Az igazi felfedezőút...

„Az igazi felfedezőút nem abból áll,

hogy új tájakat fedezünk fel, hanem

hogy új látásmódra teszünk szert.”

Marcel Proust

A Csodabogárban John Travolta mindent megtesz, hogy a kártékony nyuszit kiűzze a kertjéből, még olyan kerítést is készít, amely 1 méter mélyen van a talajban, de mindhiába… Aztán egy éjszaka ráébred, lehet, hogy egész idő alatt rossz irányba próbálkozott. Csendben kilopakodik a kertbe a holdfényben, kinyitja a kaput, majd leül a tornácra és vár. Mikor már majdnem elalszik, a nyúl nagy robajjal kiront a kertből a nyitott kertkapun át. Miközben próbálta kizárni Tapsi Hapsit, a hosszúfülű épphogy bennrekedt a kertjében és ő maga tartotta ott.

Amint jógatanár lettem, hatalmába kerített az a kényszerképzet, hogy nekem nagyon, de nagyon sokat kell gyakorolnom és nagyon, de nagyon jónak kell lennem és még nagyon, de nagyon sokat kell fejlődnöm… Mert ugye a kedves tanítványok bizonyára csak ahhoz járnak szívesen, aki háromszor körbe tudja tekerni a lábát a nyakán, miközben kézen áll és ha majd egyszer én is ’olyan jó leszek’, akkor biztosan a világ legjobb óráját fogom tartani a tömegeknek, akik majd be sem férnek a terembe. Talán nem túl meglepő mindez annak fényében, hogy mindig készültem valamire: amikor ovis voltam arra, hogy majd megtanulok írni-olvasni; amikor általánosba jártam arra, hogy bejussak egy jó gimibe; a gimiben arra, hogy túléljem a túlélhetetlen érettségit és bejussak az egyetemre; az egyetemen arra, hogy lediplomázzak; ügyvédjelöltként arra, hogy túléljem a túlélhetetlen szakvizsgát. És így tovább. Miközben azonban arra készültem, hogy a világ legjobb jógatanára legyek (majd egyszer), csak egyre kevesebbet gyakoroltam és egyre mélyebb hullámvölgyek érkeztek. Mindaz, amit annyira élveztem és olyan természetes volt nap, mint nap jógázni, hogy alig vártam: egyre inkább kötelességgé vált, amit muszáj, amit kell, amire rá kell vennem magam, hogy taníthassak. Persze ha valaki megkérdezné, szerintem mitől jó jógatanár a jógatanár sok mindent felsorolnék a hitelességről, a tapasztalásról, a belső munkáról, de az nem jutna eszembe, hogy háromszor körbe tudja tekerni a lábát a nyakán, miközben kézen áll. És persze száz helyen olvastam, hallottam, tudom, hogy a jóga a befelé figyeléssel kezdődik, amikor elengeded a megfeleléskényszert, a versengést, az erőszaktevést önmagadon. Mindenesetre, ahogy a Csodabogárban George-nak a nyuszi, nekem Moby, a zenész hozta „nagy robajjal” a felismerést: változtatnom kell a hozzáállásomon.

Moby – a számomra rendkívül inspiráló Urban Yogis interjúsorozatban – azt találta mondani, hogy úgy döntött soha nem akar jó lenni a jógában. Mivaaaan?! Mondom, nem akar benne jó lenni. Azt vette ugyanis észre magán, hogy a jógaórákon akaratlanul is összehasonlítja magát a többiekkel, versenyzik, figyeli, hogy kinél „jobb” vagy ki „jobb” őnála, meg akar felelni a jógatanárnak és beletolja, beleerőlteti magát pózokba… mindeközben azt is észrevette, hogy árt önmagának, bár nyilvánvalóan nem ez a célja. Ugyanis a célja éppen az, hogy mind fizikailag, mind mentálisan egészségesebb legyen a jóga által. Ez nem azt jelenti, hogy nem tesz erőfeszítéseket, sőt. Egy héten legalább 5 napot gyakorol. Feszegeti a saját határait, dolgozik önmagával, s bár nem járunk össze kávézni, úgy sejtem fejlődik mindebben. És persze ez nem is azt jelenti, hogy ezentúl senki se járjon jógaórára. És persze nem is azt jelenti, hogy ostorozd magad, ha úgy érzed túlerőltetted a gyakorlásod. Mindannyiunkkal megesik néha, hogy túlfeszítjük a húrt, hogy minden szándékunk ellenére ártunk magunknak. Moby üzenete számomra az önelfogadásról szól. Az önelfogadás, az önszeretet nem tud megvalósulni mindaddig, amíg kézen fogva járunk az elégedetlenséggel. Önmagam legyőzése sohasem mások legyőzését jelenti. A saját határaim feszegetése és a saját erőfeszítéseim nem hasonlíthatók össze máséval. Mindenkinek megvan a maga útja és a maga feladata. A jóga nem verseny és nem cirkusz. A lényeg, hogy mindig a legtöbbet hozzam ki magamból, a legjobb tudásom szerint cselekedjek. Mindent megtegyek, ami tőlem telik. A lényeg, hogy a szándékom minden esetben tiszta és őszinte legyen. A gyakorlásomban is. És mindeközben vállaljam a felelősséget önmagamért. Az, ahogy érzem magam, az, amiben vagyok: az én választásom. Szinte minden nap jógázom. Nem ugyanúgy, nem ugyanannyit, nem ugyanannyira intenzíven. De dolgozom önmagammal. Dolgozom a mélységeimmel, a blokkjaimmal, a félelmeimmel. És szeretem. Az út maga a fejlődés.

Ahimszá: ne árts!

„Csak úgy tanulhatunk meg másokkal együtt élni,

ha megtanulunk önmagunkkal együtt élni.”

Judith Lasater

Jó múltkoriban épp egy „csajos” jógaóra jött össze és még gyakorlás előtt csak úgy záporoztak a kérdések a „jó” fogyókúráról és hogyan is lehet megmenekülni a süti függőségtől, meg egyébként is azok a bűnös szénhidrátok, meg ki hány kiló, miért nem elég jó úgy, ahogy van, milyen szeretne lenni, egyébként meg fogyaszt-e a jóga és így tovább… Szeretnék megnyugtatni minden kedves érdeklődőt, hogy a jóga egy olyan csodálatos gyógyító technika, amely – többek között – jótékonyan hat az emésztésre, a hormonrendszerre és nem utolsó sorban harmonikusan fejleszti a test minden izmát. Egyszóval, ha szüksége van a testednek arra, hogy fogyjon, akkor rendszeres gyakorlással biztosan fogsz is fogyni. Persze hozzátenném, hogy a testednek nem arra van szüksége, hogy 13 éves agyonretusált anorexiás modellekre hasonlítson a magazinok címlapjain. Csak szólok. És könyörgöm: mindenekelőtt ne ezért gyakorolj! A jóga sohasem egy egyszerű fizikai gyakorlás, hanem egy mély energetikai munka és öngyógyítás. Gyakorolj azért, hogy jelen legyél a testedben és az életedben. Gyakorolj azért, hogy egészséges legyél, és jól érezd magad a bőrödben. Gyakorolj azért, hogy megleld a belső békéd és minden helyzetben meg tudd őrizni azt. Gyakorolj a személyes fejlődésedért. Gyakorolj a megvilágosodásért. Egyszóval tartsd a fókuszod a belső önvalódon és hallgass rá, amikor a jógaszőnyegedre lépsz.

Persze nekem sincs glória a fejem felett és örökké tanulom az önszeretetet, az önelfogadást, a türelmet önmagammal, nem véletlenül beszélek róla ennyit. A jógikus élet legfontosabb, sokszor legnehezebb alapkövei ezek szerintem. Ami nekem segíteni szokott ebben a témában (is) az Patanjali. Patanjali a jóga egyik alapművének, a Jóga Szútráknak a szerzője. Vitatott, hogy egy ember volt-e, vagy egy csoport jógi, mivel kb. 3000 évvel ezelőtt keletkezett a műve. Patanjali rövid mondatokban írja le a boldogság, vagyis a szamádhi felé vezető utat nyolc lépcsőben, melyek közül az ászanák (testtartások) csak az egyik lépcsőt foglalják el a nyolcból. Tehát a fizikai gyakorlás mindenekelőtt csak része a jógának, nem maga a jóga. Patanjali Szútrái azért is csodálatosak, mert egy-egy szót, egy-egy mondatot kutatók, tudósok és bölcsek magyaráznak hosszú oldalakon keresztül, de végülis csak Te döntheted el, hogy szerinted, Neked mit jelent… Az első lépcső, a jamák, az ún. erkölcsi szabályok közül is a legeslegelső az ahimszá, vagyis a „ne árts”. Mindent ennek kell alárendelni, mindent felülír. Senkinek és semminek ne árts. Ne árts a Földnek, ne árts az állatoknak, embereknek, növényeknek, és a többi. De számomra a legfontosabb jelentése az ahimszának mindenekelőtt az, hogy ne ártsak önmagamnak. Ne ártsak magamnak a gondolataimmal, evéssel, ivással, önbüntetéssel, éheztetéssel, zabálással, kevés alvással, rosszindulattal, irigységgel, féltékenységgel, kétségekkel, frusztrációkkal, elégedetlenséggel, lustasággal, halogatással, kémiai mérgekkel, félelmekkel.

Te mivel ártasz magadnak? Mennyit ártasz magadnak, miközben arra vársz, arra vágysz, hogy végre mások ne ártsanak Neked? És vajon mi az, ami valóban táplál? Merthogy nem maga a tiltás, hanem a táplálás a valódi fókusz szerintem. Milyen szép szó is az, hogy táplálék. Vajon az ételed, italod valóban táplál Téged? Megkapja a táplálékodból a tested azt, amire valóban szüksége van: rostokat, vitaminokat, ásványokat, jóllakottságot, tápértéket? Vajon, ahogy elkészíted, megfőzöd, megrendeled vagy beszerzed: az táplál? Ahogy elfogyasztod, ahol, akikkel: az táplál Téged? Mikor adtál utoljára hálát az ételedért és mikor tekintetted ellenségnek, ami nagyon finom, de nem kéne… És ha nem kéne, akkor miért csinálod?  S ha már itt tartunk, a környezeted, az emberek körülötted, valóban táplálnak Téged? A könyv, amit olvasol, a film, amit megnézel, a program, amit szervezel, a barátaid, a szeretteid, akikkel együtt vagy, a jógagyakorlásod… táplálnak Téged? Inspirálnak? Motiválnak? Megnyugtatnak? Szeretnek? Elfogadnak? Ahogyan Te önmagad… Ahogyan én önmagam… Nyugalom! Nem kell belőle felelni holnap. Nem lesz röpdolgozat. Csak tartsd a szívedben ezt a fókuszt és vigyázz magadra. Hogy szokás szerint Louise L. Hay-t idézzem: „Gondoljunk a rózsára. Attól fogva, hogy bimbót hajt, egészen addig a pillanatig, amikor már az utolsó szirma is lehullt, mindig gyönyörű, mindig hibátlan, mindig más. Mi is ilyenek vagyunk: mindig teljesek, mindig szépek és folyton változunk. Adott pillanatban legjobb tudásunk és belátásunk szerint cselekszünk. Amint többet tapasztalunk, többet tudunk és értünk, mindent másként csinálunk.” Hogy szokás szerint hozzátegyem: a jógaszőnyegen és azon túl.

Szeretni bolondulásig...

„Szeretni bolondulásig,

De szép is lenne,

Csak az másik észrevenne,

Benne lenne…”

Ezt az örökzöld slágert dúdoltam éjjel a kádban magamnak a telhetetlen kisgömböcként befalt vacsora okán némi álmatlanságtól és hasfájástól szenvedve, miközben az egyre szebb színekben pompázó bébi elefánt bokámat kilógattam a forró vízből, aki mély felháborodásomra újabb két hét bokasínt nyert a doktor nénitől, az ő mély felháborodására én pedig azt gondoltam: oké, hordani kell ezt az izét, de azért gyakorolhatnánk már egy ’rendeset’… ez némi traumát okozott mindkettőnknek és úgy érzem, nem volt az évszázad ötlete. Egyszóval valóban magamnak dúdoltam, én vagyok az a másik, aki végre észrevehetné magát és „bolondulásig” szerethetné önmagát, ha már itt tartunk… persze rajta vagyok a témán egy ideje, de mint a mellékelt ábra mutatja, még mindig meg tudom magam lepni, mikor szembesülök azzal, hogy hasfájásig zabálni és bokasínnel napüdvözletezni nem épp a feltétel nélküli önszeretet jele.

Aztán eszembe jutott Bo, szerelemmel nyert, imádott unokahúgom. Bo most múlt két éves és együtt töltöttük a hétvégét… Bo naponta körülbelül kétszáz spontán lefelenéző kutyát csinál, bárhol szívesen próbálgatja a fejenállást és imádja a boldog baba pózt, avagy kis lábait megragadva, vigyorogva gördül a hátán ide-oda. Bo teljes extázisba tud kerülni olyan „apróságoktól”, minthogy mindannyian felébredtünk végre. Ilyenkor a teljes lényét átadja az örömnek, ragyog, ugrál, rohangál, kacag és boldogan átölel, ami mindkettőnknek nagyon jó érzés. Megfigyeléseim szerint Bo teljesen jelen van az életében, és amikor épp olyan fontos dolgokat vizsgál, mint kavicsok, hangyák vagy pocsolyák: azt is mindig teljes odaadással teszi. Bo láthatóan teljesen önmaga és nem akar más lenni, eszébe sem jut önmagát másnak mutatni. Bo a kismotorján száguldozva, hintázva, pörögve, új dolgokat felfedezve – persze minden felnőttet rendszeresen halálra rémisztve – nem fél semmitől. Bo nyitott szívű és szívesen ismerkedik. Sokat tanulok Botól.

Bo közelében mindig eszembe jut, amit a már emlegetett Louise L. Hay írt a gyerekekről, avagy milyen tökéletes is az ember, amikor még egész kicsi. A gyerekeknek nem kell azon fáradozniuk, hogy tökéletessé váljanak, hiszen már azok, és úgy is viselkednek. Tudják, hogy ők a világ közepe. Tisztában vannak önmaguk és az élet nagyszerűségével. Bátran követelik, amit akarnak. Szabadon kimutatják az érzelmeiket. Tudjuk mikor mérgesek, sőt, az egész szomszédság tudja. S azt is, mikor vidámak, hiszen a mosolyuk beragyogja az egész szobát. Mihelyt felnövünk, megtanulunk (ön)szeretet nélkül élni, de a gyerekek erre képtelenek. Ők egyformán szeretik minden testrészüket, életük minden napjának minden percét. Mindnyájan ilyenek voltunk, csak – tisztelet a kivételnek – megtagadtuk a saját nagyszerűségünket, mert elhittük, hisszük, hogy akkor vagyunk szerethetők, avagy elég jók, ha… Ha elérjük ezt vagy azt. Ha viszontszeretnek. Ha sikeresek vagyunk. Ha jól nézünk ki. Valahogy mindig akad egy ha… Úgyhogy itt és most (nem holnap vagy holnapután, csak szólok…) bizony újra meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat. Louise L. Hay egyik kedvenc gyakorlata egyébként erre: fogj egy tükröt – tudod, azt a tárgyat, amit eddig csak arra használtál, hogy hibát találj magadon, borotválkozz, kiszedd a szemöldököd… –, nézz mélyen a saját szemedbe és mondd el magadnak (sokszor, sokszor) „Szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy.” Érdekes megtapasztalás. Csak annyit tennék hozzá, hogy nyugodtan mondható a bedagadt bokának és a fájós pocaknak is, a szeretteinknek, meg annak a sok büntiben hervadozó testrésznek, aki „nem elég jó, nem elég szép, nem elég sovány, nem elég izmos” és így tovább…

Nekem a legőszintébb tükröm a jógaszőnyegem. Tökéletesen megmutatja miért is gyakorolok, mibe vagyok éppen „bepörögve”, beleragadva. Megmutatja, hogy képes vagyok-e kilépni ezekből, a képzelt komfort zónámból. Szeretem-e magam annyira, hogy ne terrorizáljam a testem?! Szeretem-e magam annyira, hogy ne azért gyakoroljak: izmosabb legyek és végre meg tudjam csinálni azt a pózt, vagy hajlékonyabb legyek és akkor végre majd meg tudom csinálni amazt a pózt, vagy vékonyabb legyek, mert egy jógatanáron látszania kell, hogy jógatanár és a többi, mondjam még?! Szeretem-e magam annyira, hogy ezzel a csodálatos gyógyító technikával valóban gyógyítsam magam, avagy arra használjam, amire való… Tudok-e kapcsolódni a testemmel, a lelkemmel, az elmémmel? Hallgatok-e önmagamra? Merek-e egy újszülött nyitottságával és érdeklődésével tekinteni a világra? Merek-e csöndben maradni, hogy meghalljam a válaszokat... Megmutatja, mennyire türelmetlen vagyok önmagammal (is). Megmutatja mikor van szükségem pihenésre. Megtanít szeretni a gyakorlásban és a jógaszőnyegen túl. Hiszen igazán az tud szeretni, aki önmagát képes feltétel nélkül szeretni. Akárcsak mesterem, Bo.

  

Bicebóca ajándéka…

Csütörtökön járdakátyúba léptem az ebédidős rohanásban. Káromkodtam egyet és meg sem álltam, sőt el is felejtettem, aztán az esti jógán a lábnyomorgatás – ööö, lábujjszéttárás – közben igaz, hogy csillagokat láttam, dehát az ugye nem újdonság, ha az ember lánya Iyengarra adja a (láb)fejét. Persze mire hazaértem, egy elefánt bébi titokban elcserélte a bokánkat és Bicebóca már alig jutott be a lakásba, krokodilkönnyek, jegelés mindhiába: bokarándulás, egy hét bokasín. Semmi bringa, semmi magassarkú, semmi jóga, semmi tanítás, és még fáj is: nem volt őszinte a mosolyom.Viszont kénytelen voltam megállni.

Természetesen mondanom sem kell, hogy rendkívül szimbolikus, avagy épp van egy kis dolgom a továbblépéssel egy új életszakaszomba és a valódi felnőtté válással. Persze egyből előkaptam Dahlke a betegség szimbólum című remekművét, amelyben azt találta mondani a bokatémára, hogy érkezzünk meg a „helyünkre", merüljünk el benne és csendesedjünk le, szakítsunk magunknak időt a gondolkodásra, hogy a dolgaink ne a külső, hanem a belső útjainkon haladhassanak előre. Hát, igen. Utána másik segítőmhöz, Louise L. Hayhez fordultam, aki az éld az életed című könyvében gyönyörű megerősítéseket, személyes mantrákat is ír a különböző bajokhoz társítva. Én és a bokám ezt kaptuk tőle ajándékba: "Könnyedén haladok előre az életben. Értem a feladatomat, kész vagyok együtt változni az időkkel. Így van rendjén." Köszönöm és hála.

Louise L. Hayről dióhéjban annyit, hogy olyan élete volt, amit az ember „az ellenségének sem kívánna.” A nevelőapja folyamatosan zaklatta és bántalmazta, öt évesen megerőszakolta a szomszéd is, tizenöt évesen elszökött otthonról és egy simogatásért odadobta magát mindenkinek, tizenhat évesen már túl volt egy terhességen és örökbeadáson, amikor elhagyta a férje, ismét összeomlott az élete és nem lepte meg, hogy – bár már elindult az önismeret és fejlődés útján – méhnyak-rákkal diagnosztizálták. Tudta, hogy meg kell szabadulnia a gyermekkori nehezteléstől, a szülei hibáztatásától, mert a keserű gyermekkor nem szolgálhatott mentségül arra, ahogy magával bánt – később. Az ő szavaival élve: a szó szoros értelmében elemésztette a rák, mert nem bocsátott meg. Így hát megbocsátott. Elfogadta és megszerette Önmagát, elhitte, elfogadta, hogy megérdemli a legfőbb jót, minden jót. Meggyógyult, és mint az egyik legismertebb tanító napjainkban, valóban tapasztalatból hirdeti: minden betegség gyógyítható, ha készek vagyunk változtatni.

Olykor, ami a legnagyobb tragédiának látszik, a sors legszebb ajándékának bizonyul. Olykor egy kis bokarándulás is csodás ajándék a sorstól: kaptam egy kis időt önmagamtól önmagamra. Nem rohanok sehová, hiszen nem is tudnék. Megértettem a feladataimat, feldogozhattam a változásokat, elengedtem az épp meghaladni valókat. Még többet szeretgethetem magam. Még többet főzőcskézhetek. Hazaérek sötétedés előtt. Egy délután alatt kiolvastam egy könyvet, amit már ezer éve… és tegnap a szőnyegen olyat jógáztam, mint már nagyon régen. Semmi erőlködés, semmi erőltetés, semmi „ránehezedés”: finoman, ülve, fekve, odafigyelve, lassan átmozgattam az ízületeimet, beolajoztam a testem, tereket teremtettem és engedtem, hogy egyszerűen jól essen. Mert megérdemlem. 

„Szeretem magamat; ezért teljesen a jelenben élek,

Minden perc szépségét felismerem, és a jövőmet

Fényesnek, boldognak, biztonságosnak tudom,

Mivel az Univerzum szeretett gyermeke vagyok,

És a Világegyetem szeretettel viseli gondomat

Most és mindörökké.

Világomban minden rendben van.”

Louise L. Hay

Mit lehet szeretni ezen a jógán?!

Pár hete kaptam egy édes levelet. A rég nem látott kedves ismerős azt tudakolta, hogy én mégis mikor és főleg mitől szerettem bele ennyire a jógába? És vajon „nagy gáz-e”, ha pár alkalom után ő, mint kezdő jógi valahogy nem érzi át a lényegét? Sőt, mondhatni elég furcsának találja, hogy segítene bármin is, ha kicsavarja magát egy órán keresztül... merthogy jobban van tőle, oké, de nem érez nagy hatást. Vagy elég, ha abban az egy órában „tök jó” volt? Egyszóval miért is rajonganak ezért emberek milliói?! És van-e még remény?!

Remény mindig van, aki nem hiszi, járjon utána! Egyébiránt pedig az a jó hírem minden kezdő és/vagy már függő lelkes jóginak, hogy nincs vele az égadta világon semmi baj! Én hiszem és hirdetem, hogy a jóga egy csoda, lásd. jó. Azt azonban szerény tapasztalataim szerint látni kell, hogy jógázni azért nem azt jelenti: egy szivárványon vattacukrot eszünk, miközben szappanbuborékokat fújunk a kedvenc dalunkat dúdolva és minden rózsaszín a nagy boldogságban! Ez is munka, energia, befektetés, aminek a hatásai nyilván nem egy-két óra után jelentkeznek, illetve azt mondanám, ha szuperjól érzed magad az óra után és jól esett a gyakorlás: az szerintem – főleg kezdőként – pont elég és tökéletes hatás!

Én magamon számtalanszor tapasztaltam, hogy a testünk olyan, mint egy konténer: mindent befogad. Az életed minden lenyomata ott van a testedben, minden, ami történt veled, minden, amit érzel és gondolsz... a csalódottság az oviban, amikor elvették a játékodat, a fiú, aki összetörte a szíved a gimiben, a munkahely, ahol az a sok stressz ér, a tudatosan pozitívba átforgatott gondolataid, a szeretet, amit beragyogja a szíved, a zaj az utcán, az álmaid reggeli árnyéka. Ezekből lesznek, illetve lehetne a blokkjaink, bemerevedések, izomrövidülések, lehetséges betegségek, amelyek a legőszintébb tükörként mutatják, jelzik, kiabálják, mi folyik valójában odabent. A jóga tehát nem csak egy szimpla fizikai gyakorlás, mint az aerobik Jane Fondával, hanem egy ősi gyógyító technika, ami segít abban, hogy az energia szabadon áramoljon a testben, s ezáltal ez a csodálatos és intelligens emberi test lényegében meggyógyítsa önmagát, feloldja ezeket a blokkokat, akár anélkül, hogy az ok tudatosulna. Ez pedig oda-vissza hat, vagyis ha például egy ilyen blokkot feloldasz, akkor az életedben is el tudsz valamit engedni, kevésbé leszel dühös vagy meg tudsz bocsájtani valakinek, aki megbántott vagy egyszerűen többet mosolyogsz, kevesebbszer leszel beteg, jobban figyelsz arra, mi a jó neked. És persze fordítva: ha el tudsz valamit engedni, kevésbé leszel dühös vagy meg tudsz bocsájtani valakinek, aki megbántott vagy egyszerűen többet mosolyogsz, akkor kevésbé lesz merev a test is, jobban tudod nyitni a csípőd vagy a mellkasod, helyére kerülnek a belső szerveid, amiktől jobb lesz az emésztésed, nem fog fájni a derekad. De persze itt folyamatokról beszélek és sokszor ezeket az apró változásokat, javulásokat észre sem veszi az ember... Viszont az biztos, hogy a jógától, ha rendszeresen gyakorolsz: valóban minden jobb!

Mindezzel persze egy kezdő gyakorló nem foglalkozik és nem is kell! Az emberek többsége azért kezd el jógázni, hogy mozogjon valamit, izmosodjon, fogyjon, lenyugodjon a napi stressz után. Ennyi. És ez jól is van így. Én sem úgy kezdtem, hogy na, megyek, meggyógyítom a belső fényemmel az energiaáramlásomat... Egyszerűen jobban voltam az órák után, jól éreztem magam a bőrömben és egyre inkább kapcsolatot találtam a saját testemmel. Aztán ahogy a belső figyelemmel nőtt a tudatosságom, úgy éreztem rá egyre inkább, hogy mi a jó nekem valójában, mire van szükségem, mi esik tényleg jól a testemnek, vigyázok-e magamra. És így érkezett meg az a bizonyosság, hogy a jóga jó. Akkor is, amikor mélyebbre megyek, amikor fáradt vagyok, amikor feszegetem a határaim. Egy kezdő jógi mitől kaphat rá az ízére? Szerintem az első időkben érdemes többféle irányzatot és minél több tanárt kipróbálni, mert főleg először inkább valakire találsz rá, egy „jófej” tanárra, akitől azt kapod, amire neked szükséged van, akivel tudsz kapcsolódni és szívesen gyakorolsz vele. Valakinek az kell, hogy egy órára teljesen kikapcsoljon és nyújtson egy jót, valakinek az kell, hogy izzadjon és érezze, megdolgoztatták és így tovább. Egyszóval érdemes próbálkozni. De mindezeken túl: kinek a pap, kinek a papné. Ha nem a jóga, akkor sincs semmi baj. A lényeg sokkal inkább az, hogy szeresd magad, szeresd, amit csinálsz, rendszeresen mozogj, hallgass a testedre, figyelj magadra és ne felejtsd el gyakran a füleid irányába mozgatni a szádat. Igen, mosolyogj!