Coelho szerint a tavasznak sem mondhatjuk: remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz. Csak azt mondhatjuk: gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz! Hát, maradj, ameddig tudsz, kedves, illatos tavasz! Én pedig ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy jelen legyek minden lélegzetvételemmel, minden szívdobbanásommal. Mert minden lélegzet ajándék. Ahogy minden szívdobbanás ajándék. Tudom, ezt a lelkes jógik számtalanszor hallották már az óráimon. Nem véletlenül! Az élet tényleg hatalmas ajándék, de vajon észreveszed? Megéled? Tényleeeg?
Pápaszemes kiskamaszként tátott szájjal néztem a Holt költők társaságát a tévében, amikor Robin Williams bácsi azt találta mondani: Carpe Diem, skacok! Közben persze egyfolytában azzal voltam elfoglalva, hogy mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna… Álmodoztam, tervezgettem, elemeztem, kibeszéltem, megrágtam, elfojtottam, kerestem, vártam, vágytam, elképzeltem. A jelen pedig nyomtalanul eltűnt valahol, mert ha a múlton rágódsz, és a jövőt tervezed, akkor csak éppen élni felejtesz el. És az életem is mintha nyomtalanul eltűnt volna valahol, hiszen élni csak a jelenben lehet ugyebár. Itt és most.
Aztán találkoztam a Vinyasa Flow-val, ahol minden alkalommal Spongya Bobként kicsavartak a szőnyegen. Pontosabban magamat csavartam ki – gyilkos pillantásokat vetve az én kedves jógatanáromra, mert hát ki más lenne a hibás ezért a kibírhatatlan szenvedésért, mint ő, ott. Annyi bizonyos, hogy a második napüdvözlet B variációnál már nem maradt arra se időm, se erőm, hogy mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna! Csak a jelen maradt, túlélés, belégzés, kilégzés, meg a légzéssel egybekötött mozgás. És láss csodát, az addig ringlispílként pörgő, éjjel-nappal műszakban lévő agysejtjeim háborgás helyett annyit üzentek egy mély mosoly formájában: Hasta la Vista , ez itt a fiesta! Azt mondják, a szenvedés elhozza a Paradicsomot. Ám előfordulhat, hogy a ’szenvedés’ maga a Paradicsom. Csupán nézőpont kérdése. Az életedben 10%, ami történik Veled és 90%, ahogyan reagálsz rá. Hááát, nem mindegy, éppen hol jársz!
Azt kellett ugyanis észrevennem e 'szenvedés' közepette, hogy gyakorlatilag minden sejtem ünnepel és hálát rebeg, nem csoda, hogy függő lesz az ember lánya a jógától, mint olyan. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a mosoly maradt, mint valami kellemes mellékhatás, vény nélkül... jóga előtt, közben és után. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a mosolyból nevetés lett. Teli szájjal, boldog babaként a földön gurigázva önmagam. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a boldog baba maradt jóga előtt, közben és után, újszülöttként rácsodálkozva erre a gyönyörű világra. Aztán egyszer csak azt kellett észrevennem, hogy egy napfényes tavaszi délutánon a Margit-szigeten nevetve tekerem a biciklit és nem érdekel mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna. Az út éppolyan fontos, mint a cél. És ezek már nem csak szavak. Van még dolog bőven. De. Nem akarok más lenni, máshol lenni, mással lenni. Jelen vagyok. Jó. És én észreveszem. Élek.
Fogj egy jógaszőnyeget és ne szállj le róla, amíg nem mosolyogsz! Fogj egy napfényes tavaszi délutánt és haza ne menj addig, amíg nem mosolyogsz! Fogj egy mosolyt és mosolyogj vissza rá! Fogj százat! Adj még százat! Itt a tavasz! Carpe Diem, skacok...
"A nevetés a dzsem az élet pirítósán. Ízt ad neki, megőrzi a kiszáradástól, és megkönnyíti a lenyelését."
Diane Johnson
