Kánikulában...

„Kitölteni az órát – ez a boldogság;

kitölteni az órát, nem hagyva helyet a megbánásra,

s nem várni a jóváhagyásra.”

Ralph Waldo Emerson

Cidri, zimankó, hólapátolás, gumicsizma, pocsolyák, sár, őrült szelek… hányszor kívántam egész évben, hogy legyen már végre nyár és csöpögő fagyit nyaljak a forró flaszteren, Balcsin toljam a lángost vizes bikiniben és elfelejtsem a lábujjaim bekenni naptejjel idén is?! Na, most itt van! Hőség, kánikula, UV ABC, izzik a flaszter és csöpög a fagyi. Mit teszek én? Háborgok természetesen. Túl meleg van, kérem, ez már elviselhetetlen, izzadok, mint a ló, ki bír így dolgozni, jógázni, aludni és egyáltalán!

A természet az egyik legnagyobb tanítóm. A természet maga a változás. Minden elmúlik egyszer és minden újjászületik. A legnagyobb vihar után is kisüt a nap, a legkeményebb fagyok után is kibújik a hóvirág, beköszönt a tavasz és elhozza a nyár ízű görögdinnyéket, hogy aztán gesztenyék koppanjanak az elsárgult faleveleken, s ünneplőbe öltöztethessem a lelkem karácsonyra, várva a hatalmas hópelyheket szenteste.

Az élet örök. A lelkem örök. Minden más változik.

A változás elfogadás. Elfogadom, hogy nem én vagyok a világ közepe. Elfogadom, hogy itt és most úgy van jól, ahogy van, ahogy lennie kell. Elfogadom, hogy nem vagyok mindenható, és ahogy már oly sokszor: néha az a legjobb, ami történhet velem, amiről azt hiszem micsoda csapás. Elfogadom, hogy bármit veszítek, nyerek helyette valami mást.

A változás rugalmasságra tanít. Ahogy Woody Allen mondotta volt, ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről. Igen, igaz… a kánikulában nem élhetek ugyanúgy, nem gyakorolhatok ugyanúgy, nem taníthatok ugyanúgy. Változtatnom kell. Alkalmazkodnom kell. Vigyáznom kell magamra.

A változás lehetőség. Lehetőség arra, hogy még jobban figyeljek a testem jelzéseire és teljesen jelen legyek a gyakorlásomban. Lehetőség arra, hogy elengedjem a terveket, megszokásokat, mintákat. Lehetőség arra, hogy tiszteljem és szeressem magam annyira: nem húzom azt a bizonyos húrt ájulásig, eleget iszom, eleget pihenek. Lehetőség arra, hogy az izzadásnak hála még jobban tisztuljak és letegyem a terheimet. Lehetőség arra, hogy megszeressem a reggeleket, értékeljem a kellemes nyári estéket, örüljek a víz minden cseppjének, áldjam a hűtőszekrény feltalálóját, és minden évben megpróbáljak gyümölcsmérgezést kapni – eredménytelenül. Lehetőség arra, hogy kicsit másképp gyakoroljak, lelassítsak és megtaláljam az áramlást a mozdulatlanságban, a nyújtásokban, az elengedésben (is).

A változás fejlődés. A fejlődés boldogság. Hát, mi itt a probléma? Nyár van! Most van nyár! Végre, hurrá és éljen!

Transzban…

Kiss Andi az egyik legcsodálatosabb jógatanár Magyarországon. Szerintem. Olyan ember, aki nem „csak” tanítja, hanem éli a jógát. Minden szavából, mozdulatából árad az őszinteség és a hitelesség. Olyan ember, aki a saját tapasztalatait és megéléseit képes átadni egy mezei jógaórán úgy, hogy az a saját fejlődésedben előrevisz, segít, támogat téged. Olyan ember, aki hisz abban, hogy a változás bennünk van. Magam is ebben hiszek. Ahogy Andival együtt abban is, hogy a változás csak a magunk és mások szeretetével, rendszeres gyakorlással és tudatossággal lehetséges. Nem csoda hát, hogy amint megtudtam: Andi élőzenés Yoga Trance Dance workshopot tart, nem volt kérdés, ott a helyem! Hogy az mi? Lényegében szabad tánc egy kis jógával.

Shiva Rea jógacelebnek köszönhetjük ezt kellemes esti programot, ami dióhéjban transztánc nyugati jógiknak. Shiva ugyanis körülnézett a világban és két dologra jött rá. Először is a Föld minden szegletében szüksége van az embereknek arra, hogy zenével, tűzzel, síppal-dobbal eleresszék a hajukat és kirúgjanak a hámból. A rituális transz-utazások évezredek óta fontos részét képezik minden kultúrának. Ezekkel a belső utazásokkal tágíthatjuk a tér és az idő hétköznapi érzékelését, hogy lépésről lépésre feltáruljanak a személyiségünk mélyebb rétegei, az őseink üzenete, a kapcsolatunk az Univerzummal. A transztánc gyakorlatilag egyesíti a gyógyító hangok, a ritmusok és a légzés erejét, amelyek együtt segítenek a spirituális ébredésben. Egyszóval a mozgásmeditáció által találkozhatunk önmagunkkal és a belső isteni fényünkkel. Hogy Elizabeth Gilbertet idézzem: amikor imádkozunk, beszélünk Istenhez. Amikor meditálunk, Isten beszél hozzánk.

Csakhogy a nyugati ember – igen, Te ott a géped előtt állig felöltözve, tele gondolatokkal és finomított élelmiszerekkel – nem nagyon szereti elveszíteni a fejét, mondhatni igen nyakasak vagyunk. Meglehetősen ritka, hogy munka után egy tábortűz körül mezítláb ugrabugrálunk fűszoknyában a családtagjainkkal. Pláne mindezt önként és józanul, avagy mindenféle tudatmódosító szer nélkül. És ha mégis mutatunk rá hajlandóságot, esetleg netalántán transzba esünk, avagy elveszítjük az önkontrollt és hagyjuk, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, akkor bizony fennáll a veszélye, hogy úgy maradunk, valahol odafönt egy rózsaszín felhőn és holnaptól torzonborz hippiként, megszabadulva a lakáshiteltől és a sok-sok bonyolult emberi kapcsolatunktól keresünk egy barlangot, ahol egy hangyabojt vizsgálgathatunk hátralevő életünkben. Ami persze nem feltétlenül baj. De tény, hogy a Föld ezen féltekén adnak róla papírt, és ha nem hagyod el időben az országot, akkor egyszer csak egy fehér köpenyes bácsi elveszi az útleveled, a személyid és a maradék eszedet. Másrészt nem véletlenül születünk oda, ahova. Itt és most van dolgod és fejlődnivalód. Ebben a világban, ezekkel a szülőkkel, barátokkal, szerelemmel, munkával, tomboló egóval, stresszel, álmokkal és vágyakkal. Szóval nem árt visszatérni a felhőről.

Ezért Shiva kidolgozott egy olyan programot, amely megfelelő keretek között segít felfedezni a transztáncot a zokniban alvóknak. Egyfajta jóga alapú mozgásmeditáció élőzenére. Ún. prána jógával kezdődik, ami egy könnyen követhető, folyamatos és egyre élénkülő ászanasor. Kvázi bemelegítés. Aztán jön a szabályok nélküli szabad tánc sok dobra, félhomályban, amit azért tudatos légzés irányít és vezet, hogy azt a bizonyos kreatív életerőt felszínre hozhassuk, s felszabadítsuk. Végül jól leföldelnek egy mély relaxációval és meditációval. A gép landol, a kapitány újra üdvözöl a Föld nevű bolygón. És ez így is történt. Volt sok gyertya, a Sattwa Sound Band és egy csapat lelkes jógi. Andi elmesélte, hogy amikor elment Shiva Rea-hez tanulni, azt sem tudta mi fán terem a transztánc, de érezte, hogy ez neki kell. Pont. És kellett. Teljesen – méghozzá pozitívan – megváltoztatta az egész életét. Ami persze nem azt jelenti, hogy ezen túl vízen jár és pillangók repdesnek körülötte, hanem azt, hogy őszinte magával és másokkal. Hogy szembe mer nézni magával és másokkal. Aki már próbálta, az tudja: na, az nem piskóta! Meditációval kezdtünk, ahol természetesen volt fókusz, mivel szeretnél dolgozni, feltehettél kérdést az Univerzumnak, amire választ szeretnél kapni, megfogalmazhattál szándékot. Aztán átmozgattuk minden porcikánkat, megszabadultunk a jógaszőnyegektől és kezdődött a buli. Igen, csak úgy. A cél az volt, hogy véletlenül se nézzen ki jól, amit csinálsz, ellenben lehetőleg veszítsd el a fejed. Semmi salsa, tangó vagy Michael Jackson. Csupán ráztam kezem, lábam, vállam, fejem, csípőm és ugribugriztam kifulladásig. Vitt magával a ritmus, bepárásodtak az ablakok, mindenkiről folyt a víz és áramlott, hömpölygött a tömeg… kapcsolódtunk anélkül, hogy bámultuk volna egymást vagy akartunk volna bármit egymástól. Hú, de jó volt! Aztán lekerültünk a földre, Andi hangja vezetett, úgy éreztem pont úgy és azt mondja, amire szükségem van. És ott a parkettán, izzadtan összekuporodva egyszer csak olyan mély, őszinte, valóban feltétel nélküli szeretetet, megbocsájtást, elfogadást, és elengedést éreztem, amit talán még soha. Olyan boldogságot, ami nem függ senkitől és semmitől. Szeretetet, amely nem kapaszkodik, ragaszkodik, akar, vár el. Ami egyszerűen csak van. Ott ragyog bennem és hatalmas és minden körülménytől, eseménytől, fájdalomtól függetlenül létezik. Megértő, láthatatlan és eltéphetetlen. Mindig megmarad. Csodálatos volt. Aztán visszajöttem. És visszajöttek a körülmények és a fájdalom. Nem, nem lettem Buddha. De minden sejtem őrzi a tapasztalást: a szeretet mindennél erősebb és van boldogság. A többi nem számít.

Egység…

"Ignore the story and see the soul. And remember to love - you will never regret it." Seane Corn

Mellőzd a történetét és lásd meg a lelkét. És ne felejts el szeretni - sosem fogod megbánni! Remélem, ülsz. Ezt a tanítást Seane Corn, jógaceleb 17 évesen kapta haldokló AIDS-es fekete barátjától egy transzvesztita bárban, ahol - saját bevallása szerint tudatmódosítókra, na meg rendkívül széleskörű tapasztalatokra szert téve - bárpultosként dolgozott. Billy, az ominózus bárban ülve Seane-al - aki persze akkor még azt sem tudta, hogy a jógát eszik vagy isszák - egyszer csak rámutatott „Dannyre, a csodapónira” (aki egy szál cowboy kalapban, meztelenül várt arra, hogy egy dollárért valaki meglovagolja a hátát) és azt találta mondani: itt van Isten. Aztán rámutatott egy hajléktalan nagyinak látszó figurára a bár másik végében: és itt van Isten. Merthogy Isten mindenkiben ott van. Ezért hát mellőzd a történetét és lásd meg a lelkét. Billy pár nappal később meghalt. Seane pedig pár évvel később rátalált a jógára, ami megváltoztatta az életét. Ma már a világ egyik legismertebb vinyasa flow jógaoktatója, aki mindemellett híresen elkötelezett aktivista,  s az egyik leginspirálóbb jógi napjainkban. Ezt a tanítást róla és közvetve tőle az egyesületi Inspiráló Vinyasa Flow oktatók workshopunkon kaptam ajándékba. Azt hiszem több szempontból is tanulságos történet.

Tanulság egy. A csodálatos emberek is „csak” emberek. A legnagyobb tanítóid, akiket kapsz az életed során mind húsvér emberek, saját történettel, gyengeségekkel, hibákkal, gyarlóságokkal. És ez így van jól. Mert ez által (is) tanulhatod és gyakorolhatod a feltétel nélküli szeretetet, valamint az elfogadást. Ahogy Seane fogalmaz: a nap végén mindannyian azért vagyunk itt, hogy a szeretetről tanuljunk. Bizony a jógatanár sem szent. Szerencsére. A Himaláján egy barlangban nyilván könnyű szentként élni és onnan osztani az észt, csakhogy mi nem a Himaláján élünk és nem is az az életfeladatunk - tisztelet a kivételnek -, hogy elvonuljunk remetének. Az meg pláne nem, hogy bárkinek is osszuk az észt. Az a feladatunk, hogy ebben az életben és ebben a világban fényesítsük a lelkünket és mutassunk példát: önmagunkkal. És az a feladatunk, hogy elfogadjunk. Csak az tud megérteni, elfogadni másokat, meg segíteni őket az útjukon, aki jelen van az életében és tapasztal… és attól válik erős és hiteles tanítóvá, vezetővé, inspirációvá, ahogy tetszik… ha mindezt felvállalja és megosztja másokkal. Nem azért mert büszke rá. Nem azért, mert feloldozást vár. Hanem azért, mert az üzenete neked és nekem is szól.

Tanulság kettő. A feladat itt és most van. Ahogy legutóbb Jeanne jógi emlékezetett engem is a jóga szútrák legeslegelső tanítására: Most van itt az ideje a jógának. Nem holnap, nem, amikor hajlékonyabb a tested, nem amikor kialudtad magad, nem amikor már jobban megemésztetted az ételt. Most. És ez az életed minden apró mozzanatára igaz. Most élj úgy, ahogy élni szeretnél! Nem holnap, meg holnapután. Ne várj arra, hogy majd boldog leszel, majd többet gyakorolsz, majd szelektíven gyűjtöd a szemetet. Nincs majd. Nincs olyan, hogy ma még eszem egy kis halat, meg csokit, de majd holnaptól vega környezetvédő aktivista leszek. Nincs olyan, hogy ma még idegesít a háklis szomszéd, de majd holnaptól megértő és jó fej leszek. Nincs olyan, hogy majd holnap megölelem és megmondom neki: szeretem. Sosem tudhatod, mit hoz a holnap. De majd-ot biztosan nem. Pont most van itt az ideje, hogy kilépj a komfortzónádból és feszegesd a határaid. Pont most van itt az ideje, hogy elengedd, amire nincs szükséged és helyet adj az új lehetőségeknek. Pont most van itt az ideje a jógádnak. Billynek sok AIDS-el a vérében már nem volt ideje. Nagyon szerencsés vagy, hogy Te még bármit megtehetsz! Élj ezzel a lehetőséggel! Nem tudom elégszer mondani!

Tanulság három. Mindannyian egyek vagyunk, ugyanaz a fény ragyog bennünk. Ez a jóga talán legfontosabb, örökérvényű tanítása. Ezt sem tudom elégszer mondani! Minden más csak illúzió. Mi pedig szeretünk ragaszkodni ahhoz az illúzióhoz, hogy jaj, de nagyon mások vagyunk és különlegesek és egyediek. Ha pedig már el mertük engedni ezt a mankót, akkor is szeretjük megtartani még azt a kis illúziót, hogy najó, egyek vagyunk a jógatanárunkkal, a barátainkkal, a szerelmünkkel, Mahatma Gandhival és Mandelával. Csak, hogy az a hírem van számodra: egyek vagyunk transzi Dannyvel, a csodapónival is. És persze a fekete, AIDS-es Billyvel. Meg Agnessel, aki Ruanda első három női parlamenti képviselője lett, de aztán csatlakozott a Hutu szélsőségesekhez és hírhedt tömeggyilkossá vált – épp börtönbüntetését tölti. Meg a kígyókkal, akiket kiszögeznek a fákhoz, hogy élve megnyúzzák őket a kígyóbőr táskádhoz. És a cápákkal, akiknek levágják az uszonyát a roppantul sikkes cápauszony leveshez és aztán egyszerűen visszadobják a tengerbe, hogy ott vérezzen el. Erről persze mind nem szeretnél hallani és olvasni. Mert olyan csúnyaaa. Hát, üdv a valóságban, Neo. A fejlődésed ott kezdődik, amikor mindezzel szembenézel és felelősséget vállalsz. Felelősséget vállalsz önmagadért. Felelősséget vállalsz azért, hogy rajtad is múlik. Felelősséget vállalsz azért, hogy a változás benned van. És felelősséget vállalsz azért, hogy teszel a változásért, a teljes életért, egy jobb világért. Szelektív szemétgyűjtéssel, egy öleléssel, jógával vagy, ahogy épp Te tudsz tenni. Most. És most... kezheted is azzal, hogy nem a történetével foglalkozol, hanem meglátod a lelkét. Kinek? Mindenkinek! Merthogy Isten mindenkiben ott van.