Szeretni bolondulásig...

„Szeretni bolondulásig,

De szép is lenne,

Csak az másik észrevenne,

Benne lenne…”

Ezt az örökzöld slágert dúdoltam éjjel a kádban magamnak a telhetetlen kisgömböcként befalt vacsora okán némi álmatlanságtól és hasfájástól szenvedve, miközben az egyre szebb színekben pompázó bébi elefánt bokámat kilógattam a forró vízből, aki mély felháborodásomra újabb két hét bokasínt nyert a doktor nénitől, az ő mély felháborodására én pedig azt gondoltam: oké, hordani kell ezt az izét, de azért gyakorolhatnánk már egy ’rendeset’… ez némi traumát okozott mindkettőnknek és úgy érzem, nem volt az évszázad ötlete. Egyszóval valóban magamnak dúdoltam, én vagyok az a másik, aki végre észrevehetné magát és „bolondulásig” szerethetné önmagát, ha már itt tartunk… persze rajta vagyok a témán egy ideje, de mint a mellékelt ábra mutatja, még mindig meg tudom magam lepni, mikor szembesülök azzal, hogy hasfájásig zabálni és bokasínnel napüdvözletezni nem épp a feltétel nélküli önszeretet jele.

Aztán eszembe jutott Bo, szerelemmel nyert, imádott unokahúgom. Bo most múlt két éves és együtt töltöttük a hétvégét… Bo naponta körülbelül kétszáz spontán lefelenéző kutyát csinál, bárhol szívesen próbálgatja a fejenállást és imádja a boldog baba pózt, avagy kis lábait megragadva, vigyorogva gördül a hátán ide-oda. Bo teljes extázisba tud kerülni olyan „apróságoktól”, minthogy mindannyian felébredtünk végre. Ilyenkor a teljes lényét átadja az örömnek, ragyog, ugrál, rohangál, kacag és boldogan átölel, ami mindkettőnknek nagyon jó érzés. Megfigyeléseim szerint Bo teljesen jelen van az életében, és amikor épp olyan fontos dolgokat vizsgál, mint kavicsok, hangyák vagy pocsolyák: azt is mindig teljes odaadással teszi. Bo láthatóan teljesen önmaga és nem akar más lenni, eszébe sem jut önmagát másnak mutatni. Bo a kismotorján száguldozva, hintázva, pörögve, új dolgokat felfedezve – persze minden felnőttet rendszeresen halálra rémisztve – nem fél semmitől. Bo nyitott szívű és szívesen ismerkedik. Sokat tanulok Botól.

Bo közelében mindig eszembe jut, amit a már emlegetett Louise L. Hay írt a gyerekekről, avagy milyen tökéletes is az ember, amikor még egész kicsi. A gyerekeknek nem kell azon fáradozniuk, hogy tökéletessé váljanak, hiszen már azok, és úgy is viselkednek. Tudják, hogy ők a világ közepe. Tisztában vannak önmaguk és az élet nagyszerűségével. Bátran követelik, amit akarnak. Szabadon kimutatják az érzelmeiket. Tudjuk mikor mérgesek, sőt, az egész szomszédság tudja. S azt is, mikor vidámak, hiszen a mosolyuk beragyogja az egész szobát. Mihelyt felnövünk, megtanulunk (ön)szeretet nélkül élni, de a gyerekek erre képtelenek. Ők egyformán szeretik minden testrészüket, életük minden napjának minden percét. Mindnyájan ilyenek voltunk, csak – tisztelet a kivételnek – megtagadtuk a saját nagyszerűségünket, mert elhittük, hisszük, hogy akkor vagyunk szerethetők, avagy elég jók, ha… Ha elérjük ezt vagy azt. Ha viszontszeretnek. Ha sikeresek vagyunk. Ha jól nézünk ki. Valahogy mindig akad egy ha… Úgyhogy itt és most (nem holnap vagy holnapután, csak szólok…) bizony újra meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat. Louise L. Hay egyik kedvenc gyakorlata egyébként erre: fogj egy tükröt – tudod, azt a tárgyat, amit eddig csak arra használtál, hogy hibát találj magadon, borotválkozz, kiszedd a szemöldököd… –, nézz mélyen a saját szemedbe és mondd el magadnak (sokszor, sokszor) „Szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy.” Érdekes megtapasztalás. Csak annyit tennék hozzá, hogy nyugodtan mondható a bedagadt bokának és a fájós pocaknak is, a szeretteinknek, meg annak a sok büntiben hervadozó testrésznek, aki „nem elég jó, nem elég szép, nem elég sovány, nem elég izmos” és így tovább…

Nekem a legőszintébb tükröm a jógaszőnyegem. Tökéletesen megmutatja miért is gyakorolok, mibe vagyok éppen „bepörögve”, beleragadva. Megmutatja, hogy képes vagyok-e kilépni ezekből, a képzelt komfort zónámból. Szeretem-e magam annyira, hogy ne terrorizáljam a testem?! Szeretem-e magam annyira, hogy ne azért gyakoroljak: izmosabb legyek és végre meg tudjam csinálni azt a pózt, vagy hajlékonyabb legyek és akkor végre majd meg tudom csinálni amazt a pózt, vagy vékonyabb legyek, mert egy jógatanáron látszania kell, hogy jógatanár és a többi, mondjam még?! Szeretem-e magam annyira, hogy ezzel a csodálatos gyógyító technikával valóban gyógyítsam magam, avagy arra használjam, amire való… Tudok-e kapcsolódni a testemmel, a lelkemmel, az elmémmel? Hallgatok-e önmagamra? Merek-e egy újszülött nyitottságával és érdeklődésével tekinteni a világra? Merek-e csöndben maradni, hogy meghalljam a válaszokat... Megmutatja, mennyire türelmetlen vagyok önmagammal (is). Megmutatja mikor van szükségem pihenésre. Megtanít szeretni a gyakorlásban és a jógaszőnyegen túl. Hiszen igazán az tud szeretni, aki önmagát képes feltétel nélkül szeretni. Akárcsak mesterem, Bo.

  

Mit lehet szeretni ezen a jógán?!

Pár hete kaptam egy édes levelet. A rég nem látott kedves ismerős azt tudakolta, hogy én mégis mikor és főleg mitől szerettem bele ennyire a jógába? És vajon „nagy gáz-e”, ha pár alkalom után ő, mint kezdő jógi valahogy nem érzi át a lényegét? Sőt, mondhatni elég furcsának találja, hogy segítene bármin is, ha kicsavarja magát egy órán keresztül... merthogy jobban van tőle, oké, de nem érez nagy hatást. Vagy elég, ha abban az egy órában „tök jó” volt? Egyszóval miért is rajonganak ezért emberek milliói?! És van-e még remény?!

Remény mindig van, aki nem hiszi, járjon utána! Egyébiránt pedig az a jó hírem minden kezdő és/vagy már függő lelkes jóginak, hogy nincs vele az égadta világon semmi baj! Én hiszem és hirdetem, hogy a jóga egy csoda, lásd. jó. Azt azonban szerény tapasztalataim szerint látni kell, hogy jógázni azért nem azt jelenti: egy szivárványon vattacukrot eszünk, miközben szappanbuborékokat fújunk a kedvenc dalunkat dúdolva és minden rózsaszín a nagy boldogságban! Ez is munka, energia, befektetés, aminek a hatásai nyilván nem egy-két óra után jelentkeznek, illetve azt mondanám, ha szuperjól érzed magad az óra után és jól esett a gyakorlás: az szerintem – főleg kezdőként – pont elég és tökéletes hatás!

Én magamon számtalanszor tapasztaltam, hogy a testünk olyan, mint egy konténer: mindent befogad. Az életed minden lenyomata ott van a testedben, minden, ami történt veled, minden, amit érzel és gondolsz... a csalódottság az oviban, amikor elvették a játékodat, a fiú, aki összetörte a szíved a gimiben, a munkahely, ahol az a sok stressz ér, a tudatosan pozitívba átforgatott gondolataid, a szeretet, amit beragyogja a szíved, a zaj az utcán, az álmaid reggeli árnyéka. Ezekből lesznek, illetve lehetne a blokkjaink, bemerevedések, izomrövidülések, lehetséges betegségek, amelyek a legőszintébb tükörként mutatják, jelzik, kiabálják, mi folyik valójában odabent. A jóga tehát nem csak egy szimpla fizikai gyakorlás, mint az aerobik Jane Fondával, hanem egy ősi gyógyító technika, ami segít abban, hogy az energia szabadon áramoljon a testben, s ezáltal ez a csodálatos és intelligens emberi test lényegében meggyógyítsa önmagát, feloldja ezeket a blokkokat, akár anélkül, hogy az ok tudatosulna. Ez pedig oda-vissza hat, vagyis ha például egy ilyen blokkot feloldasz, akkor az életedben is el tudsz valamit engedni, kevésbé leszel dühös vagy meg tudsz bocsájtani valakinek, aki megbántott vagy egyszerűen többet mosolyogsz, kevesebbszer leszel beteg, jobban figyelsz arra, mi a jó neked. És persze fordítva: ha el tudsz valamit engedni, kevésbé leszel dühös vagy meg tudsz bocsájtani valakinek, aki megbántott vagy egyszerűen többet mosolyogsz, akkor kevésbé lesz merev a test is, jobban tudod nyitni a csípőd vagy a mellkasod, helyére kerülnek a belső szerveid, amiktől jobb lesz az emésztésed, nem fog fájni a derekad. De persze itt folyamatokról beszélek és sokszor ezeket az apró változásokat, javulásokat észre sem veszi az ember... Viszont az biztos, hogy a jógától, ha rendszeresen gyakorolsz: valóban minden jobb!

Mindezzel persze egy kezdő gyakorló nem foglalkozik és nem is kell! Az emberek többsége azért kezd el jógázni, hogy mozogjon valamit, izmosodjon, fogyjon, lenyugodjon a napi stressz után. Ennyi. És ez jól is van így. Én sem úgy kezdtem, hogy na, megyek, meggyógyítom a belső fényemmel az energiaáramlásomat... Egyszerűen jobban voltam az órák után, jól éreztem magam a bőrömben és egyre inkább kapcsolatot találtam a saját testemmel. Aztán ahogy a belső figyelemmel nőtt a tudatosságom, úgy éreztem rá egyre inkább, hogy mi a jó nekem valójában, mire van szükségem, mi esik tényleg jól a testemnek, vigyázok-e magamra. És így érkezett meg az a bizonyosság, hogy a jóga jó. Akkor is, amikor mélyebbre megyek, amikor fáradt vagyok, amikor feszegetem a határaim. Egy kezdő jógi mitől kaphat rá az ízére? Szerintem az első időkben érdemes többféle irányzatot és minél több tanárt kipróbálni, mert főleg először inkább valakire találsz rá, egy „jófej” tanárra, akitől azt kapod, amire neked szükséged van, akivel tudsz kapcsolódni és szívesen gyakorolsz vele. Valakinek az kell, hogy egy órára teljesen kikapcsoljon és nyújtson egy jót, valakinek az kell, hogy izzadjon és érezze, megdolgoztatták és így tovább. Egyszóval érdemes próbálkozni. De mindezeken túl: kinek a pap, kinek a papné. Ha nem a jóga, akkor sincs semmi baj. A lényeg sokkal inkább az, hogy szeresd magad, szeresd, amit csinálsz, rendszeresen mozogj, hallgass a testedre, figyelj magadra és ne felejtsd el gyakran a füleid irányába mozgatni a szádat. Igen, mosolyogj!

Állj a sarkadra!

Üzentek neked valaha a lábaid? Mást mondok: meghallod vajon, hogy mit üzennek? Piros körömlakk: jó, bizonytalan és figyelmetlen vagyok: nem jó, forró zuhany: jó, magas sarkú: nem jó, jóga: jó, simogatás: nagyon jó, túl sokat cipőben: nem jó, szeretett másik láb: minél közelebb jó, lábgörcs: nem jó, kecsesnek lenni: jó, sérülés: nem jó és így tovább. Kicsit odafigyeltem, mert muszáj volt, mert elvonultunk és ott ültem a körben, aztán mégse nézegethettem ki az ablakon túl feltűnően, úgyhogy gondoltam, akármilyen elvetemült ötlet is, mégiscsak megkérdezem őket: mi a harci helyzet? Hát, megkaptam a listát. A lábaim ugyanis emlékeznek, minden lenyomat ott van rajtuk és a legőszintébb tükör szembenézni velük… a gyökereimmel.

Hogyan haladok előre, honnan jövök és merre tartok, avagy a kitaposott úton járok-e vagy elszakadok a mintáimtól, megbecsülöm, érzem-e a gyökereimet, mi az, amit a földbe tiprok, amit nem akarok tudomásul venni, megállom-e a helyemet, kiállok-e magamért és másokért, földhöz ragadt vagyok-e és a tetteim – akárcsak a lábnyomom – vajon milyen lenyomatot hagynak az életem vonalán?! Egy biztos: van mit dolgoznom a kapcsolatunkon. 

Ott vannak a helyes kis bőrkeményedéseim, ahol túl sok a nyomás. Aztán majd kiszúrja a szemem a bal nagylábujjam, akivel állandóan történt valami baleset megboldogult jelöltéveimben és Dahlke szerint az önmagunkkal való elégedettséget, az önelfogadásunkat és az önkifejezést mutatja meg. Hm. És az a kedves, mellette lévő, aki egészen befordult a bánatos felé: hát persze, hogy a szerető együttérzést szimbolizálja! A középső, ez az egészen kicsike, aki szinte megbújik a többiek között… ja, hogy ő a kreativitás és a szabad akarat, avagy tudom, hogy mit akarok, s bátran szabadjára engedem a művészi énem, najó. A negyedik versenyző, aki a szeretet és szenvedély, adás, kapás, elfogadás, meg némi bőrkeményedés, no comment. És a legkisebb, aki mind megette, ő bizony az ősbizalom, alig találom… van dolga! Jobb nagylábujjam, a kedvencen mindközül, arról mesél, hogy mennyire engedem meg magamnak, hogy élvezzem az örömöt. Na, végre valami! Mellette a szívből jövő vágyak és remények, épp némi hólyaggal egy áttáncolt éjszaka után. Harmadik versenyzőnk nagyobbra nőtt baloldali testvérénél: döntéshozás és konfrontációs képesség, nem is rossz. Aztán jön egy újabb bőrkeményedés, meg a kérdés: hogyan kezelem a mások és a magam vonzalmát, no comment kettő. És újra a legeslegkisebb, aki a félelemről és a tiszteletről mesél, tudom, tudom, ideje veled is foglalkozni.

Hát, így vagyunk éppen mi, én és a lábaim. Néha bizonytalanul, egyre több odafigyeléssel, izgalmas kalandokkal. Dióhéjban. Szerencsére a lábunk egy életen át változik, és egyre őszintébben mutatja azt a bizonyos harci helyzetet odabent. Persze a lehetőségek tárháza sokszor éppolyan félelmetes, mint a kötöttségeinké. De. Dönthetek. A választás az enyém. A lehetőség mindig az enyém. És minden, minden betegség, bőrkeményedés, megbotlás és fájdalom lehetőség arra, hogy tegyek magamért, megismerjem magam és jól legyek. Szabadon, szeretetben, elfogadásban önmagammal. Ennek örömére én és a lábaim most elmegyünk jógázni. Mert az jó. Szerintük is!

"Vigyázz a testedre! Ez az egyetlen hely ahol élhetsz."  
                                                          Jim Rhon