Esőnap...

Igen, még mindig jógázom.

Igen, még mindig tanítok.

Igen, ez még mindig az én blogom.

Igen, újra írok. Mert jólesik.

Vannak azok a bizonyos napok, amikor még az sem segít, hogy hétvége van. Amikor 2 napja zuhog az eső. Amikor - Muki kutya kivételével - egyetlen szerettem sem ér rá semmire. Amikor elborít a takonykór és a fél fülemre süket vagyok. Amikor pontosan tudom, hogy mit nem akarok meghallani, befogadni, a keblemre ölelni: semmi új a Nap alatt, csak a változás és új tapasztalások szele. Amikor mindennek örömére, annyi gondolat, kétség, aggodalom, félelem dübörög a fejemben, hogy nem is értem hogyan férnek ebbe a nem túl méretes koponyába és az evolúciós fejlődésem eredményeként, hogyhogy nem lettem még vízfejű vagy csúcsfejű vagy miért nincs plusz egy gondolattároló hardver a nyakamhoz erősítve, ahol mindezek, ezek a kavargó, száguldozó, negatív, dühöngő őrültek elférnének?!

Ezen a bizonyos napon úgy döntöttem, hogy fürdéssel kezdem a reggelt - micsoda lázadás -, sőt a kádban olvasok újságot, ha már az üdülését rendszeresen nálam töltő Fika úr nem hagy aludni. Aztán ki-Netiztem Fika urat és népes rokonságát a lefolyóba. Adieu, Monsieur! Aztán Mukival bőrig ázva bevettük az egyik kedvenc kávézónkat a napi ellátmányért, mert hát - ha eddig netalántán nem derült volna ki - a jógatanár is ember: mondhatni gyarló halandó. Aztán ismét bőrig ázva, ez a gyarló halandó a jógaszőnyegén landolt végre. És ilyenkor, ott a jógaszőnyegen bizony nagyon kell minden segítő, minden eszköz, módszer -  amit csak felfedeztem magamban, magamon az elmúlt tizenvalahány évben -, hogy átmosson, gyógyítson, a jelenbe hozzon.

Imádok énekelni. Szerintem egy bagzó macskának is jobb hangja van, de szerény véleményem szerint a kettő nem zárja ki egymást. Mármint az éneklés és a bagzó macska orgánum. Na, jó... nem vállalok fellépéseket az operában és általánosban csak úgy lehettem az énekkar tagja, hogy tátognom kellett, amikor felléptünk. Persze akkor még nem tudtam, hogy vannak széles e világon a mantrák! Ezek a csodák, ahol nem számít a hangod, nem számít, hogy hangos vagy halk, vagy rekedt vagy sírós vagy köhögős. Csak a rezgés számít, a jelenlét számít. Úgyhogy ma a Gayatri mantrát zengettem egymagamban ott a szőnyegen százszor, kétszázszor, háromszázszor, nem is számolva, csak ismételve sokat-sokat Deva Premal csodálatos hangjára (naná, hogy ne halljam az enyémet), s az én egyre boldogabb rezgésemre. Átmosott, mint valami energetikai zuhany, ami megszabadít a blokkoktól, a terhektől, az őrülten száguldozó gondolatoktól és feltölt. Mindig ilyen. Mondom, hogy csoda! Utána egyszerűen csak ott maradtam ülve, behunyt szemmel és hagytam, hogy minden lélegzettel megkönnyebbüljek. Mintha minden kilégzéssel kiraktam volna egy potyautast a lelkemből, akinek már rég le kellett volna szállni. Hiszen új szelek fújnak. Kell a hely, kérem alássan, az örömnek, a szeretetnek, a belülről áradó fénynek és az elfogadásnak. Úgyhogy amikor már mindenem elzsibbadt, mintha egy komplett hangyafarm-lázadás tört volna ki a lábaimban, akkor elkezdtem jógázni: örömmel, szeretettel és elfogadással. Nem azzal az elfogadással, amikor  a szőnyeg alá söpröm a problémákat, hiszen én annyira elfogadó vagyok. És nem azzal az elfogadással, amikor én vagyok a lábtörlő, hiszen én annyira elfogadó vagyok. Azzal az elfogadással, amikor jelen vagyok. Nyitott vagyok a valóságra. A valóságban keresem meg az örömöm. A valóságban szeretek. A valóságban látom meg, hogy a gondolataim nem én vagyok, és a gondolataim, bár valódiak, de nem igazak. A valóságban vagyok jelen. A valóságban van bennem csönd és béke. Még ha csak pár pillanatra is. De tudom, hogy van és, hogy ez a valóság. Elfogadom.

Szeretni bolondulásig...

„Szeretni bolondulásig,

De szép is lenne,

Csak az másik észrevenne,

Benne lenne…”

Ezt az örökzöld slágert dúdoltam éjjel a kádban magamnak a telhetetlen kisgömböcként befalt vacsora okán némi álmatlanságtól és hasfájástól szenvedve, miközben az egyre szebb színekben pompázó bébi elefánt bokámat kilógattam a forró vízből, aki mély felháborodásomra újabb két hét bokasínt nyert a doktor nénitől, az ő mély felháborodására én pedig azt gondoltam: oké, hordani kell ezt az izét, de azért gyakorolhatnánk már egy ’rendeset’… ez némi traumát okozott mindkettőnknek és úgy érzem, nem volt az évszázad ötlete. Egyszóval valóban magamnak dúdoltam, én vagyok az a másik, aki végre észrevehetné magát és „bolondulásig” szerethetné önmagát, ha már itt tartunk… persze rajta vagyok a témán egy ideje, de mint a mellékelt ábra mutatja, még mindig meg tudom magam lepni, mikor szembesülök azzal, hogy hasfájásig zabálni és bokasínnel napüdvözletezni nem épp a feltétel nélküli önszeretet jele.

Aztán eszembe jutott Bo, szerelemmel nyert, imádott unokahúgom. Bo most múlt két éves és együtt töltöttük a hétvégét… Bo naponta körülbelül kétszáz spontán lefelenéző kutyát csinál, bárhol szívesen próbálgatja a fejenállást és imádja a boldog baba pózt, avagy kis lábait megragadva, vigyorogva gördül a hátán ide-oda. Bo teljes extázisba tud kerülni olyan „apróságoktól”, minthogy mindannyian felébredtünk végre. Ilyenkor a teljes lényét átadja az örömnek, ragyog, ugrál, rohangál, kacag és boldogan átölel, ami mindkettőnknek nagyon jó érzés. Megfigyeléseim szerint Bo teljesen jelen van az életében, és amikor épp olyan fontos dolgokat vizsgál, mint kavicsok, hangyák vagy pocsolyák: azt is mindig teljes odaadással teszi. Bo láthatóan teljesen önmaga és nem akar más lenni, eszébe sem jut önmagát másnak mutatni. Bo a kismotorján száguldozva, hintázva, pörögve, új dolgokat felfedezve – persze minden felnőttet rendszeresen halálra rémisztve – nem fél semmitől. Bo nyitott szívű és szívesen ismerkedik. Sokat tanulok Botól.

Bo közelében mindig eszembe jut, amit a már emlegetett Louise L. Hay írt a gyerekekről, avagy milyen tökéletes is az ember, amikor még egész kicsi. A gyerekeknek nem kell azon fáradozniuk, hogy tökéletessé váljanak, hiszen már azok, és úgy is viselkednek. Tudják, hogy ők a világ közepe. Tisztában vannak önmaguk és az élet nagyszerűségével. Bátran követelik, amit akarnak. Szabadon kimutatják az érzelmeiket. Tudjuk mikor mérgesek, sőt, az egész szomszédság tudja. S azt is, mikor vidámak, hiszen a mosolyuk beragyogja az egész szobát. Mihelyt felnövünk, megtanulunk (ön)szeretet nélkül élni, de a gyerekek erre képtelenek. Ők egyformán szeretik minden testrészüket, életük minden napjának minden percét. Mindnyájan ilyenek voltunk, csak – tisztelet a kivételnek – megtagadtuk a saját nagyszerűségünket, mert elhittük, hisszük, hogy akkor vagyunk szerethetők, avagy elég jók, ha… Ha elérjük ezt vagy azt. Ha viszontszeretnek. Ha sikeresek vagyunk. Ha jól nézünk ki. Valahogy mindig akad egy ha… Úgyhogy itt és most (nem holnap vagy holnapután, csak szólok…) bizony újra meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat. Louise L. Hay egyik kedvenc gyakorlata egyébként erre: fogj egy tükröt – tudod, azt a tárgyat, amit eddig csak arra használtál, hogy hibát találj magadon, borotválkozz, kiszedd a szemöldököd… –, nézz mélyen a saját szemedbe és mondd el magadnak (sokszor, sokszor) „Szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy.” Érdekes megtapasztalás. Csak annyit tennék hozzá, hogy nyugodtan mondható a bedagadt bokának és a fájós pocaknak is, a szeretteinknek, meg annak a sok büntiben hervadozó testrésznek, aki „nem elég jó, nem elég szép, nem elég sovány, nem elég izmos” és így tovább…

Nekem a legőszintébb tükröm a jógaszőnyegem. Tökéletesen megmutatja miért is gyakorolok, mibe vagyok éppen „bepörögve”, beleragadva. Megmutatja, hogy képes vagyok-e kilépni ezekből, a képzelt komfort zónámból. Szeretem-e magam annyira, hogy ne terrorizáljam a testem?! Szeretem-e magam annyira, hogy ne azért gyakoroljak: izmosabb legyek és végre meg tudjam csinálni azt a pózt, vagy hajlékonyabb legyek és akkor végre majd meg tudom csinálni amazt a pózt, vagy vékonyabb legyek, mert egy jógatanáron látszania kell, hogy jógatanár és a többi, mondjam még?! Szeretem-e magam annyira, hogy ezzel a csodálatos gyógyító technikával valóban gyógyítsam magam, avagy arra használjam, amire való… Tudok-e kapcsolódni a testemmel, a lelkemmel, az elmémmel? Hallgatok-e önmagamra? Merek-e egy újszülött nyitottságával és érdeklődésével tekinteni a világra? Merek-e csöndben maradni, hogy meghalljam a válaszokat... Megmutatja, mennyire türelmetlen vagyok önmagammal (is). Megmutatja mikor van szükségem pihenésre. Megtanít szeretni a gyakorlásban és a jógaszőnyegen túl. Hiszen igazán az tud szeretni, aki önmagát képes feltétel nélkül szeretni. Akárcsak mesterem, Bo.

  

Itt a tavasz!

Coelho szerint a tavasznak sem mondhatjuk: remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz. Csak azt mondhatjuk: gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz! Hát, maradj, ameddig tudsz, kedves, illatos tavasz! Én pedig ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy jelen legyek minden lélegzetvételemmel, minden szívdobbanásommal. Mert minden lélegzet ajándék. Ahogy minden szívdobbanás ajándék. Tudom, ezt a lelkes jógik számtalanszor hallották már az óráimon. Nem véletlenül! Az élet tényleg hatalmas ajándék, de vajon észreveszed? Megéled? Tényleeeg?

Pápaszemes kiskamaszként tátott szájjal néztem a Holt költők társaságát a tévében, amikor Robin Williams bácsi azt találta mondani: Carpe Diem, skacok! Közben persze egyfolytában azzal voltam elfoglalva, hogy mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna… Álmodoztam, tervezgettem, elemeztem, kibeszéltem, megrágtam, elfojtottam, kerestem, vártam, vágytam, elképzeltem. A jelen pedig nyomtalanul eltűnt valahol, mert ha a múlton rágódsz, és a jövőt tervezed, akkor csak éppen élni felejtesz el. És az életem is mintha nyomtalanul eltűnt volna valahol, hiszen élni csak a jelenben lehet ugyebár. Itt és most.

Aztán találkoztam a Vinyasa Flow-val, ahol minden alkalommal Spongya Bobként kicsavartak a szőnyegen. Pontosabban magamat csavartam ki – gyilkos pillantásokat vetve az én kedves jógatanáromra, mert hát ki más lenne a hibás ezért a kibírhatatlan szenvedésért, mint ő, ott. Annyi bizonyos, hogy a második napüdvözlet B variációnál már nem maradt arra se időm, se erőm, hogy mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna! Csak a jelen maradt, túlélés, belégzés, kilégzés, meg a légzéssel egybekötött mozgás. És láss csodát, az addig ringlispílként pörgő, éjjel-nappal műszakban lévő agysejtjeim háborgás helyett annyit üzentek egy mély mosoly formájában: Hasta la Vista, ez itt a fiesta! Azt mondják, a szenvedés elhozza a Paradicsomot. Ám előfordulhat, hogy a ’szenvedés’ maga a Paradicsom. Csupán nézőpont kérdése. Az életedben 10%, ami történik Veled és 90%, ahogyan reagálsz rá. Hááát, nem mindegy, éppen hol jársz!

Azt kellett ugyanis észrevennem e 'szenvedés' közepette, hogy gyakorlatilag minden sejtem ünnepel és hálát rebeg, nem csoda, hogy függő lesz az ember lánya a jógától, mint olyan. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a mosoly maradt, mint valami kellemes mellékhatás, vény nélkül... jóga előtt, közben és után. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a mosolyból nevetés lett. Teli szájjal, boldog babaként a földön gurigázva önmagam. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a boldog baba maradt jóga előtt, közben és után, újszülöttként rácsodálkozva erre a gyönyörű világra. Aztán egyszer csak azt kellett észrevennem, hogy egy napfényes tavaszi délutánon a Margit-szigeten nevetve tekerem a biciklit és nem érdekel mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna. Az út éppolyan fontos, mint a cél. És ezek már nem csak szavak. Van még dolog bőven. De. Nem akarok más lenni, máshol lenni, mással lenni. Jelen vagyok. Jó. És én észreveszem. Élek.

Fogj egy jógaszőnyeget és ne szállj le róla, amíg nem mosolyogsz! Fogj egy napfényes tavaszi délutánt és haza ne menj addig, amíg nem mosolyogsz! Fogj egy mosolyt és mosolyogj vissza rá! Fogj százat! Adj még százat! Itt a tavasz! Carpe Diem, skacok...

"A nevetés a dzsem az élet pirítósán. Ízt ad neki, megőrzi a kiszáradástól, és megkönnyíti a lenyelését."

Diane Johnson

Békés harcos

Be kell vallanom, gyerekkoromban igazi, pápaszemes könyvmoly voltam. Olyan, aki mindenről olvasott már valahol egy könyvben, de nem tapasztalta, kóstolta, próbálta, élte meg. Az ugyebár rendkívül ijesztő és veszélyes. Komoly önismereti út az, aminek hatására egyszer csak lemerészkedtem a vártoronyból, sőt… összebarátkoztam a sárkánnyal, akiről kiderült: idebent van, s nem jön a herceg fehér lovon, hogy megmentsen tőle, mert csak és kizárólag én menthetem meg önmagamat.

Be kell vallanom, most is olvasok egy könyvet. És mint mindenről, persze erről is a jóga jut eszembe. Egyesek ezt nevezik szak… vagy inkább jógabarbárnak. Szerencsére a jógáról nem elég olvasni, csinálni kell! Lehetőleg nap, mint nap. De én személy szerint olvasni és beszélni is imádok róla, ha már itt tartunk! Hm… lehet, hogy ezért írok egy jógás blogot?! Őrület! Na, de a könyvről (ami film is… lustábbaknak). Dan Millman, olyan csodás önismereti könyvek írója, mint az Erre születtél, nem mellesleg világbajnok atléta is, ami engem meglehetősen meglepett… mindig egy szakállas zen mesternek képzeltem saruban. Nohát, ennyit az előítéletekről.

A békés harcos útja – aminek falom épp az oldalait – az ő önéletrajzi regénye. Az ifjú Dan sikeres sportoló a Berkleyn, aki lubickol a népszerűségben, a tornászcsapattal bejárja a fél világot, és természetesen nem veti meg a bulizást, az alkoholt, meg a nőket. Mondhatni partiarc. A sok trófea és összetört szív azonban – számára is érthetetlen módon – mégsem teszi boldoggá. Különös, nyomasztó álmok gyötrik, nem találja a helyét, önmagát. Ekkor lép be az életébe egy idegen, a közeli benzinkút névtelen ezermestere, az a bizonyos titokzatos békés harcos: Szókratész. Annyit mondhatok, ’Szok’ olyan tanításokra és tanulságokra világít rá, amelyeken mindannyiunknak érdemes elgondolkodni. Keleti filozófiákból merítve mutatja be, hogyan ébredjünk (ön)tudatunkra és fedezzük fel azt a csodát, amely a pillanatban, a jelenben rejlik. Merthogy mindannyian békés harcosok vagyunk ám legbelül (a sárkány helyén), akik azonban tudatosság nélkül csupán önnön önző vágyaik kielégítésére képesek és nem élnek igazán… csak átalusszák az életet.

Dan szerint a harcos nem attól harcos, hogy feladja, amit szeret, hanem, hogy szereti, amit csinál. Egy jó harcos nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen... A jó harcos nagyon is sebezhető. Ez teszi igazán bátorrá! És legfőképpen: a harcos cselekszik. Ugyanis nincs az a tudás, amely a végső boldogságot és békét elhozhatná. Az élethez több kell, mint tudás, az élethez intenzív érzés és állandó energia szükséges. Az életben a megfelelő cselekvésre van szükség! A világ egy iskola és az élet az egyetlen valódi tanító. Számtalan tapasztalatot kínál, de ha a tapasztalatok egyedül bölcsebbé tehetnének, az idős emberek mind boldog, megvilágosodott mesterek lennének. A tapasztalatban el van rejtve számodra a lecke, amire szükséged van. Csak rajtad múlik, hogy megtanulod-e. Hát, tapasztalataim szerint, ha nem akarod megtanulni, megkapod újra és újra és csak egyre jobban fog fájni, úgyhogy érdemes nyitott szemmel járni!

Mindenesetre megnyugtató, hogy (Dan szerint is) minden, amit valaha tudnod kell, az benned van! Az univerzum titkai bele vannak vésve tested sejtjeibe. Azt soha nem tanultad, hogyan láss bele önmagadba, hogyan olvass a testedből. Egyetlen, amit eddig tehettél, az volt, hogy könyveket olvastál, és meghallgattad a tudósokat, remélve, hogy igazuk van. Ha megtanulod a test bölcsességét, tanító lehetsz a tanárok között. Megemlíteném, mindenekelőtt a saját tanítód. Hogyan? Remélem, hogy ez egy jóginak költői kérdés! Úgy, hogy belépsz a saját kis laboratóriumodba, a jógaszőnyegedre és addig gyakorolsz, amíg csak kell, amíg csak ki bírod facsarni az izzadságot, a gondolatokat, az előítéleteket, a vágyakat magadból és elengedni mindent, amire már nincs szükséged. Meg azt is, amiről azt hiszed, szükséged van rá. Itt kezdődik.

„Nem az a fontos, hogy eljuss valahová, hanem hogy teljesen jelen legyél.”

Dan Millman

Egység…

"Ignore the story and see the soul. And remember to love - you will never regret it." Seane Corn

Mellőzd a történetét és lásd meg a lelkét. És ne felejts el szeretni - sosem fogod megbánni! Remélem, ülsz. Ezt a tanítást Seane Corn, jógaceleb 17 évesen kapta haldokló AIDS-es fekete barátjától egy transzvesztita bárban, ahol - saját bevallása szerint tudatmódosítókra, na meg rendkívül széleskörű tapasztalatokra szert téve - bárpultosként dolgozott. Billy, az ominózus bárban ülve Seane-al - aki persze akkor még azt sem tudta, hogy a jógát eszik vagy isszák - egyszer csak rámutatott „Dannyre, a csodapónira” (aki egy szál cowboy kalapban, meztelenül várt arra, hogy egy dollárért valaki meglovagolja a hátát) és azt találta mondani: itt van Isten. Aztán rámutatott egy hajléktalan nagyinak látszó figurára a bár másik végében: és itt van Isten. Merthogy Isten mindenkiben ott van. Ezért hát mellőzd a történetét és lásd meg a lelkét. Billy pár nappal később meghalt. Seane pedig pár évvel később rátalált a jógára, ami megváltoztatta az életét. Ma már a világ egyik legismertebb vinyasa flow jógaoktatója, aki mindemellett híresen elkötelezett aktivista,  s az egyik leginspirálóbb jógi napjainkban. Ezt a tanítást róla és közvetve tőle az egyesületi Inspiráló Vinyasa Flow oktatók workshopunkon kaptam ajándékba. Azt hiszem több szempontból is tanulságos történet.

Tanulság egy. A csodálatos emberek is „csak” emberek. A legnagyobb tanítóid, akiket kapsz az életed során mind húsvér emberek, saját történettel, gyengeségekkel, hibákkal, gyarlóságokkal. És ez így van jól. Mert ez által (is) tanulhatod és gyakorolhatod a feltétel nélküli szeretetet, valamint az elfogadást. Ahogy Seane fogalmaz: a nap végén mindannyian azért vagyunk itt, hogy a szeretetről tanuljunk. Bizony a jógatanár sem szent. Szerencsére. A Himaláján egy barlangban nyilván könnyű szentként élni és onnan osztani az észt, csakhogy mi nem a Himaláján élünk és nem is az az életfeladatunk - tisztelet a kivételnek -, hogy elvonuljunk remetének. Az meg pláne nem, hogy bárkinek is osszuk az észt. Az a feladatunk, hogy ebben az életben és ebben a világban fényesítsük a lelkünket és mutassunk példát: önmagunkkal. És az a feladatunk, hogy elfogadjunk. Csak az tud megérteni, elfogadni másokat, meg segíteni őket az útjukon, aki jelen van az életében és tapasztal… és attól válik erős és hiteles tanítóvá, vezetővé, inspirációvá, ahogy tetszik… ha mindezt felvállalja és megosztja másokkal. Nem azért mert büszke rá. Nem azért, mert feloldozást vár. Hanem azért, mert az üzenete neked és nekem is szól.

Tanulság kettő. A feladat itt és most van. Ahogy legutóbb Jeanne jógi emlékezetett engem is a jóga szútrák legeslegelső tanítására: Most van itt az ideje a jógának. Nem holnap, nem, amikor hajlékonyabb a tested, nem amikor kialudtad magad, nem amikor már jobban megemésztetted az ételt. Most. És ez az életed minden apró mozzanatára igaz. Most élj úgy, ahogy élni szeretnél! Nem holnap, meg holnapután. Ne várj arra, hogy majd boldog leszel, majd többet gyakorolsz, majd szelektíven gyűjtöd a szemetet. Nincs majd. Nincs olyan, hogy ma még eszem egy kis halat, meg csokit, de majd holnaptól vega környezetvédő aktivista leszek. Nincs olyan, hogy ma még idegesít a háklis szomszéd, de majd holnaptól megértő és jó fej leszek. Nincs olyan, hogy majd holnap megölelem és megmondom neki: szeretem. Sosem tudhatod, mit hoz a holnap. De majd-ot biztosan nem. Pont most van itt az ideje, hogy kilépj a komfortzónádból és feszegesd a határaid. Pont most van itt az ideje, hogy elengedd, amire nincs szükséged és helyet adj az új lehetőségeknek. Pont most van itt az ideje a jógádnak. Billynek sok AIDS-el a vérében már nem volt ideje. Nagyon szerencsés vagy, hogy Te még bármit megtehetsz! Élj ezzel a lehetőséggel! Nem tudom elégszer mondani!

Tanulság három. Mindannyian egyek vagyunk, ugyanaz a fény ragyog bennünk. Ez a jóga talán legfontosabb, örökérvényű tanítása. Ezt sem tudom elégszer mondani! Minden más csak illúzió. Mi pedig szeretünk ragaszkodni ahhoz az illúzióhoz, hogy jaj, de nagyon mások vagyunk és különlegesek és egyediek. Ha pedig már el mertük engedni ezt a mankót, akkor is szeretjük megtartani még azt a kis illúziót, hogy najó, egyek vagyunk a jógatanárunkkal, a barátainkkal, a szerelmünkkel, Mahatma Gandhival és Mandelával. Csak, hogy az a hírem van számodra: egyek vagyunk transzi Dannyvel, a csodapónival is. És persze a fekete, AIDS-es Billyvel. Meg Agnessel, aki Ruanda első három női parlamenti képviselője lett, de aztán csatlakozott a Hutu szélsőségesekhez és hírhedt tömeggyilkossá vált – épp börtönbüntetését tölti. Meg a kígyókkal, akiket kiszögeznek a fákhoz, hogy élve megnyúzzák őket a kígyóbőr táskádhoz. És a cápákkal, akiknek levágják az uszonyát a roppantul sikkes cápauszony leveshez és aztán egyszerűen visszadobják a tengerbe, hogy ott vérezzen el. Erről persze mind nem szeretnél hallani és olvasni. Mert olyan csúnyaaa. Hát, üdv a valóságban, Neo. A fejlődésed ott kezdődik, amikor mindezzel szembenézel és felelősséget vállalsz. Felelősséget vállalsz önmagadért. Felelősséget vállalsz azért, hogy rajtad is múlik. Felelősséget vállalsz azért, hogy a változás benned van. És felelősséget vállalsz azért, hogy teszel a változásért, a teljes életért, egy jobb világért. Szelektív szemétgyűjtéssel, egy öleléssel, jógával vagy, ahogy épp Te tudsz tenni. Most. És most... kezheted is azzal, hogy nem a történetével foglalkozol, hanem meglátod a lelkét. Kinek? Mindenkinek! Merthogy Isten mindenkiben ott van.

Helyén van a szíved?

A hétvégén Jóga Dzsem volt, ha valaki esetleg még nem tudná ezen a földtekén!!! Hogy az mi a manó? Nem manó, hanem egy élő zenés, maratoni, improvizatív jógaóra, ahol Vinyasa Flow jógaoktatók – szerény személyemmel egyetemben – adták egymásnak a stafétát órákon keresztül a Sattwa Sound Band és DJ Jaya közreműködésével. Élő zenére jógáztunk, izzadtunk és áramoltunk sok lelkes jógival. Annyit mondhatok, hogy felejthetetlen élmény volt! Ezen a felejthetetlen élményen nekem a szívcsakráról kellett mesélnem, mint az utolsó óra fókusza… és ha már ott, akkor persze itt is!

Kezdjük a mindennapi működésünkkel… Te hogy ülsz éppen a géped előtt? Lehet, hogy a vállaid előreesnek, a hátad a lapockáknál esetleg ki is púposodik, a mellizmaid talán már le is rövidültek, a fejed pedig kilóméterekkel előrébb van minden másnál?! Elárulom a titkot: én bizony gyakran kapom magam azon, hogy pont így tartom magam. Ilyen tartásban a mellkasunk összenyomódik és a szívcsakra „bezárul” vagyis energiahiányos állapotba kerül. Sokan bizony így töltjük a mindennapjainkat. Hát, így nem is olyan egyszerű kapcsolódni bárkihez, nemde?! Valójában a szívünket nemes egyszerűséggel elhanyagoljuk, figyelmen kívül hagyjuk, mert a szív bizony veszélyes jelenség, roppantul kiszámíthatatlan és a mi kis kiszámítható életünkben ez rendkívül ijesztő. Ellentétben ugye a fejeddel, ami nagyon is irányítható. Benned van és hatalmad van fölötte. A szíved nagyobb nálad, hatalmas és ahogy Osho bácsi fogalmaz: Te vagy a szívedben, nem fordítva. A szív működése rejtélyes, ami aggodalmakat kelt. Ki tudja mi fog történni? És hogyan fogsz megbirkózni vele? Sosem lehetsz felkészült, ha szívügyekről van szó… ezen a terepen váratlanul történnek a dolgok. Ezért az ember fia és lánya inkább úgy döntött, hogy elkerüli a veszélyzónát és a fején keresztül tartja a kapcsolatot a valósággal. Tisztelet a kivételnek: bizony, nincs könnyű dolga a szívcsakrádnak!

Amit jó, ha tudsz erről a csakráról: ide kapcsolódik az adás és elfogadás, az együttérzés, a megbocsátás, a megnyílás mások felé és persze a szeretet. Szép szavak, de ezek csak úgy működnek, ha nem a fejedből, hanem a szívedből jönnek! Eleme a levegő, amely mindennel összeköt bennünket, éppúgy, mint a nagybetűs szeretet és a tapintásnak, mint érzékszervi funkciónak van alárendelve. Ez a kapcsolatteremtést, a megérinthetőséget és a dolgok, meg az emberek megérintését jelenti. Szó szerint ám! Ezáltal jut kifejezésre az a képességünk, hogy átérezzük a lényünket (igen, nem árt saját magadat érezni!), együtt tudjunk érezni másokkal és egy hullámhosszra kerülhessünk egymással. Ugye, szép? Bizony, hogy szép! Ugyanis ezen a központon, a szívünkön keresztül fogjuk fel a természet szépségét, valamint a zene, a képzőművészet és a költészet sugallta harmóniát. A képek, a szavak és a hangok itt alakulnak át érzésekké. Ha nyitott a szíved, csak akkor tudod befogadni a jóga alaptanítását is, miszerint mindannyian EGY-ek vagyunk, mindent és mindenkit egy egyetemes energia jár át, mindannyiunkban ugyanaz a fény ragyog. Sok spirituális tanítás hangsúlyozza, hogy a szeretet a boldogság kulcsa. A szeretet érzése az, ami szabaddá tesz, megszabadít a félelemtől, a feszültségtől. Itt megemlíteném, hogy az önzetlen és feltétel nélküli szeretetről beszélünk. Ami ugyanis nem feltétel nélküli, az nem szeretet. Nem lehet szívből szeretni és közben feltételeket szabni, vagy a saját érdekeidet nézni, ezek kizárják egymást. És nem lehet úgy szeretni másokat, hogy magadat nem szereted. A megbocsátást, az elfogadást és a szeretetet saját magaddal szemben is gyakorolni kell, különben nem fogsz tudni másoknak megnyílni és másokat szeretni. Van feladat!

Hadd meséljek egy Kate Hartman nevű művészről, akit az érdekel, hogy mi emberek hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, egymáshoz és a minket körülvevő világhoz. A legtöbb dolog, amit készít, vagy hordható, vagy valamilyen más kapcsolatban áll az emberi felépítéssel. A Botanicalls nevű projektje lehetővé próbálja tenni a növényeknek, hogy nyomot hagyjanak az emberi kommunikációban. Ha egy szobanövény szomjas, kezdeményezhet majd telefonhívást vagy üzenetet küldhet egy Twitter-szerű szolgáltatáson. Vagyis ki tudja fejezni a szükségleteit. Hogy biztosan meghalld! Elég mókás. Másik mániája a gleccserek, pontosabban az ember-gleccser kapcsolat. A gleccserek lassan elhagynak minket (globális felmelegedés, ugyebár). Egyre csak zsugorodnak és visszahúzódnak, néhányuk már teljesen eltűnt. Ezért ideje lenne kapcsolatba lépnünk velük, hátha meggondolják magukat... Kate szerint pedig a legkielégítőbb megoldás a kapcsolatteremtésre a (meg)hallgatás képessége, amire minden jó kapcsolatban szükség van... akkor is, ha egy gleccserrel szeretnél kapcsolatot teremteni!  És mert ugye napjainkban mindenre eszközöket használunk, hogy kitaláljuk, hogyan is kapcsolódunk a világhoz, elkészített egy eszközt, amit Gleccser Ölelő Öltözéknek nevezett el. Ez olyan hőszigetelő anyagból készült, amely arra szolgál, hogy áthidalja a hőmérséklet különbséget az emberi test és a fagyos jég között. Lényegében egy felkérés az emberek felé, hogy feküdjenek el a gleccseren és öleljék magukhoz. Imádom! A kedvencem mégis az ún. Felfújható Szív, ami mintegy külső szervként segíthet a viselőinek kifejezni önmagukat. Képes arra, hogy felfúvódjon vagy leeresszen a különböző érzelmek hatására. Minden kifejezhető általa a csodálattól és a vágyakozástól kezdve az aggodalmakig vagy a szorongásig... Igencsak elgondolkoztató. Mármint, hogy erre szükségünk van. Valamire, ami kifejezi helyettünk, mit is érzünk!

Ha Te nem szeretnél egy felfújható szívvel a mellkasodon járkálni, akkor bizony itt az ideje elkezdened foglalkozni a szívcsakráddal! Kezdd azzal, hogy figyelsz magadra és akár a jógaszőnyegeden, akár azon kívül próbálod nem előre görnyeszteni a felsőtested, hanem nyitni a mellkasod és minél többször rajzolni magadból egy C betűt, egy hatalmas szivárványt. Mindezt gyakorolhatod például a kobrában, a sáskatartásban vagy a növekvő holdban, amikor fél térdre támaszkodva hátrahajolsz és nyitod a szíved! Csodás hatást érhetsz el sok-sok fordított vagy ’rendes’ namaste-vel, a bölcsővel vagy a teve ászanával. Arra is figyelni kell ám, hogy – mint mindegyik középső csakrának – a szívcsakrának is van hátsó örvénye is, a lapockák magasságában. Az aztán a problémás terület, azzal a sok kis kitapintható csomóval, meg nagy adag feszültséggel. Ezért fontosak azok a pózok is, amik erőteljesen szétnyitják, kilazítják a lapockák tájékát, mint például a cicahát vagy a garudászana, vagyis sas póz. És ha szeretnél jót tenni a gerinceddel is, nem csak a szívcsakráddal, akkor feküdj hason minél többet. Meg fogsz lepődni, mennyi mindent lehet hason fekve csinálni! Mindezeken túl – a kommunikáció és a technológiai eszközök túlburjánzásának korában – azt tudom mondani, hogy kapcsolódj a világgal! És ne csak az éteren keresztül!!! Kapcsolódj azáltal, hogy – teljes fizikai valódban és minden figyelmeddel – jelen vagy! Találkozz a szeretteiddel, érintsd és öleld meg őket minél gyakrabban! Nem csak az emebereket! Öleld meg a kutyád, cicád, aranyhalad (csak óvatosan) vagy a kedvenc fád! Locsold meg a szobanövényed, mielőtt felhív... Egy tea vagy forró csoki fölött beszélgess személyesen azokkal, akik fontosak neked. Legyen minden étkezésed ünnep, amit megosztasz másokkal, mint a mediterrán országokban, ahol vedelik az olívaolajat, meg a bort, késő este tartanak hatalmas lakomákat, mégsem tudják mi az a szívinfarktus. Hogy miért? Mert azt tudják, hogy mi az öröm, az összetartozás és a közösség (nem, nem a faccera gondolok)! Engedd meg magadnak, hogy meghatódj, sírj, nevess, simogass, csókolj, és szeress! Szeress minden szívdobbanásoddal. Kívánom, hogy még nagyon sokáig dobogjon és dobogtassa meg mások szívét! Namaste.


Nagy köszönet Varga Juditnak,  jógaoktatómnak és mentoromnak az inspirációjért, valamint a fantasztikus csakrás hírleveleiért!



Holtpont...

Mindannyiunkkal megesik. Még a jógatanárokkal is. Talán már észrevetted, hogy a jógatanárokkal mindaz megesik, ami a többi halandóval! Csak szólok… Szóval holtpont. Amikor nincs erőd, időd gyakorolni. Amikor fáj. Amikor nyűg. Amikor erőlteted. Amikor nem öröm. Veled esetleg netalántán történt már ilyesmi? Neeem? Nos, velem igen. Sokat dolgoztam. Sokat tanítottam. Az egyetlen szabad estémen hulla fáradtan másztam a jógaszőnyegemre azzal a felkiáltással, hogy ugye gyakorolni muszáj! Nem voltam jelen, túl akartam lenni rajta és nyomtam, erőltettem. Mondhatni holtpontom volt. Az aztán nem volt folyékony vagy áramló. Kötelesség volt. És akkor egyszer csak az orromra koppintott a sors. Éles fájdalom a hátsó combhajlítómban, fájdalmas felkiáltás és összeesés a teljes jógahíd közepén… pontosabban a negyedik teljes jógahíd közepén, mert az első olyan szép volt, a másodikban húzta a hajam a szőnyeg, a harmadikat elbénáztam, toljunk hát egy negyediket is… csakazért is! Szerencsére nem lett komoly baj, de arra nagyon hasznos volt, hogy elgondolkozzak: Mit is művelek magammal tulajdonképpen? Hogyan is bánok én saját magammal?

Mindenekelőtt zárójelben megjegyzem, hogy jógahidat – sem elsőt, sem negyediket – nem tolunk! Hanem ászanákat gyakorolunk. És ezen túl… bizony önvizsgálat. A jógaszőnyegen és azon kívül is. Mit akart nekem mondani ijesztő barátunk, sérülés? Mi volt ez az ellenállás? Miért volt jelen? Mi történt valójában? Tudatosság. Nekem ez a titkos receptem, amit elővehetek egy még titkosabb kis rekeszből odabent, amikor veszem a fáradtságot, hogy magamra figyeljek. Hogy mire jutottam?

Jelenlét.

Odafigyelés.

Szembenézés.

Elfogadás.

Elengedés.

A jóga felelősség. Mert bizony felelősség gyakorlás közben figyelni arra, hogy mikor jelez a tested: pihenj, könnyíts, lazíts. Léphetsz, akkor is, ha körülötted minden jógi ugrik. Pihenhetsz akkor is, ha te vagy az egyetlen a teremben, aki babapózt választ lefelenéző kutya helyett. És persze az érem másik oldala: felelősség valóban gyakorolni, nem csak azt, ami jól megy, ami könnyű, amiben már magabiztos vagy. Felelősség jelen lenni és valóban feszegetni a saját határaid. A Te döntésed. Mindig. Ez igaz arra is, ha otthon jógázol és arra is, ha jógaórán gyakorolsz. Ne mástól várd, hogy megmondja neked, hogyan csináld. A jógatanárod csupán tartja a lámpást… ez a Te utad. Neked kell odafigyelni magadra és eldönteni meddig mész el. Neked kell figyelni, érezni, tapasztalni. Senki más nem teheti meg helyetted. Jelenlét.

A jóga olyan, mint a tenger. Úsztál már tengerben? A víz felszínén kellemesen langyos a víz, de ha mélyebbre mész, egyre hűvösebb lesz. Mélységei vannak. És nem mindig kellemes az az áramlat, amibe kerülsz. De azt is meg kell élni. Ha mindig a könnyebb utat választod, az kibillentséget hoz. Hazugságot teremt. Cukormáz lesz csupán. Igen, van úgy, hogy fáj. Van úgy, hogy nem esik jól. Az nem feltétlenül baj. Fogadd el. Fogadd el magad, akkor is, amikor nem megy. Az a baj, ha erőlteted. Mert annak feladás vagy sérülés lesz a vége. Próbáld meg megtalálni az egyensúlyt. Inkább 15 percet gyakorolni, de abban jelen lenni, mint egy órán keresztül nyomni erőből, kedvetlenül. Mindig gyakorolni olyan ászanákat, amiket szeretsz és olyanokat is, amik kihívást jelentenek. Törekedni arra, hogy egyre mélyebbre menj a gyakorlásodban, a megtapasztalásban. Ellubickolhatsz a felszínen is, de az nem jóga. És nem nagybetűs Élet. Odafigyelés.

A jóga öröm. De hazugság azt állítani, hogy csak öröm. Hogy mindig ugyanolyan tökéletes mosollyal az arcodon tudsz gyakorolni, miközben pompon lányok szurkolnak a jógaszőnyeged mellett teljes eufóriában, mert Te, a hős ma is tökéletesen végigcsináltad a napi rutint. A jóga kemény munka is. Igába hajtása a testednek és küzdelem önmagaddal. Mindig más tapasztalás. Nincs olyan, hogy tökéletes. Sosem lesz, lehet belőle rutin. És személy szerint én még egy pompon lánnyal sem találkoztam a jógaszőnyegem mellett. A jóga nem csak móka és kacagás. Ahogy az élet sem az. Az élet minden percében találhatsz örömöt, ha szeretnéd, ha megpróbálod. De ez nem azt jelenti, hogy csak az örömöt keresd, lásd. Nézz szembe az érem másik oldalával is, merthogy van neki. Engedd meg magadnak a másik oldalt is. Szembenézés.

A holtpont is jóga. Sri Aurobindo, egy huszadik századi indiai bölcs bácsi találta azt mondani, hogy jóga az egész élet. A jóga fonalként húzódik végig létezésünk szövetén és tulajdonképpen ő választ ki bennünket. Azért gyakoroljuk a jógát, mert nincs más választásunk. A megfelelő hozzáállással minden egyes hétköznapi tevékenységünk lehet egy ászana, minden lélegzetvételünk egy pránajáma, minden gondolat vagy akár a két egymást követő gondolat közötti tér egy meditáció csírája. Minden jóga. Bizony a holtpontod is. Azáltal is tapasztalsz. Kérdés, hogy észreveszed-e mit üzen neked. És tanulsz-e belőle. Ne a fájdalmat őrizd meg. Ne a sérülést vidd magaddal. Hanem a leckét jegyezd meg, amit adott neked. Nekem, az én holtpontom azt a leckét adta, hogy ne hasonlítsam magam másokhoz, hanem – egyszerűen csak – figyeljek magamra. Hallgassak magamra. Legyek jelen. És fogadjam el magam… akkor is, amikor rossz napom van, amikor nem megy valami. Elfogadás.

A jóga ajándék. Ma reggel elvárások nélkül léptem a jógaszőnyegemre. Csak azért gyakoroltam, mert jól esett. Elengedtem azt, hogy felkelhettem volna korábban és már nincs elég időm. Elengedtem azt, hogy kell. Elengedtem azt is, hogy mikor, mennyit, mennyire kell. Elengedtem azt, hogy hogyan kéne mennie. Jelen voltam. Figyeltem magamra és azt tettem, amire valóban szükségem volt. Egyszerűen csak jógáztam. Önmagam voltam. Ennél nagyobb ajándékot nem kaphattam volna… sem mástól, se magamtól. Bizony… Elengedés.

Remélem Te is megajándékozod magad. Ahogy neked arra ma szükséged van. Csak rajtad múlik!