak, hiszen a mosolyuk beragyogja az egész szobát. Mihelyt felnövünk, megtanulunk (ön)szeretet nélkül élni, de a gyerekek erre képtelenek. Ők egyformán szeretik minden testrészüket, életük minden napjának minden percét. Mindnyájan ilyenek voltunk, csak – tisztelet a kivételnek – megtagadtuk a saját nagyszerűségünket, mert elhittük, hisszük, hogy akkor vagyunk szerethetők, avagy elég jók, ha… Ha elérjük ezt vagy azt. Ha viszontszeretnek. Ha sikeresek vagyunk. Ha jól nézünk ki. Valahogy mindig akad egy ha… Úgyhogy itt és most (nem holnap vagy holnapután, csak szólok…) bizony újra meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat. Louise L. Hay egyik kedvenc gyakorlata egyébként erre: fogj egy tükröt – tudod, azt a tárgyat, amit eddig csak arra használtál, hogy hibát találj magadon, borotválkozz, kiszedd a szemöldököd… –, nézz mélyen a saját szemedbe és mondd el magadnak (sokszor, sokszor) „Szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy.” Érdekes megtapasztalás. Csak annyit tennék hozzá, hogy nyugodtan mondható a bedagadt bokának és a fájós pocaknak is, a szeretteinknek, meg annak a sok büntiben hervadozó testrésznek, aki „nem elég jó, nem elég szép, nem elég sovány, nem elég izmos” és így tovább…

Nekem a legőszintébb tükröm a jógaszőnyegem. Tökéletesen megmutatja miért is gyakorolok, mibe vagyok éppen „bepörögve”, beleragadva. Megmutatja, hogy képes vagyok-e kilépni ezekből, a képzelt komfort zónámból. Szeretem-e magam annyira, hogy ne terrorizáljam a testem?! Szeretem-e magam annyira, hogy ne azért gyakoroljak: izmosabb legyek és végre meg tudjam csinálni azt a pózt, vagy hajlékonyabb legyek és akkor végre majd meg tudom csinálni amazt a pózt, vagy vékonyabb legyek, mert egy jógatanáron látszania kell, hogy jógatanár és a többi, mondjam még?! Szeretem-e magam annyira, hogy ezzel a csodálatos gyógyító technikával valóban gyógyítsam magam, avagy arra használjam, amire való… Tudok-e kapcsolódni a testemmel, a lelkemmel, az elmémmel? Hallgatok-e önmagamra? Merek-e egy újszülött nyitottságával és érdeklődésével tekinteni a világra? Merek-e csöndben maradni, hogy meghalljam a válaszokat... Megmutatja, mennyire türelmetlen vagyok önmagammal (is). Megmutatja mikor van szükségem pihenésre. Megtanít szeretni a gyakorlásban és a jógaszőnyegen túl. Hiszen igazán az tud szeretni, aki önmagát képes feltétel nélkül szeretni. Akárcsak mesterem, Bo.

  

Bicebóca ajándéka…

Csütörtökön járdakátyúba léptem az ebédidős rohanásban. Káromkodtam egyet és meg sem álltam, sőt el is felejtettem, aztán az esti jógán a lábnyomorgatás – ööö, lábujjszéttárás – közben igaz, hogy csillagokat láttam, dehát az ugye nem újdonság, ha az ember lánya Iyengarra adja a (láb)fejét. Persze mire hazaértem, egy elefánt bébi titokban elcserélte a bokánkat és Bicebóca már alig jutott be a lakásba, krokodilkönnyek, jegelés mindhiába: bokarándulás, egy hét bokasín. Semmi bringa, semmi magassarkú, semmi jóga, semmi tanítás, és még fáj is: nem volt őszinte a mosolyom.Viszont kénytelen voltam megállni.

Természetesen mondanom sem kell, hogy rendkívül szimbolikus, avagy épp van egy kis dolgom a továbblépéssel egy új életszakaszomba és a valódi felnőtté válással. Persze egyből előkaptam Dahlke a betegség szimbólum című remekművét, amelyben azt találta mondani a bokatémára, hogy érkezzünk meg a „helyünkre", merüljünk el benne és csendesedjünk le, szakítsunk magunknak időt a gondolkodásra, hogy a dolgaink ne a külső, hanem a belső útjainkon haladhassanak előre. Hát, igen. Utána másik segítőmhöz, Louise L. Hayhez fordultam, aki az éld az életed című könyvében gyönyörű megerősítéseket, személyes mantrákat is ír a különböző bajokhoz társítva. Én és a bokám ezt kaptuk tőle ajándékba: "Könnyedén haladok előre az életben. Értem a feladatomat, kész vagyok együtt változni az időkkel. Így van rendjén." Köszönöm és hála.

Louise L. Hayről dióhéjban annyit, hogy olyan élete volt, amit az ember „az ellenségének sem kívánna.” A nevelőapja folyamatosan zaklatta és bántalmazta, öt évesen megerőszakolta a szomszéd is, tizenöt évesen elszökött otthonról és egy simogatásért odadobta magát mindenkinek, tizenhat évesen már túl volt egy terhességen és örökbeadáson, amikor elhagyta a férje, ismét összeomlott az élete és nem lepte meg, hogy – bár már elindult az önismeret és fejlődés útján – méhnyak-rákkal diagnosztizálták. Tudta, hogy meg kell szabadulnia a gyermekkori nehezteléstől, a szülei hibáztatásától, mert a keserű gyermekkor nem szolgálhatott mentségül arra, ahogy magával bánt – később. Az ő szavaival élve: a szó szoros értelmében elemésztette a rák, mert nem bocsátott meg. Így hát megbocsátott. Elfogadta és megszerette Önmagát, elhitte, elfogadta, hogy megérdemli a legfőbb jót, minden jót. Meggyógyult, és mint az egyik legismertebb tanító napjainkban, valóban tapasztalatból hirdeti: minden betegség gyógyítható, ha készek vagyunk változtatni.

Olykor, ami a legnagyobb tragédiának látszik, a sors legszebb ajándékának bizonyul. Olykor egy kis bokarándulás is csodás ajándék a sorstól: kaptam egy kis időt önmagamtól önmagamra. Nem rohanok sehová, hiszen nem is tudnék. Megértettem a feladataimat, feldogozhattam a változásokat, elengedtem az épp meghaladni valókat. Még többet szeretgethetem magam. Még többet főzőcskézhetek. Hazaérek sötétedés előtt. Egy délután alatt kiolvastam egy könyvet, amit már ezer éve… és tegnap a szőnyegen olyat jógáztam, mint már nagyon régen. Semmi erőlködés, semmi erőltetés, semmi „ránehezedés”: finoman, ülve, fekve, odafigyelve, lassan átmozgattam az ízületeimet, beolajoztam a testem, tereket teremtettem és engedtem, hogy egyszerűen jól essen. Mert megérdemlem. 

„Szeretem magamat; ezért teljesen a jelenben élek,

Minden perc szépségét felismerem, és a jövőmet

Fényesnek, boldognak, biztonságosnak tudom,

Mivel az Univerzum szeretett gyermeke vagyok,

És a Világegyetem szeretettel viseli gondomat

Most és mindörökké.

Világomban minden rendben van.”

Louise L. Hay

Mit lehet szeretni ezen a jógán?!

Pár hete kaptam egy édes levelet. A rég nem látott kedves ismerős azt tudakolta, hogy én mégis mikor és főleg mitől szerettem bele ennyire a jógába? És vajon „nagy gáz-e”, ha pár alkalom után ő, mint kezdő jógi valahogy nem érzi át a lényegét? Sőt, mondhatni elég furcsának találja, hogy segítene bármin is, ha kicsavarja magát egy órán keresztül... merthogy jobban van tőle, oké, de nem érez nagy hatást. Vagy elég, ha abban az egy órában „tök jó” volt? Egyszóval miért is rajonganak ezért emberek milliói?! És van-e még remény?!

Remény mindig van, aki nem hiszi, járjon utána! Egyébiránt pedig az a jó hírem minden kezdő és/vagy már függő lelkes jóginak, hogy nincs vele az égadta világon semmi baj! Én hiszem és hirdetem, hogy a jóga egy csoda, lásd. jó. Azt azonban szerény tapasztalataim szerint látni kell, hogy jógázni azért nem azt jelenti: egy szivárványon vattacukrot eszünk, miközben szappanbuborékokat fújunk a kedvenc dalunkat dúdolva és minden rózsaszín a nagy boldogságban! Ez is munka, energia, befektetés, aminek a hatásai nyilván nem egy-két óra után jelentkeznek, illetve azt mondanám, ha szuperjól érzed magad az óra után és jól esett a gyakorlás: az szerintem – főleg kezdőként – pont elég és tökéletes hatás!

Én magamon számtalanszor tapasztaltam, hogy a testünk olyan, mint egy konténer: mindent befogad. Az életed minden lenyomata ott van a testedben, minden, ami történt veled, minden, amit érzel és gondolsz... a csalódottság az oviban, amikor elvették a játékodat, a fiú, aki összetörte a szíved a gimiben, a munkahely, ahol az a sok stressz ér, a tudatosan pozitívba átforgatott gondolataid, a szeretet, amit beragyogja a szíved, a zaj az utcán, az álmaid reggeli árnyéka. Ezekből lesznek, illetve lehetne a blokkjaink, bemerevedések, izomrövidülések, lehetséges betegségek, amelyek a legőszintébb tükörként mutatják, jelzik, kiabálják, mi folyik valójában odabent. A jóga tehát nem csak egy szimpla fizikai gyakorlás, mint az aerobik Jane Fondával, hanem egy ősi gyógyító technika, ami segít abban, hogy az energia szabadon áramoljon a testben, s ezáltal ez a csodálatos és intelligens emberi test lényegében meggyógyítsa önmagát, feloldja ezeket a blokkokat, akár anélkül, hogy az ok tudatosulna. Ez pedig oda-vissza hat, vagyis ha például egy ilyen blokkot feloldasz, akkor az életedben is el tudsz valamit engedni, kevésbé leszel dühös vagy meg tudsz bocsájtani valakinek, aki megbántott vagy egyszerűen többet mosolyogsz, kevesebbszer leszel beteg, jobban figyelsz arra, mi a jó neked. És persze fordítva: ha el tudsz valamit engedni, kevésbé leszel dühös vagy meg tudsz bocsájtani valakinek, aki megbántott vagy egyszerűen többet mosolyogsz, akkor kevésbé lesz merev a test is, jobban tudod nyitni a csípőd vagy a mellkasod, helyére kerülnek a belső szerveid, amiktől jobb lesz az emésztésed, nem fog fájni a derekad. De persze itt folyamatokról beszélek és sokszor ezeket az apró változásokat, javulásokat észre sem veszi az ember... Viszont az biztos, hogy a jógától, ha rendszeresen gyakorolsz: valóban minden jobb!

Mindezzel persze egy kezdő gyakorló nem foglalkozik és nem is kell! Az emberek többsége azért kezd el jógázni, hogy mozogjon valamit, izmosodjon, fogyjon, lenyugodjon a napi stressz után. Ennyi. És ez jól is van így. Én sem úgy kezdtem, hogy na, megyek, meggyógyítom a belső fényemmel az energiaáramlásomat... Egyszerűen jobban voltam az órák után, jól éreztem magam a bőrömben és egyre inkább kapcsolatot találtam a saját testemmel. Aztán ahogy a belső figyelemmel nőtt a tudatosságom, úgy éreztem rá egyre inkább, hogy mi a jó nekem valójában, mire van szükségem, mi esik tényleg jól a testemnek, vigyázok-e magamra. És így érkezett meg az a bizonyosság, hogy a jóga jó. Akkor is, amikor mélyebbre megyek, amikor fáradt vagyok, amikor feszegetem a határaim. Egy kezdő jógi mitől kaphat rá az ízére? Szerintem az első időkben érdemes többféle irányzatot és minél több tanárt kipróbálni, mert főleg először inkább valakire találsz rá, egy „jófej” tanárra, akitől azt kapod, amire neked szükséged van, akivel tudsz kapcsolódni és szívesen gyakorolsz vele. Valakinek az kell, hogy egy órára teljesen kikapcsoljon és nyújtson egy jót, valakinek az kell, hogy izzadjon és érezze, megdolgoztatták és így tovább. Egyszóval érdemes próbálkozni. De mindezeken túl: kinek a pap, kinek a papné. Ha nem a jóga, akkor sincs semmi baj. A lényeg sokkal inkább az, hogy szeresd magad, szeresd, amit csinálsz, rendszeresen mozogj, hallgass a testedre, figyelj magadra és ne felejtsd el gyakran a füleid irányába mozgatni a szádat. Igen, mosolyogj!

Itt van az ősz, itt van újra...

„Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.”

Petőfi Sándor

Szeretem az évszakok váltakozását. Szeretem, ahogy őszi színekbe öltöznek a fák, miközben a zöld még szikrázó árnyalatokban tarja magát. Szeretem, amikor bringázás közben a közelgő tél tiszta illata fújja át az orrcimpáimat. Szeretem Petőfit. Szeretem a színes kabátokat és a hosszú csizmákat. Szeretem, ahogy a tejfehér köd mesevilágot varázsol a tájból. Szeretem a sütőtök meleg színét és ízét. Szeretem az összebújós korai estéket. Szeretem az advent közeledtét. Szeretem a befelé figyelést, amit elhoz a zimankó. Szeretem, hogy megélhetem ezt örök körforgást. Szeretem a bizonyosságot, hogy a felhők fölött mindig süt a Nap.

Minden évben egyre erősebben érzem, ahogy közeleg a tél, különösen fontos a figyelmemet a belső fényemre, a lelkem ragyogására hoznom és valóban figyelni önmagamra, az isteni önvalómra odabent. Hogy vagyok? Mire van valóban szükségem? Mennyire vigyázok magamra? Számomra ezt a figyelmet és jelenlétet első lépéséként mindig a légzés, s a testemmel való kapcsolódás hozza el. Igen, a jóga. A jóga, amit a napom minden pillanatában igyekszem gyakorolni, és amelynek fontos része a tisztulás. Tisztulnom kell, meg kell tisztítanom ezt a csodálatos testet, amiben élhetek. Nem véletlen, hogy a böjt olyan jelentős szerepet kapott minden vallásban. Egyszerűen kell. És persze nem csak a fizikai böjtre gondolok, hanem a lelki, tiszta szívből tett felajánlásokra. Akár csak olyan apróságokra, hogy még kevesebb nejlonzacsit használok, minden nap jógázom, ha törik, ha szakad, na, meg észreveszem, amikor elborítanak az elvárások, s mindannyiszor szeretetbe és hálába fordítom át a tomboló gondolatokat.

A szokásos reggeli rituáléim nélkülözhetetlenek ebben az év végi tisztulásban. Amíg alszom, az emésztésem dolgozik és testem tisztítja önmagát – rendkívül kedves tőle – úgyhogy, amint felébredek, jöhet a nyelvtisztítás! A nyelven számos barázda és repedés fut végig, ezek pedig kiváló táptalajt biztosítanak a baktériumoknak. Szóval fogom a nyelvkaparót és hajrá. Műanyaggal kezdtem, volt réz is, a mostani kedvencem rozsmentes acél, de kinek a pap, kinek a papné…

Utána már nyúlok is a neti kancsómért! Az ayurveda szerint a jala neti, avagy sós vízzel való orröblítés a napi higiénia része, alapvető fontosságú a szabad légzés a biztosításában. A test tisztításának hat jógikus gyakorlata közül ez az egyik. Mind a hat tisztító technika – ún. satkarma – célja a fizikai és mentális egészség erősítése, a betegségek megelőzése, illetve kezelése. A jógik szerint a levegő áramlása a két orrnyíláson át periodikusán változik, vagyis a két orrnyíláson át egyszerre nem azonos mennyiségű levegő áramlik át. Hol az egyik, hol a másik orrnyílás szállítja a nagyobb mennyiségű levegőt. Ennek a két orrnyílás közti állandó áramlásváltozásnak alapvető hatása van a szervezet energia-körforgására is. Kihat a gondolkodásunkra, a fizikai aktivitásunkra, az egészségünkre. Ezért, ha az egyik vagy másik orrnyílás folyamatosan blokkolt, akkor ez a természetes levegőáramlási ciklus nem tud érvényesülni. A nátha, allergia és egyebek elkerülésén túl a jala neti ezért is fontos: megtisztítja mindkét orrnyílást, így a levegő szabadon áramolhat, és áramlása szabadon váltakozhat a kettő között. Én a netizéshez – ez itt a reklám helye – a DM nevezetű üzletekben szerzem be az előre csomagolt sót, amihez csak hozzá kell önteni a langyos vizet és kész is, de bárki magának is kikeverheti. Nagyon jó kerámia vagy réz neti kancsókat lehet kapni szinte minden jógastúdióban, az én személyes kedvencem szégyen-gyalázat egy sima műanyag darab – amit az említett csomagolt sóhoz adnak ajándékba –, mert könnyen utaztatható és szuperül illeszkedik az orrlyukhoz. Egyébként az egész folyamat nagyon gyors és egyszerű, olyan, mintha a tiszta víz egyszerűen csak átfolyna az orrlyukakon, egyszóval nincs benne semmi ’undi’. Utána teljesen felszabadul… nemcsak a légzés, de a lélek is!

Végül, de nem utolsósorban napüdvözletek! A reggeli gyakorlás nem könnyű, hiszen még merevebbek az izmok, de minden rosszban van valami jó: intenzívebben is fejlődik tőle az ember (lánya). Én személy szerint az első napüdvözleteim közben mindig úgy érzem magam, mint a bádogember, aki rátalált az olajozó kannájára. Még akkor lettem hívő, amikor az otthoni gyakorláshoz bontogattam a szárnyaimat és a napüdvözletek tűntek a legegyszerűbbnek, legbiztonságosabbnak, ami egyébként így is van. Jól kitalálták a bölcs jógik. Aztán kiderült, hogy ez valóságos csoda, minden más ászanában is fejleszt, energizál, beolajoz, mint mondottam volt és teljesen lecsendesíti az elmémet. Az az egyetlen baj vele, hogy nem lehet abbahagyni, folyton azon kapom magam, hogy újabb és újabb variációkat, sorozatokat, ászanákat végzek. Egyszóval a reggeli késésekért felelősséget nem vállalunk. Egyébként egy napüdvözlet nincs egy perc és már napi 7 surya namaskar a reggeli készülődésben nemes egyszerűséggel csodát tesz, egyszóval 7 perc az életedből – már ha Te abba tudod hagyni. Persze ne hidd el: próbáld ki magad! Aztán jöhet a zuhany, finom tea… nálam indulhat a nap!

Add meg minden napnak az esélyt…

Már az első találkozásnál éreztem a bizsergést, éreztem, hogy ez valami különleges, hogy lesz folytatás, nem is lehet másképp. Alig vártam, hogy újra átélhessem és egész nap csak vigyorogtam, mint a vadalma. Sosem volt elég, sosem bírtam megunni. A heti pár alkalomból szempillantás alatt heti hét nap lett és… Szerelem. Életem leghosszabb, legcsodálatosabb kapcsolata elvárások, féltékenység és rossz érzések nélkül. Bizonyosság, hogy mindig számíthatok rá és akármi is történik velem, akármennyire rossz napom van, ő szebbé teszi a világot. De meg kellett tapasztalnom, hogy mint minden kapcsolatban, úgy a jógában is vannak hullámvölgyek és hullámhegyek. Merthogy a jógáról beszélek… természetesen!

Egyszer csak egy ilyen hullámvölgy mélyén találtam magam. Igen, én a jógatanár. Kedvenc tanáraim épp a világ különböző pontjain ragyogják be mások sötét pillanatait, Balitól Los Angelesen át Brazíliáig. A munkában csapdosnak a fejem fölött a hullámok, illetve akták, úgyhogy a munkanap végére már konkrétan egy kifacsart mosogatórongy és egy zombi törvénytelen gyermekeként vegetálok. Hajnalban felkelni a világ legvonzóbb nagykiflije mellől, gyakorolni a cidriben, sötétben, naeee. A szundi üzemmód csukott szemű aktiválásából és az elalvás nevezetű intézményből azt hiszem különórákat is tarthatnék. Közben a testem jelez… ööö, inkább kiabál! A derékfájásom, amire már nem is emlékeztem, kezd visszatérni, nő az övtáska a pulcsi alatt, a gondolataim úgy cikáznak, mint a hullócsillagok augusztusban és a légzésem egyre felületesebb, egyre nehezebb. Minden téren egyre nagyobb a káosz. Hú, ki gondolta volna, hogy a jóga ennyire karban tart! Ki gondolta volna, hogy mindezt elveszíteni ennyire ijesztő?!

            Milyen csodálatos, hogy ennyire ijesztő! Hiszen, minden rossz, negatív, ijesztő dolog az életemben egyszerre áldás és lehetőség. Ha egy szupermodell testével születek, ami a tévé előtti punnyadás közben olajozná önmagát a popcorntól, a légzésem és az elmém pedig egy zen mesteré lenne, akkor nyilván nem érezném szükségét a gyakorlásnak. De ember vagyok tagadhatatlanul, és mint ilyen, a lelkem temploma, az egyetlen hely, ahol jelenleg élhetek, vagyis az én csodálatos testem bizony azonnal jelez. Hála, hála, hála. Megoldás: jóga. Folyamat: először is, beszélni róla! Igen, emberek, kedves barátaim, tisztelt olvasó… ez van, velem is megtörtént, indultam az év lajhára címért, eredményhirdetés később. Második lépés, tanácsot kérni! Igen, mindig, minden helyzetben támogatva vagyok itt a Földön és persze odafönt. Csak kérni kell. Tudnom kell kérni. A Bach cseppembe rögtön belekerül a tetterő és az Internet fénykorában Bali nincs is olyan messze. Én pedig már iszom Juci (Varga Judit, ha bárki nem tudná…) szavait: „Nekem az szokott működni, hogy változtatok valamit, például gyakorolok DVD-re egy darabig, vagy más dolgokat csinálok, mint szoktam... Vagy arra gondolok, hogy ez egy ajándék magamnak. Vagy, hogy a jóga egy csoda. Vagy, hogy mennyi mindenféle helyzetben segített már rajtam a gyakorlás. Vagy, hogy mennyire jól érzem magam tőle. Vagy, hogy mi is a fontos az én életemben, mik a prioritások: a jóga mindig elöl van a listán. Ja, és másik stratégia: a célkitűzés 15 perc gyakorlás. Hihetetlen, hogy mennyit számít az a 15 perc!” Köszi és hála, Juci!

           
            Következő lépés: cselekedni! Igen, jógáznom kell. Jut eszembe, Jucinak van DVD-je, amivel egyben az égető hiánya is orvosolható… éljen! Reggel – vasárnap ide vagy oda – kipattan a szemem, úgy dobog a szívem, mintha randira indulnék és valóban, randi Jucival! Szőrös barátaim, Zokni és Kormi gyakorlottan elhelyezkednek a jógaszőnyegen, ők már tudják, hogy nagyon jó lesz! Én pedig hallom az óceánt, újra Balin vagyok, a testem ujjong, a légzésem nyugodt, a lelkem megalapozott, hazaértem. Jóga: hiányoztál! Jó újra együtt! Ez a nap már biztosan jól indul… Öröm és hála. Visszatértem.

"Add meg minden napnak az esélyt, hogy életed legszebb napja legyen!"

Mark Twain

Kánikulában...

„Kitölteni az órát – ez a boldogság;

kitölteni az órát, nem hagyva helyet a megbánásra,

s nem várni a jóváhagyásra.”

Ralph Waldo Emerson

Cidri, zimankó, hólapátolás, gumicsizma, pocsolyák, sár, őrült szelek… hányszor kívántam egész évben, hogy legyen már végre nyár és csöpögő fagyit nyaljak a forró flaszteren, Balcsin toljam a lángost vizes bikiniben és elfelejtsem a lábujjaim bekenni naptejjel idén is?! Na, most itt van! Hőség, kánikula, UV ABC, izzik a flaszter és csöpög a fagyi. Mit teszek én? Háborgok természetesen. Túl meleg van, kérem, ez már elviselhetetlen, izzadok, mint a ló, ki bír így dolgozni, jógázni, aludni és egyáltalán!

A természet az egyik legnagyobb tanítóm. A természet maga a változás. Minden elmúlik egyszer és minden újjászületik. A legnagyobb vihar után is kisüt a nap, a legkeményebb fagyok után is kibújik a hóvirág, beköszönt a tavasz és elhozza a nyár ízű görögdinnyéket, hogy aztán gesztenyék koppanjanak az elsárgult faleveleken, s ünneplőbe öltöztethessem a lelkem karácsonyra, várva a hatalmas hópelyheket szenteste.

Az élet örök. A lelkem örök. Minden más változik.

A változás elfogadás. Elfogadom, hogy nem én vagyok a világ közepe. Elfogadom, hogy itt és most úgy van jól, ahogy van, ahogy lennie kell. Elfogadom, hogy nem vagyok mindenható, és ahogy már oly sokszor: néha az a legjobb, ami történhet velem, amiről azt hiszem micsoda csapás. Elfogadom, hogy bármit veszítek, nyerek helyette valami mást.

A változás rugalmasságra tanít. Ahogy Woody Allen mondotta volt, ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről. Igen, igaz… a kánikulában nem élhetek ugyanúgy, nem gyakorolhatok ugyanúgy, nem taníthatok ugyanúgy. Változtatnom kell. Alkalmazkodnom kell. Vigyáznom kell magamra.

A változás lehetőség. Lehetőség arra, hogy még jobban figyeljek a testem jelzéseire és teljesen jelen legyek a gyakorlásomban. Lehetőség arra, hogy elengedjem a terveket, megszokásokat, mintákat. Lehetőség arra, hogy tiszteljem és szeressem magam annyira: nem húzom azt a bizonyos húrt ájulásig, eleget iszom, eleget pihenek. Lehetőség arra, hogy az izzadásnak hála még jobban tisztuljak és letegyem a terheimet. Lehetőség arra, hogy megszeressem a reggeleket, értékeljem a kellemes nyári estéket, örüljek a víz minden cseppjének, áldjam a hűtőszekrény feltalálóját, és minden évben megpróbáljak gyümölcsmérgezést kapni – eredménytelenül. Lehetőség arra, hogy kicsit másképp gyakoroljak, lelassítsak és megtaláljam az áramlást a mozdulatlanságban, a nyújtásokban, az elengedésben (is).

A változás fejlődés. A fejlődés boldogság. Hát, mi itt a probléma? Nyár van! Most van nyár! Végre, hurrá és éljen!

Állj a sarkadra!

Üzentek neked valaha a lábaid? Mást mondok: meghallod vajon, hogy mit üzennek? Piros körömlakk: jó, bizonytalan és figyelmetlen vagyok: nem jó, forró zuhany: jó, magas sarkú: nem jó, jóga: jó, simogatás: nagyon jó, túl sokat cipőben: nem jó, szeretett másik láb: minél közelebb jó, lábgörcs: nem jó, kecsesnek lenni: jó, sérülés: nem jó és így tovább. Kicsit odafigyeltem, mert muszáj volt, mert elvonultunk és ott ültem a körben, aztán mégse nézegethettem ki az ablakon túl feltűnően, úgyhogy gondoltam, akármilyen elvetemült ötlet is, mégiscsak megkérdezem őket: mi a harci helyzet? Hát, megkaptam a listát. A lábaim ugyanis emlékeznek, minden lenyomat ott van rajtuk és a legőszintébb tükör szembenézni velük… a gyökereimmel.

Hogyan haladok előre, honnan jövök és merre tartok, avagy a kitaposott úton járok-e vagy elszakadok a mintáimtól, megbecsülöm, érzem-e a gyökereimet, mi az, amit a földbe tiprok, amit nem akarok tudomásul venni, megállom-e a helyemet, kiállok-e magamért és másokért, földhöz ragadt vagyok-e és a tetteim – akárcsak a lábnyomom – vajon milyen lenyomatot hagynak az életem vonalán?! Egy biztos: van mit dolgoznom a kapcsolatunkon. 

Ott vannak a helyes kis bőrkeményedéseim, ahol túl sok a nyomás. Aztán majd kiszúrja a szemem a bal nagylábujjam, akivel állandóan történt valami baleset megboldogult jelöltéveimben és Dahlke szerint az önmagunkkal való elégedettséget, az önelfogadásunkat és az önkifejezést mutatja meg. Hm. És az a kedves, mellette lévő, aki egészen befordult a bánatos felé: hát persze, hogy a szerető együttérzést szimbolizálja! A középső, ez az egészen kicsike, aki szinte megbújik a többiek között… ja, hogy ő a kreativitás és a szabad akarat, avagy tudom, hogy mit akarok, s bátran szabadjára engedem a művészi énem, najó. A negyedik versenyző, aki a szeretet és szenvedély, adás, kapás, elfogadás, meg némi bőrkeményedés, no comment. És a legkisebb, aki mind megette, ő bizony az ősbizalom, alig találom… van dolga! Jobb nagylábujjam, a kedvencen mindközül, arról mesél, hogy mennyire engedem meg magamnak, hogy élvezzem az örömöt. Na, végre valami! Mellette a szívből jövő vágyak és remények, épp némi hólyaggal egy áttáncolt éjszaka után. Harmadik versenyzőnk nagyobbra nőtt baloldali testvérénél: döntéshozás és konfrontációs képesség, nem is rossz. Aztán jön egy újabb bőrkeményedés, meg a kérdés: hogyan kezelem a mások és a magam vonzalmát, no comment kettő. És újra a legeslegkisebb, aki a félelemről és a tiszteletről mesél, tudom, tudom, ideje veled is foglalkozni.

Hát, így vagyunk éppen mi, én és a lábaim. Néha bizonytalanul, egyre több odafigyeléssel, izgalmas kalandokkal. Dióhéjban. Szerencsére a lábunk egy életen át változik, és egyre őszintébben mutatja azt a bizonyos harci helyzetet odabent. Persze a lehetőségek tárháza sokszor éppolyan félelmetes, mint a kötöttségeinké. De. Dönthetek. A választás az enyém. A lehetőség mindig az enyém. És minden, minden betegség, bőrkeményedés, megbotlás és fájdalom lehetőség arra, hogy tegyek magamért, megismerjem magam és jól legyek. Szabadon, szeretetben, elfogadásban önmagammal. Ennek örömére én és a lábaim most elmegyünk jógázni. Mert az jó. Szerintük is!

"Vigyázz a testedre! Ez az egyetlen hely ahol élhetsz."  
                                                          Jim Rhon

Itt a tavasz!

Coelho szerint a tavasznak sem mondhatjuk: remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz. Csak azt mondhatjuk: gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz! Hát, maradj, ameddig tudsz, kedves, illatos tavasz! Én pedig ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy jelen legyek minden lélegzetvételemmel, minden szívdobbanásommal. Mert minden lélegzet ajándék. Ahogy minden szívdobbanás ajándék. Tudom, ezt a lelkes jógik számtalanszor hallották már az óráimon. Nem véletlenül! Az élet tényleg hatalmas ajándék, de vajon észreveszed? Megéled? Tényleeeg?

Pápaszemes kiskamaszként tátott szájjal néztem a Holt költők társaságát a tévében, amikor Robin Williams bácsi azt találta mondani: Carpe Diem, skacok! Közben persze egyfolytában azzal voltam elfoglalva, hogy mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna… Álmodoztam, tervezgettem, elemeztem, kibeszéltem, megrágtam, elfojtottam, kerestem, vártam, vágytam, elképzeltem. A jelen pedig nyomtalanul eltűnt valahol, mert ha a múlton rágódsz, és a jövőt tervezed, akkor csak éppen élni felejtesz el. És az életem is mintha nyomtalanul eltűnt volna valahol, hiszen élni csak a jelenben lehet ugyebár. Itt és most.

Aztán találkoztam a Vinyasa Flow-val, ahol minden alkalommal Spongya Bobként kicsavartak a szőnyegen. Pontosabban magamat csavartam ki – gyilkos pillantásokat vetve az én kedves jógatanáromra, mert hát ki más lenne a hibás ezért a kibírhatatlan szenvedésért, mint ő, ott. Annyi bizonyos, hogy a második napüdvözlet B variációnál már nem maradt arra se időm, se erőm, hogy mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna! Csak a jelen maradt, túlélés, belégzés, kilégzés, meg a légzéssel egybekötött mozgás. És láss csodát, az addig ringlispílként pörgő, éjjel-nappal műszakban lévő agysejtjeim háborgás helyett annyit üzentek egy mély mosoly formájában: Hasta la Vista, ez itt a fiesta! Azt mondják, a szenvedés elhozza a Paradicsomot. Ám előfordulhat, hogy a ’szenvedés’ maga a Paradicsom. Csupán nézőpont kérdése. Az életedben 10%, ami történik Veled és 90%, ahogyan reagálsz rá. Hááát, nem mindegy, éppen hol jársz!

Azt kellett ugyanis észrevennem e 'szenvedés' közepette, hogy gyakorlatilag minden sejtem ünnepel és hálát rebeg, nem csoda, hogy függő lesz az ember lánya a jógától, mint olyan. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a mosoly maradt, mint valami kellemes mellékhatás, vény nélkül... jóga előtt, közben és után. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a mosolyból nevetés lett. Teli szájjal, boldog babaként a földön gurigázva önmagam. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a boldog baba maradt jóga előtt, közben és után, újszülöttként rácsodálkozva erre a gyönyörű világra. Aztán egyszer csak azt kellett észrevennem, hogy egy napfényes tavaszi délutánon a Margit-szigeten nevetve tekerem a biciklit és nem érdekel mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna. Az út éppolyan fontos, mint a cél. És ezek már nem csak szavak. Van még dolog bőven. De. Nem akarok más lenni, máshol lenni, mással lenni. Jelen vagyok. Jó. És én észreveszem. Élek.

Fogj egy jógaszőnyeget és ne szállj le róla, amíg nem mosolyogsz! Fogj egy napfényes tavaszi délutánt és haza ne menj addig, amíg nem mosolyogsz! Fogj egy mosolyt és mosolyogj vissza rá! Fogj százat! Adj még százat! Itt a tavasz! Carpe Diem, skacok...

"A nevetés a dzsem az élet pirítósán. Ízt ad neki, megőrzi a kiszáradástól, és megkönnyíti a lenyelését."

Diane Johnson

LÉLEKzet

Izomlázam van. Egészen furcsa, irinyó-pirinyó zugokban bújik meg ez a régi ismerős és emlékeztet olyan hihetetlen, s újszerű felfedezésekre, minthogy mégsem vagyok E.T és Drew Barrymore bolygónkon felejtett törvénytelen gyereke: nekem is vannak hátsó bordáim, mint minden homo sapiensnek. Esküszöm! Itt most zárójelben azért megjegyezném, hogy az izomláz, mint olyan: nem a barátunk. Azt jelzi, hogy túlhajtottad, túlerőltetted magad és a testedben a milliméter nagyságú picike izomrostok elszakadtak. Vagyis most rossz Neked. A jóga (és bármilyen testmozgás) nem arról kell, szóljon, hogy fáj. A fájdalom lehet eszköz a belső fejlődésedben – mind fizikai, mind a mélyebb rétegekben –, de sohasem cél. Amit nap, mint nap teszünk magunkkal: egy óra alatt széthajtani a testünk minél jobban, erőteljesebben, forróságban, befóliázva, szétizzadva, ájulásig, mert az idő pénz, mert látszania kell, hogy sportolok, hogy egészséges vagyok, mert az övtáska a bőr alatt már nem divat, mert akkor talán ki tudom lőni az űrbe az állandóan zakatoló agyamat… na, ez a ’body terror.’ Látszategészség egy kirakatvilágban. A fagyi pedig előbb-utóbb visszanyal. Pédául amikor „váratlanul” szívrohamot kapsz, amikor "hirtelen" lebetegszel, pedig Te annyira vigyázol magadra. Az EGÉSZség és a jóga valójában ott kezdődik, hogy figyelek magamra. Szeretem magamat. Használom, és nem elhasználom a testemet. Tudom, hogy a testem a lelkem temploma. Tisztelem és táplálom őt. Nem vagyok Colombus, de nekem személy szerint nagy út vezetett e mélyenszántó gondolatok felfedezéséig és megélésig. Sosem késő!

Na, de most! Nem, nem hajtottam magam szét, nem jógáztam, táncoltam ájulásig. Hanem – remélem, ülsz – lélegeztem. Sokat. Tudod, az a kellemes levegőáramlás, ami csiklandozza az orrszőreid. Állítólag éjjel-nappal csináljuk… legalábbis azt hisszük, de nem. Én LÉLEKzetet vettem, ahogy a régi bölcsek oly szépen mondották volt. Teljes jógalégzésnek hívják ezt a csodát, amely 3 lépcsőből áll. A hasi vagy rekeszlégzés (Belégzéskor a rekeszizom lefelé mozogva összenyomja a hasi szerveket, és a hasfal ilyenkor előredomborodik. Kilégzéskor a rekeszizom visszaemelkedik, a hasfal újra behúzódik.) a légzés alapja. Lehetővé teszi a tüdő kapacitásának teljes kihasználását, természetes módon lelassítja és elmélyíti a légzést, segíti az ellazulást. A mellkasi vagy bordaközi légzés (Belégzéskor a bordák megemelkednek, a mellkas kitágul, kilégzéskor a bordák visszatérnek eredeti helyzetükbe.), amikor a belélegzett levegő a tüdő középső részébe áramlik elől és hátul egyaránt. A légzés már szaporább és felszínesebb, a tüdő kevésbé töltődik fel, mint hasi légzésnél. A stresszhelyzetek, az idegesség és a feszültség automatikusan kiváltja ezt a légzésfajtát. Végül pedig a kulcscsonti vagy tüdőcsúcsi légzés (Belégzéskor a mellkas felső része a kulcscsonttal együtt megemelkedik, kilégzéskor visszasüllyed.), amikor légzés rendkívül felszínes és szapora. Kiváltó oka lehet nagyon erős stressz hatás, félelem vagy légszomj. Egészséges és természetes légzés esetén egyetlen lélegzetben mindhárom légzésszakasz megtalálható – mindhárom fontos – úgy, hogy a részek „folytonos áramlássá” egyesülnek, amely belégzéskor lentről felfelé, kilégzéskor fentről lefelé, halad. Teljes jógalégzésnek ezt nevezzük, amikor erőlködés nélkül, a teljes tüdőkapacitást kihasználva lélegzünk. Ehelyett általában felületesen és csak a tüdőcsúcsba kapkodjuk azt a kevés levegőt, ami odajut. Ez rendkívül hasznos volt anno, amikor jött a mamut és a légzés azonnal üzenetet küldött az agynak, hogy vészhelyzet, futás! Csakhogy ma már minden mamut: a reggeli forgalom, a főnök, a lassú pincér, a horrorfilm, a szerelmi bánat, a csoki, amit letoltál, pedig megfogadtad, a hírek a rádióban, a szag a metróban, a bevásárlás, a kutyakaki a bejárat előtt. A tested és az elméd pedig megszokja ezt az állandó készültséget és nem is használja a tüdő körüli többi izmot, hiszen valójában sosem tágul a tüdőd. Ettől aztán, amikor valóban elkezded használni és rátalálsz ezekre a belső terekre, bizony megeshet, hogy izomlázad lesz, mint nekem. Aminek jelen esetben örülünk, mert ezek szerint valami megmozdult, változott. És a változás jó!

Hát, ezért olyan fontos a teljes jógalégzés. Egyrészt megtanít arra, hogy az egész tüdődet használd! A test salakanyagainak 70%-a távozik a légzéssel, nem mindegy tehát, valóban kilélegzed, elengeded-e a mérgeket. Másrészt minden érzelmi és mentális állapot visszahozható, befolyásolható a légzéssel. A légzésed gyorsposta az agyadnak: ha lassan, mélyen, hasi légzéssel lélegzel, akkor az agyad megkapja sms-ben, hogy minden rendben, az élet szép. Ha felületesen lélegzel, akkor tudja, hogy stressz van, készenlét, állandó tűzoltás. Ez oda-vissza működik! Próbáld ki! Az a jó hírem van, hogy ráadásul mindig, mindenhol működik. A nagy jógik ezért is szentelnek különös figyelmet az ún. pránájáma (légzés) technikáknak, mint például a jógalégzés. Ahogy én tanultam, a pránájáma szó szerint élet evést jelent, ami számomra rendkívül szimbolikus. Úgy lehet definiálni, mint olyan technikák sorozatát, amely fokozza és növeli az életerőt, végső fokon pedig megvalósítja azt, hogy a testünk (a lelkünk és a szellemünk) tökéletes harmóniában, s áramlásban legyen. Amikor nem kell széthajtanod magad ahhoz:  kilődd az agyad az űrbe – legalább – éjszakára. Amikor nem csak egészségesnek látszol, hanem az vagy. Nem pusztán légző gyakorlat, nem az a célja, hogy többletoxigénnel lássa el a tüdőt. Ez csak az első lépés. Mentális és fizikai stabilitást hoz létre. Elérhetjük a prána, az életenergia irányítását, és az elme fölötti uralmat. Utóbbi az a kis majom a fejedben, aki csokit követel, és nem érti, hogyhogy nem vált minden közlekedési lámpa azonnal zöldre, amikor épp arra jársz. Nem árt szabadságolni néha. Mármint a majmot. És végül, de nem utolsó sorban… A tibetiek úgy tartják: a születésünkkor egy légzésszámot kapunk. Az, hogy milyen gyorsan használjuk el, csak rajtunk múlik. Úgyhogy, kész, rajt... Lélek-ezz!  

Megérkezni Iyengarhoz

Hol volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl egyszer kaptam édesanyámtól egy könyvet. Van ugyanis az édesanyáknak az a csodálatos belső megérzésük, hogy már akkor támogatnak valamiben, amikor Neked még fogalmad sincs arról a valamiről… Ennek a bizonyos könyvnek Jóga mindenkinek volt a címe és színes, latex tornadresszekben csináltak benne embereknek látszó lények mindenféle képtelen pózokat, amik állítólag csudajót tesznek a testünkkel és lelkünkkel. Imádtam lapozgatni ezt a könyvet, elképzelni, hogy én, a merevtestűek nemzetségéből egyszer fel mernék venni esetleg egy ilyen gumiruhát (otthon), amiben nyilván gumiteste is lesz az embernek, és ha háromszor összeüti a bokáját, mint Dorothy, akkor jó esetben lehet belőle macska, teve, kobra, hal, egyszóval egy egész állatkert. Aztán jöttek az egyetemi vizsgaidőszakok, sok koffein és egy jegyzet ott is, ahova a király is gyalog jár. Esténként csak forgolódtam álmatlanul és úgy pörögtek az agysejtjeim, mint a hullahopp karika, persze reggelente nem bírtam felkelni, minden vizsgához közeledő nap órákkal lett rövidebb valamilyen megfejthetetlen varázslat hatására, míg a nyomás csak nőtt és nőtt… Úgyhogy döntöttem: netalántán kipróbálhatnám ezt a jógát. Összeállítottam magamnak valami sorozatfélét a könyv alapján és majd belehaltam egy hátrahajlásba is. Talán, ha negyedórát sikerült esténként „jógázni” és láss csodát: tudtam aludni! Már ettől a nézem közben a könyvet, fogalmam sincs micsinálok, de valami jógaszerűt tevékenységtől is! Hatott. Azt hiszem, akkor éreztem meg ott a szívem mélyén, hogy ez KELL. Most.

És ami egyszercsak megérkezik Hozzád, az bizony megérkezik hozzád! Rátaláltam a Niára – meg arra a felismerésre, hogy ez itt a testem és van köztünk némi kapcsolat! –, ahol Andival minden óra után jógáztunk is legalább fél órát. Tőle tanultam az első napüdvözletemet, amibe bele akartam halni minden alkalommal, miközben az órát bámultam: mikor szabadulok végre. És ha már a nia épp egy jógastúdióban volt: igen, el mertem menni az első jógaórámra. Végigszenvedtem. Meg a következőt is. Meg az azutánit. Semmi sem akart sikerülni, a percek ólomlassúsággal teltek és úgy izzadtam, mint egy ló. De minden óra után mosolyogva mentem haza, akármilyen fáradt voltam, akármilyen szörnyű volt a nap. Nyitva hagyták az ajtót a modern rabszolgának (becenevén ügyvédjelölt), hogy az utolsó órákra, úgy 8 körül, némi késéssel becsúszhassak és megélhetésre alkalmas kereset hiányában jogászkodással fizethettem. Már minden egyes nap ott voltam.  Hatha jóga, gerincjóga, női jóga. Aztán már minden hétvégén is ott voltam. Napüdvözlet workshop, haladó gyakorlás, jógafilozófia. Hazavihettem egy selejtezésre szánt szőnyeget és kiolvashattam minden, a stúdióban árult könyvet. Hát, így kezdődött. Aztán a Vinyasa Flow életre szóló szerelem lett első gyakorlásra, ami azóta is lángol, áramol és magával ragad újra és újra. Valóban megtanít arra, hogy legyek tudatában minden lélegzetvételnek és minden mozdulatnak… hogy a mindennapi életem is ugyanolyan, dinamikus mozgásban lévő folyamat, amit a jógaszőnyegemen átélek nap, mint nap… hogy minden állandó mozgásban és változásban van… hogy lovagoljam meg az áramlatokat és a hullámokat ahelyett, hogy az árral szemben úsznék, s rendkívül sajnálnám magam. Rugalmasság, bátorság, elengedés és az örök szabály: sose vedd magad túl komolyan! Amióta pedig megkaptam azt a kegyelmet, hogy taníthatom: sok-sok fényes tükörben is megláthatom, megélhetem ezt csodát, a jógát. Nincs rá szó, mennyire gyönyörű! Namaste, Namaste, Namaste!

Mint a mellékelt ábra mutatja, nekem meglehetősen göröngyös volt az út Iyengarhoz, korunk – szerintem – legcsodálatosabb jógamesteréhez. Mindenekelőtt fel kellett nőnöm Hozzá és a mélységekhez, amelyeket általa találok magamban. Nem épp illatozó virágoskertek. Sokkal inkább el nem sírt könnyek, düh, fájdalom, hajlíthatatlanság, elfojtás, elvárás, ismeretlen feketelyukak, felfedezésre váró területek, kalandozó lábujjak, meg rengeteg kérdés. Hogyan érzed meg a szegycsontod? Mi a szösz a belső sarok? Van nekem egyáltalán hátsó bordám? Épp melyik a bal és a jobb lában? Hol a fent és a lent egyáltalán? Miért akar kigyulladni a nyakam? Hát, az út még mindig göröngyös. Eszközök, pontos felépítés és hosszan kitartott ászanák. Hah. De minden göröngy megéri. Akkor is, amikor a hétvégi 3 órás workshopon felváltva kellett bőgnöm és/vagy hánynom és/vagy megütnöm valakit. Mindenki megnyugtatására: nem bántalmaztam senkit és nem néztem vissza a vacsorát. De átégtem, tisztultam, tanultam megint. Alázatot, figyelmet, egyértelműséget. Őszinteséget. Tudatosságot. Nem azt mondom, hogy ezekhez mindenkinek Iyengarra van szüksége. Nekem igen. Ahogy Thoreau mondja „Önmagunkat látni éppoly nehéz, mint hátranézni megfordulás nélkül.” Nekem sokat segít Iyengar (is) a hátranézésben… hogy bekukkantsak a legsötétebb sarkokba és leszedjem a pókhálót.

B.K.S. Iyengar szerint a jóga ott kezdődik, ha – egy percízen végrehajtott – trikonászanában 45 perce benne vagy. Legalább. A precizitás ugyanis az egyéni lélek és a kozmikus lélek találkozóhelye. Az isteni állapot. Az ászanákban eltöltött hosszabb idő pedig arra készteti az intelligenciát és a tudatot, hogy kifejlessze a türelmet, a kitartást és a tűrőképességet. Ezek pedig bizony nem hiányozhatnak a fegyvertárunkból, hogy áthatoljunk a belső test ismeretlen vagy – számunkra még – felismerhetetlen részein. Nekem mindenesetre van még velük némi feladatom… a türelemmel és fekete lyukakkal is. Az iyengar jóga az elme figyelmét arra készteti, hogy a test pontos felépítésére koncentráljon, aztán az elme az intelligenciával tegye ugyanezt. Iyengar szerint a jógagyakorlás nem lehetséges az elme figyelme és visszatekintése nélkül. A jóga lényege a test és az elme, az elme és az Én integrációja. Ez időbe telik. És verejtékbe. De az biztos, hogy nem a levegőbe beszél. Ez a Mester születésétől kezdve rengeteg betegségben szenvedett. Volt maláriás, TBC-s, tífuszos és így tovább. Mindezt Indiában. Mégis ezek a betegségek vezették el aztán a jógához. Amikor már nem látta a kiutat és azon gondolkozott, hogy nincs értelme az életének állandóan ilyen gyengén és kiszolgáltatottan, mert képtelen volt meggyógyulni és erőre kapni, akkor – 16 évesen – Krishnamacharya tanácsára elkezdte gyakorolni a jógát. Hat év alatt egészségesre gyógyította magát. Ma már a terápiás jóga atyja és az egyik legismertebb jógamester szerte a világon, akinek köszönhetjük – többek között – mi, nyugati népek ezt a csodát és a vinyasa flowt, amelynek az iyengar jóga az egyik pillére. Kilencvennégy évesen minden nap gyakorol, tanít és utazik a mai napig. Bármi bajom van, legyen az szomorúság, fizikai fájdalom, nátha: kikeresem a könyvéből a betegséget és megkapom az öngyógyítás receptjét. Kiváltandó a jógaszőnyegeden, az ára egyénre szabott, mellékhatásai: egység, béke, boldogság. Namaste, Namaste, Namaste!

„A jóga olyan, mint a zene,
a test ritmusa, az elme dallama, a lélek harmóniája
alkotja meg az élet szimfóniáját.”

B.K.S. Iyengar

Hoponopono

„Aki kifelé néz, álmodik;

aki befelé, felébred.”

Carl Jung

Hopo mi??? Igen, én is pont így voltam vele, amikor először meghallottam hoppáré és hókuszpókusz kistesóját. Hoponopono, kérlek! Egy csodálatos Hawaii gyógyító technika, ami engem megtalált… Te pedig engem találtál meg, így már Téged is! Üdv a hoponoponoban!

Dr. Ihaleakala Hew Len pszichológus évekig dolgozott a Hawaii Állami Kórház elmeosztályának magas biztonsági fokozatú részlegén, ahol olyan férfi betegeket kezeltek, akik például gyilkosságot, nemi erőszakot vagy súlyos testi sértést követtek el. Amikor 1984-ban elkezdett dolgozni a részlegen, akkor annak minden elkülönítőjében erőszakos beteget tartottak. A betegek bokáján vagy csuklóján fémbilincs volt, hogy megakadályozzák az erőszakos bűncselekmények elkövetését. Mindennapos esemény volt a betegek közti, illetve a betegek és a személyzet közötti erőszak. A betegek nem voltak hajlandók részt venni a gondozásukban és a rehabilitációjukban. A családtagjaik rendkívül ritkán látogatták meg őket. Az ápolószemélyzet körében nem meglepő módon nagyon magas volt a kivett betegszabadság, illetve a felmondások száma. A részleg környezete lehangoló és meglehetősen lepusztult volt. Amikor Len 1987 júliusában eljött a részlegről, akkor az elkülönítők, valamint a csukló- és bokabilincsek már nem voltak használatban. Erőszakos cselekmények rendkívül ritkán fordultak elő, és azok is csak az új betegeknél. A betegek voltak felelősek önmaguk gondozásáért, beleértve az elhelyezkedést, a munkát, a részleg elhagyása előtti legális szolgáltatásokat, illetve a berendezési tárgyakat. A részlegre rendszeresen érkeztek látogatóba családtagok. A gyógyító személyzet betegszabadsága már nem jelentett gondot, s nagymértékben támogatták abban a betegeket, hogy 100%-ban vállaljanak önmagukért felelősséget. Így a betegek átlagos ápolási ideje évekről hónapokra redukálódott. Hm. Mit tehetett ez a csodadoki? Saját bevallása szerint valahányszor az osztályon tartózkodott, illetve előtte és utána: a hoponoponot alkalmazta. A részlegen kezelt betegekkel semmiféle pszichoterápiát nem folytatott, egyetlen esetmegbeszélésen sem vett részt. De 100%-os felelősséget vállalt önmagáért, hogy tisztítsa magában azokat a dolgokat, amelyek osztályos pszichológusként neki problémát okoztak. Azért ez több mint érdekes.

A hoponopono egyébként annyit jelent, hogy „jól tenni”, illetve „hibát kijavítani”. Hawaii őslakosai szerint a hibák olyan gondolatok nyomán keletkeznek, amelyeket múltbeli fájdalmas emlékek piszkítottak be. A hoponopono révén el tudjuk engedni ezeknek a fájdalmas gondolatoknak vagy hibáknak az energiáját, amelyek felborítják az egyensúlyt, és betegséget okoznak. Röviden tehát, a hoponopono egy problémamegoldó folyamat, amit azonban teljes egészében önmagadban folytatsz le és a problémákat nem nyűgnek, hanem lehetőségnek tekinted. Hiszen a problémák nem egyebek, mint visszajátszott múltbeli emlékek, amelyek azért jönnek elő, hogy lehetőséget kapjunk a szeretet szemével való látásra és az inspirációból történő cselekvésre. Az élet misztérium mindenki számára, kivéve a szeretetet, mert a szeretet mindent tud. Így minél inkább képes vagy szeretni magadat és másokat, annál inkább képes vagy gyógyítani is saját magadat és ezáltal másokat. Minden pillanatban újra találkozol saját magaddal és egyre jobban értékeled a szeretet megújító csodáját. Méghozzá így.

A béke velem kezdődik. A problémáim nem egyebek, mint a tudatalattimban visszajátszódó emlékek. A problémáimnak nincs köze senkihez, semmilyen helyhez vagy helyzethez. Amikor azt tapasztalom, hogy az emlékeim problémákat játszanak vissza, van választási lehetőségem. Választhatom azt, hogy továbbra is kötődök hozzájuk; vagy megtehetem, hogy átalakítással megszabadulok tőlük. Az elmémet így vissza tudom állítani eredeti, üres állapotába. Az „emlékmentesség”, vagy, ahogy a tibetiek nevezik „üresség” állapotába. Amikor mentesülök az emlékeimtől, akkor az isteni önvalóm vagyok. Ha viszont az emlékek diktálnak, akkor elakadok az időben, a térben, a bizonytalanságban, a káoszban, a gondolkodásban, a problémákkal való birkózásban, az ügyek kezelésében. Ha megengedem, hogy az emlékek uraljanak, akkor nincs ráhangolódás, nincs inspiráció. Ha nincs inspiráció, nincs cél. Én inkább az inspirációra szavazok. A gyógyítás pedig nagyon egyszerű: szeressük magunkat! Ha jobbá akarod tenni az életedet, akkor ahhoz gyógyítani kell az életedet. Ha bárkit meg akarsz gyógyítani - akár egy elmebeteg bűnözőt -, akkor ahhoz magadat kell gyógyítanod. A lényeg, hogy az életünkben mindenért 100%-ban vállaljuk a felelősséget. Mindenért. Len doktor azt mondja, az egyetlen munkája: önmaga megtisztítása. Ennyi. És ahogy tisztítja magát, úgy tisztul a világ is, mert ő maga a világ. Minden, ami rajta kívül van, kivetülés és illúzió. Tisztulás, tisztulás, tisztulás. Hogyan? Mindössze négy egyszerű mondatot kell ismételgetni, szünet nélkül:

Szeretlek.

Sajnálom.

Kérlek, bocsáss meg!

Köszönöm.

Alapvetően erről szól a jóga is számomra, hiszen senki más nem teszi meg helyetted, senki sem tud fejlődni helyetted, senki más nem fog meggyógyítani, senki más nem lesz jobban. Vagy Te, meg a jógaszőnyeged és uccuneki! Amint Te dolgozol magadon és változol és tisztulsz, úgy változik és tisztul a világ. Ha akarod, ha nem. A jógaszőnyegen és azon túl is. Úgyhogy, mivel épp nem volt „jobb dolgom” és nem rettentett el az ’ezentúl aranyéleted lesz’ amerikai cukormáz, amibe csomagolták doktor Lent… hát, én bizony kipróbáltam a hopoizét. És azóta is gyakorlom. Nem, nem teremtettem még magamnak egy kabrió sportkocsit, nem nyertem meg a lottó 5-öst, nem nőttem tíz centit (sehol) és sajnos a nagymamám sem jött vissza hozzám, hogy megsimogasson és elmondja: minden rendben lesz. Sőt, egyelőre erőszaktevőket sem vállalnék. De nekem valóban segít. Kapaszkodó. Érzem a tisztulást, az elfogadást, a szeretetet. Sokszor feszültségeket, szomorúságot és akár dühöt is, ami nem baj. A lényeg, hogy jöjjön ki… és jön. Minden, ami nem oda való. Kiüresíti a fejemben fogócskázó gondolatokat és békét hoz. Boldogságot teremt. Nem azt a hamupipőkéset, amit gyerekoromban képzeltem boldogságnak és harminc évig hajkurásztam rendületlenül. Egy olyan boldogságot, ahol nem követelsz és vágysz és álmodozol. Csak tudod, hogy egy vagy az Univerzummal és béke van. Ez pedig valóban ajándék. Nem kötelező, csak lehetőség. A boldogság sem kötelező, csak lehetőség.

Béke legyen veled, az összes békém!

O ka Maluhia no me oe, Ku'u Maluhia apau loa.

dr. Ihaleakala Hew Len