„Szeretni bolondulásig,
De szép is lenne,
Csak az másik észrevenne,
Benne lenne…”
Ezt az örökzöld slágert dúdoltam éjjel a kádban magamnak a telhetetlen kisgömböcként befalt vacsora okán némi álmatlanságtól és hasfájástól szenvedve, miközben az egyre szebb színekben pompázó bébi elefánt bokámat kilógattam a forró vízből, aki mély felháborodásomra újabb két hét bokasínt nyert a doktor nénitől, az ő mély felháborodására én pedig azt gondoltam: oké, hordani kell ezt az izét, de azért gyakorolhatnánk már egy ’rendeset’… ez némi traumát okozott mindkettőnknek és úgy érzem, nem volt az évszázad ötlete. Egyszóval valóban magamnak dúdoltam, én vagyok az a másik, aki végre észrevehetné magát és „bolondulásig” szerethetné önmagát, ha már itt tartunk… persze rajta vagyok a témán egy ideje, de mint a mellékelt ábra mutatja, még mindig meg tudom magam lepni, mikor szembesülök azzal, hogy hasfájásig zabálni és bokasínnel napüdvözletezni nem épp a feltétel nélküli önszeretet jele.
Aztán eszembe jutott Bo, szerelemmel nyert, imádott unokahúgom. Bo most múlt két éves és együtt töltöttük a hétvégét… Bo naponta körülbelül kétszáz spontán lefelenéző kutyát csinál, bárhol szívesen próbálgatja a fejenállást és imádja a boldog baba pózt, avagy kis lábait megragadva, vigyorogva gördül a hátán ide-oda. Bo teljes extázisba tud kerülni olyan „apróságoktól”, minthogy mindannyian felébredtünk végre. Ilyenkor a teljes lényét átadja az örömnek, ragyog, ugrál, rohangál, kacag és boldogan átölel, ami mindkettőnknek nagyon jó érzés. Megfigyeléseim szerint Bo teljesen jelen van az életében, és amikor épp olyan fontos dolgokat vizsgál, mint kavicsok, hangyák vagy pocsolyák: azt is mindig teljes odaadással teszi. Bo láthatóan teljesen önmaga és nem akar más lenni, eszébe sem jut önmagát másnak mutatni. Bo a kismotorján száguldozva, hintázva, pörögve, új dolgokat felfedezve – persze minden felnőttet rendszeresen halálra rémisztve – nem fél semmitől. Bo nyitott szívű és szívesen ismerkedik. Sokat tanulok Botól.
Bo közelében mindig eszembe jut, amit a már emlegetett Louise L. Hay írt a gyerekekről, avagy milyen tökéletes is az ember, amikor még egész kicsi. A gyerekeknek nem kell azon fáradozniuk, hogy tökéletessé váljanak, hiszen már azok, és úgy is viselkednek. Tudják, hogy ők a világ közepe. Tisztában vannak önmaguk és az élet nagyszerűségével. Bátran követelik, amit akarnak. Szabadon kimutatják az érzelmeiket. Tudjuk mikor mérgesek, sőt, az egész szomszédság tudja. S azt is, mikor vidámak, hiszen a mosolyuk beragyogja az egész szobát. Mihelyt felnövünk, megtanulunk (ön)szeretet nélkül élni, de a gyerekek erre képtelenek. Ők egyformán szeretik minden testrészüket, életük minden napjának minden percét. Mindnyájan ilyenek voltunk, csak – tisztelet a kivételnek – megtagadtuk a saját nagyszerűségünket, mert elhittük, hisszük, hogy akkor vagyunk szerethetők, avagy elég jók, ha… Ha elérjük ezt vagy azt. Ha viszontszeretnek. Ha sikeresek vagyunk. Ha jól nézünk ki. Valahogy mindig akad egy ha… Úgyhogy itt és most (nem holnap vagy holnapután, csak szólok…) bizony újra meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat. Louise L. Hay egyik kedvenc gyakorlata egyébként erre: fogj egy tükröt – tudod, azt a tárgyat, amit eddig csak arra használtál, hogy hibát találj magadon, borotválkozz, kiszedd a szemöldököd… –, nézz mélyen a saját szemedbe és mondd el magadnak (sokszor, sokszor) „Szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy.” Érdekes megtapasztalás. Csak annyit tennék hozzá, hogy nyugodtan mondható a bedagadt bokának és a fájós pocaknak is, a szeretteinknek, meg annak a sok büntiben hervadozó testrésznek, aki „nem elég jó, nem elég szép, nem elég sovány, nem elég izmos” és így tovább…
Nekem a legőszintébb tükröm a jógaszőnyegem. Tökéletesen megmutatja miért is gyakorolok, mibe vagyok éppen „bepörögve”, beleragadva. Megmutatja, hogy képes vagyok-e kilépni ezekből, a képzelt komfort zónámból. Szeretem-e magam annyira, hogy ne terrorizáljam a testem?! Szeretem-e magam annyira, hogy ne azért gyakoroljak: izmosabb legyek és végre meg tudjam csinálni azt a pózt, vagy hajlékonyabb legyek és akkor végre majd meg tudom csinálni amazt a pózt, vagy vékonyabb legyek, mert egy jógatanáron látszania kell, hogy jógatanár és a többi, mondjam még?! Szeretem-e magam annyira, hogy ezzel a csodálatos gyógyító technikával valóban gyógyítsam magam, avagy arra használjam, amire való… Tudok-e kapcsolódni a testemmel, a lelkemmel, az elmémmel? Hallgatok-e önmagamra? Merek-e egy újszülött nyitottságával és érdeklődésével tekinteni a világra? Merek-e csöndben maradni, hogy meghalljam a válaszokat... Megmutatja, mennyire türelmetlen vagyok önmagammal (is). Megmutatja mikor van szükségem pihenésre. Megtanít szeretni a gyakorlásban és a jógaszőnyegen túl. Hiszen igazán az tud szeretni, aki önmagát képes feltétel nélkül szeretni. Akárcsak mesterem, Bo.
