Izomlázam van. Egészen furcsa, irinyó-pirinyó zugokban bújik meg ez a régi ismerős és emlékeztet olyan hihetetlen, s újszerű felfedezésekre, minthogy mégsem vagyok E.T és Drew Barrymore bolygónkon felejtett törvénytelen gyereke: nekem is vannak hátsó bordáim, mint minden homo sapiensnek. Esküszöm! Itt most zárójelben azért megjegyezném, hogy az izomláz, mint olyan: nem a barátunk. Azt jelzi, hogy túlhajtottad, túlerőltetted magad és a testedben a milliméter nagyságú picike izomrostok elszakadtak. Vagyis most rossz Neked. A jóga (és bármilyen testmozgás) nem arról kell, szóljon, hogy fáj. A fájdalom lehet eszköz a belső fejlődésedben – mind fizikai, mind a mélyebb rétegekben –, de sohasem cél. Amit nap, mint nap teszünk magunkkal: egy óra alatt széthajtani a testünk minél jobban, erőteljesebben, forróságban, befóliázva, szétizzadva, ájulásig, mert az idő pénz, mert látszania kell, hogy sportolok, hogy egészséges vagyok, mert az övtáska a bőr alatt már nem divat, mert akkor talán ki tudom lőni az űrbe az állandóan zakatoló agyamat… na, ez a ’body terror.’ Látszategészség egy kirakatvilágban. A fagyi pedig előbb-utóbb visszanyal. Pédául amikor „váratlanul” szívrohamot kapsz, amikor "hirtelen" lebetegszel, pedig Te annyira vigyázol magadra. Az EGÉSZség és a jóga valójában ott kezdődik, hogy figyelek magamra. Szeretem magamat. Használom, és nem elhasználom a testemet. Tudom, hogy a testem a lelkem temploma. Tisztelem és táplálom őt. Nem vagyok Colombus, de nekem személy szerint nagy út vezetett e mélyenszántó gondolatok felfedezéséig és megélésig. Sosem késő!
Na, de most! Nem, nem hajtottam magam szét, nem jógáztam, táncoltam ájulásig. Hanem – remélem, ülsz – lélegeztem. Sokat. Tudod, az a kellemes levegőáramlás, ami csiklandozza az orrszőreid. Állítólag éjjel-nappal csináljuk… legalábbis azt hisszük, de nem. Én LÉLEKzetet vettem, ahogy a régi bölcsek oly szépen mondották volt. Teljes jógalégzésnek hívják ezt a csodát, amely 3 lépcsőből áll. A hasi vagy rekeszlégzés (Belégzéskor a rekeszizom lefelé mozogva összenyomja a hasi szerveket, és a hasfal ilyenkor előredomborodik. Kilégzéskor a rekeszizom visszaemelkedik, a hasfal újra behúzódik.) a légzés alapja. Lehetővé teszi a tüdő kapacitásának teljes kihasználását, természetes módon lelassítja és elmélyíti a légzést, segíti az ellazulást. A mellkasi vagy bordaközi légzés (Belégzéskor a bordák megemelkednek, a mellkas kitágul, kilégzéskor a bordák visszatérnek eredeti helyzetükbe.), amikor a belélegzett levegő a tüdő középső részébe áramlik elől és hátul egyaránt. A légzés már szaporább és felszínesebb, a tüdő kevésbé töltődik fel, mint hasi légzésnél. A stresszhelyzetek, az idegesség és a feszültség automatikusan kiváltja ezt a légzésfajtát. Végül pedig a kulcscsonti vagy tüdőcsúcsi légzés (Belégzéskor a mellkas felső része a kulcscsonttal együtt megemelkedik, kilégzéskor visszasüllyed.), amikor légzés rendkívül felszínes és szapora. Kiváltó oka lehet nagyon erős stressz hatás, félelem vagy légszomj. Egészséges és természetes légzés esetén egyetlen lélegzetben mindhárom légzésszakasz megtalálható – mindhárom fontos – úgy, hogy a részek „folytonos áramlássá” egyesülnek, amely belégzéskor lentről felfelé, kilégzéskor fentről lefelé, halad. Teljes jógalégzésnek ezt nevezzük, amikor erőlködés nélkül, a teljes tüdőkapacitást kihasználva lélegzünk. Ehelyett általában felületesen és csak a tüdőcsúcsba kapkodjuk azt a kevés levegőt, ami odajut. Ez rendkívül hasznos volt anno, amikor jött a mamut és a légzés azonnal üzenetet küldött az agynak, hogy vészhelyzet, futás! Csakhogy ma már minden mamut: a reggeli forgalom, a főnök, a lassú pincér, a horrorfilm, a szerelmi bánat, a csoki, amit letoltál, pedig megfogadtad, a hírek a rádióban, a szag a metróban, a bevásárlás, a kutyakaki a bejárat előtt. A tested és az elméd pedig megszokja ezt az állandó készültséget és nem is használja a tüdő körüli többi izmot, hiszen valójában sosem tágul a tüdőd. Ettől aztán, amikor valóban elkezded használni és rátalálsz ezekre a belső terekre, bizony megeshet, hogy izomlázad lesz, mint nekem. Aminek jelen esetben örülünk, mert ezek szerint valami megmozdult, változott. És a változás jó!
Hát, ezért olyan fontos a teljes jógalégzés. Egyrészt megtanít arra, hogy az egész tüdődet használd! A test salakanyagainak 70%-a távozik a légzéssel, nem mindegy tehát, valóban kilélegzed, elengeded-e a mérgeket. Másrészt minden érzelmi és mentális állapot visszahozható, befolyásolható a légzéssel. A légzésed gyorsposta az agyadnak: ha lassan, mélyen, hasi légzéssel lélegzel, akkor az agyad megkapja sms-ben, hogy minden rendben, az élet szép. Ha felületesen lélegzel, akkor tudja, hogy stressz van, készenlét, állandó tűzoltás. Ez oda-vissza működik! Próbáld ki! Az a jó hírem van, hogy ráadásul mindig, mindenhol működik. A nagy jógik ezért is szentelnek különös figyelmet az ún. pránájáma (légzés) technikáknak, mint például a jógalégzés. Ahogy én tanultam, a pránájáma szó szerint élet evést jelent, ami számomra rendkívül szimbolikus. Úgy lehet definiálni, mint olyan technikák sorozatát, amely fokozza és növeli az életerőt, végső fokon pedig megvalósítja azt, hogy a testünk (a lelkünk és a szellemünk) tökéletes harmóniában, s áramlásban legyen. Amikor nem kell széthajtanod magad ahhoz: kilődd az agyad az űrbe – legalább – éjszakára. Amikor nem csak egészségesnek látszol, hanem az vagy. Nem pusztán légző gyakorlat, nem az a célja, hogy többletoxigénnel lássa el a tüdőt. Ez csak az első lépés. Mentális és fizikai stabilitást hoz létre. Elérhetjük a prána, az életenergia irányítását, és az elme fölötti uralmat. Utóbbi az a kis majom a fejedben, aki csokit követel, és nem érti, hogyhogy nem vált minden közlekedési lámpa azonnal zöldre, amikor épp arra jársz. Nem árt szabadságolni néha. Mármint a majmot. És végül, de nem utolsó sorban… A tibetiek úgy tartják: a születésünkkor egy légzésszámot kapunk. Az, hogy milyen gyorsan használjuk el, csak rajtunk múlik. Úgyhogy, kész, rajt... Lélek-ezz!
