Szeretni bolondulásig...

„Szeretni bolondulásig,

De szép is lenne,

Csak az másik észrevenne,

Benne lenne…”

Ezt az örökzöld slágert dúdoltam éjjel a kádban magamnak a telhetetlen kisgömböcként befalt vacsora okán némi álmatlanságtól és hasfájástól szenvedve, miközben az egyre szebb színekben pompázó bébi elefánt bokámat kilógattam a forró vízből, aki mély felháborodásomra újabb két hét bokasínt nyert a doktor nénitől, az ő mély felháborodására én pedig azt gondoltam: oké, hordani kell ezt az izét, de azért gyakorolhatnánk már egy ’rendeset’… ez némi traumát okozott mindkettőnknek és úgy érzem, nem volt az évszázad ötlete. Egyszóval valóban magamnak dúdoltam, én vagyok az a másik, aki végre észrevehetné magát és „bolondulásig” szerethetné önmagát, ha már itt tartunk… persze rajta vagyok a témán egy ideje, de mint a mellékelt ábra mutatja, még mindig meg tudom magam lepni, mikor szembesülök azzal, hogy hasfájásig zabálni és bokasínnel napüdvözletezni nem épp a feltétel nélküli önszeretet jele.

Aztán eszembe jutott Bo, szerelemmel nyert, imádott unokahúgom. Bo most múlt két éves és együtt töltöttük a hétvégét… Bo naponta körülbelül kétszáz spontán lefelenéző kutyát csinál, bárhol szívesen próbálgatja a fejenállást és imádja a boldog baba pózt, avagy kis lábait megragadva, vigyorogva gördül a hátán ide-oda. Bo teljes extázisba tud kerülni olyan „apróságoktól”, minthogy mindannyian felébredtünk végre. Ilyenkor a teljes lényét átadja az örömnek, ragyog, ugrál, rohangál, kacag és boldogan átölel, ami mindkettőnknek nagyon jó érzés. Megfigyeléseim szerint Bo teljesen jelen van az életében, és amikor épp olyan fontos dolgokat vizsgál, mint kavicsok, hangyák vagy pocsolyák: azt is mindig teljes odaadással teszi. Bo láthatóan teljesen önmaga és nem akar más lenni, eszébe sem jut önmagát másnak mutatni. Bo a kismotorján száguldozva, hintázva, pörögve, új dolgokat felfedezve – persze minden felnőttet rendszeresen halálra rémisztve – nem fél semmitől. Bo nyitott szívű és szívesen ismerkedik. Sokat tanulok Botól.

Bo közelében mindig eszembe jut, amit a már emlegetett Louise L. Hay írt a gyerekekről, avagy milyen tökéletes is az ember, amikor még egész kicsi. A gyerekeknek nem kell azon fáradozniuk, hogy tökéletessé váljanak, hiszen már azok, és úgy is viselkednek. Tudják, hogy ők a világ közepe. Tisztában vannak önmaguk és az élet nagyszerűségével. Bátran követelik, amit akarnak. Szabadon kimutatják az érzelmeiket. Tudjuk mikor mérgesek, sőt, az egész szomszédság tudja. S azt is, mikor vidámak, hiszen a mosolyuk beragyogja az egész szobát. Mihelyt felnövünk, megtanulunk (ön)szeretet nélkül élni, de a gyerekek erre képtelenek. Ők egyformán szeretik minden testrészüket, életük minden napjának minden percét. Mindnyájan ilyenek voltunk, csak – tisztelet a kivételnek – megtagadtuk a saját nagyszerűségünket, mert elhittük, hisszük, hogy akkor vagyunk szerethetők, avagy elég jók, ha… Ha elérjük ezt vagy azt. Ha viszontszeretnek. Ha sikeresek vagyunk. Ha jól nézünk ki. Valahogy mindig akad egy ha… Úgyhogy itt és most (nem holnap vagy holnapután, csak szólok…) bizony újra meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat. Louise L. Hay egyik kedvenc gyakorlata egyébként erre: fogj egy tükröt – tudod, azt a tárgyat, amit eddig csak arra használtál, hogy hibát találj magadon, borotválkozz, kiszedd a szemöldököd… –, nézz mélyen a saját szemedbe és mondd el magadnak (sokszor, sokszor) „Szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy.” Érdekes megtapasztalás. Csak annyit tennék hozzá, hogy nyugodtan mondható a bedagadt bokának és a fájós pocaknak is, a szeretteinknek, meg annak a sok büntiben hervadozó testrésznek, aki „nem elég jó, nem elég szép, nem elég sovány, nem elég izmos” és így tovább…

Nekem a legőszintébb tükröm a jógaszőnyegem. Tökéletesen megmutatja miért is gyakorolok, mibe vagyok éppen „bepörögve”, beleragadva. Megmutatja, hogy képes vagyok-e kilépni ezekből, a képzelt komfort zónámból. Szeretem-e magam annyira, hogy ne terrorizáljam a testem?! Szeretem-e magam annyira, hogy ne azért gyakoroljak: izmosabb legyek és végre meg tudjam csinálni azt a pózt, vagy hajlékonyabb legyek és akkor végre majd meg tudom csinálni amazt a pózt, vagy vékonyabb legyek, mert egy jógatanáron látszania kell, hogy jógatanár és a többi, mondjam még?! Szeretem-e magam annyira, hogy ezzel a csodálatos gyógyító technikával valóban gyógyítsam magam, avagy arra használjam, amire való… Tudok-e kapcsolódni a testemmel, a lelkemmel, az elmémmel? Hallgatok-e önmagamra? Merek-e egy újszülött nyitottságával és érdeklődésével tekinteni a világra? Merek-e csöndben maradni, hogy meghalljam a válaszokat... Megmutatja, mennyire türelmetlen vagyok önmagammal (is). Megmutatja mikor van szükségem pihenésre. Megtanít szeretni a gyakorlásban és a jógaszőnyegen túl. Hiszen igazán az tud szeretni, aki önmagát képes feltétel nélkül szeretni. Akárcsak mesterem, Bo.

  

Bicebóca ajándéka…

Csütörtökön járdakátyúba léptem az ebédidős rohanásban. Káromkodtam egyet és meg sem álltam, sőt el is felejtettem, aztán az esti jógán a lábnyomorgatás – ööö, lábujjszéttárás – közben igaz, hogy csillagokat láttam, dehát az ugye nem újdonság, ha az ember lánya Iyengarra adja a (láb)fejét. Persze mire hazaértem, egy elefánt bébi titokban elcserélte a bokánkat és Bicebóca már alig jutott be a lakásba, krokodilkönnyek, jegelés mindhiába: bokarándulás, egy hét bokasín. Semmi bringa, semmi magassarkú, semmi jóga, semmi tanítás, és még fáj is: nem volt őszinte a mosolyom.Viszont kénytelen voltam megállni.

Természetesen mondanom sem kell, hogy rendkívül szimbolikus, avagy épp van egy kis dolgom a továbblépéssel egy új életszakaszomba és a valódi felnőtté válással. Persze egyből előkaptam Dahlke a betegség szimbólum című remekművét, amelyben azt találta mondani a bokatémára, hogy érkezzünk meg a „helyünkre", merüljünk el benne és csendesedjünk le, szakítsunk magunknak időt a gondolkodásra, hogy a dolgaink ne a külső, hanem a belső útjainkon haladhassanak előre. Hát, igen. Utána másik segítőmhöz, Louise L. Hayhez fordultam, aki az éld az életed című könyvében gyönyörű megerősítéseket, személyes mantrákat is ír a különböző bajokhoz társítva. Én és a bokám ezt kaptuk tőle ajándékba: "Könnyedén haladok előre az életben. Értem a feladatomat, kész vagyok együtt változni az időkkel. Így van rendjén." Köszönöm és hála.

Louise L. Hayről dióhéjban annyit, hogy olyan élete volt, amit az ember „az ellenségének sem kívánna.” A nevelőapja folyamatosan zaklatta és bántalmazta, öt évesen megerőszakolta a szomszéd is, tizenöt évesen elszökött otthonról és egy simogatásért odadobta magát mindenkinek, tizenhat évesen már túl volt egy terhességen és örökbeadáson, amikor elhagyta a férje, ismét összeomlott az élete és nem lepte meg, hogy – bár már elindult az önismeret és fejlődés útján – méhnyak-rákkal diagnosztizálták. Tudta, hogy meg kell szabadulnia a gyermekkori nehezteléstől, a szülei hibáztatásától, mert a keserű gyermekkor nem szolgálhatott mentségül arra, ahogy magával bánt – később. Az ő szavaival élve: a szó szoros értelmében elemésztette a rák, mert nem bocsátott meg. Így hát megbocsátott. Elfogadta és megszerette Önmagát, elhitte, elfogadta, hogy megérdemli a legfőbb jót, minden jót. Meggyógyult, és mint az egyik legismertebb tanító napjainkban, valóban tapasztalatból hirdeti: minden betegség gyógyítható, ha készek vagyunk változtatni.

Olykor, ami a legnagyobb tragédiának látszik, a sors legszebb ajándékának bizonyul. Olykor egy kis bokarándulás is csodás ajándék a sorstól: kaptam egy kis időt önmagamtól önmagamra. Nem rohanok sehová, hiszen nem is tudnék. Megértettem a feladataimat, feldogozhattam a változásokat, elengedtem az épp meghaladni valókat. Még többet szeretgethetem magam. Még többet főzőcskézhetek. Hazaérek sötétedés előtt. Egy délután alatt kiolvastam egy könyvet, amit már ezer éve… és tegnap a szőnyegen olyat jógáztam, mint már nagyon régen. Semmi erőlködés, semmi erőltetés, semmi „ránehezedés”: finoman, ülve, fekve, odafigyelve, lassan átmozgattam az ízületeimet, beolajoztam a testem, tereket teremtettem és engedtem, hogy egyszerűen jól essen. Mert megérdemlem. 

„Szeretem magamat; ezért teljesen a jelenben élek,

Minden perc szépségét felismerem, és a jövőmet

Fényesnek, boldognak, biztonságosnak tudom,

Mivel az Univerzum szeretett gyermeke vagyok,

És a Világegyetem szeretettel viseli gondomat

Most és mindörökké.

Világomban minden rendben van.”

Louise L. Hay

Mit lehet szeretni ezen a jógán?!

Pár hete kaptam egy édes levelet. A rég nem látott kedves ismerős azt tudakolta, hogy én mégis mikor és főleg mitől szerettem bele ennyire a jógába? És vajon „nagy gáz-e”, ha pár alkalom után ő, mint kezdő jógi valahogy nem érzi át a lényegét? Sőt, mondhatni elég furcsának találja, hogy segítene bármin is, ha kicsavarja magát egy órán keresztül... merthogy jobban van tőle, oké, de nem érez nagy hatást. Vagy elég, ha abban az egy órában „tök jó” volt? Egyszóval miért is rajonganak ezért emberek milliói?! És van-e még remény?!

Remény mindig van, aki nem hiszi, járjon utána! Egyébiránt pedig az a jó hírem minden kezdő és/vagy már függő lelkes jóginak, hogy nincs vele az égadta világon semmi baj! Én hiszem és hirdetem, hogy a jóga egy csoda, lásd. jó. Azt azonban szerény tapasztalataim szerint látni kell, hogy jógázni azért nem azt jelenti: egy szivárványon vattacukrot eszünk, miközben szappanbuborékokat fújunk a kedvenc dalunkat dúdolva és minden rózsaszín a nagy boldogságban! Ez is munka, energia, befektetés, aminek a hatásai nyilván nem egy-két óra után jelentkeznek, illetve azt mondanám, ha szuperjól érzed magad az óra után és jól esett a gyakorlás: az szerintem – főleg kezdőként – pont elég és tökéletes hatás!

Én magamon számtalanszor tapasztaltam, hogy a testünk olyan, mint egy konténer: mindent befogad. Az életed minden lenyomata ott van a testedben, minden, ami történt veled, minden, amit érzel és gondolsz... a csalódottság az oviban, amikor elvették a játékodat, a fiú, aki összetörte a szíved a gimiben, a munkahely, ahol az a sok stressz ér, a tudatosan pozitívba átforgatott gondolataid, a szeretet, amit beragyogja a szíved, a zaj az utcán, az álmaid reggeli árnyéka. Ezekből lesznek, illetve lehetne a blokkjaink, bemerevedések, izomrövidülések, lehetséges betegségek, amelyek a legőszintébb tükörként mutatják, jelzik, kiabálják, mi folyik valójában odabent. A jóga tehát nem csak egy szimpla fizikai gyakorlás, mint az aerobik Jane Fondával, hanem egy ősi gyógyító technika, ami segít abban, hogy az energia szabadon áramoljon a testben, s ezáltal ez a csodálatos és intelligens emberi test lényegében meggyógyítsa önmagát, feloldja ezeket a blokkokat, akár anélkül, hogy az ok tudatosulna. Ez pedig oda-vissza hat, vagyis ha például egy ilyen blokkot feloldasz, akkor az életedben is el tudsz valamit engedni, kevésbé leszel dühös vagy meg tudsz bocsájtani valakinek, aki megbántott vagy egyszerűen többet mosolyogsz, kevesebbszer leszel beteg, jobban figyelsz arra, mi a jó neked. És persze fordítva: ha el tudsz valamit engedni, kevésbé leszel dühös vagy meg tudsz bocsájtani valakinek, aki megbántott vagy egyszerűen többet mosolyogsz, akkor kevésbé lesz merev a test is, jobban tudod nyitni a csípőd vagy a mellkasod, helyére kerülnek a belső szerveid, amiktől jobb lesz az emésztésed, nem fog fájni a derekad. De persze itt folyamatokról beszélek és sokszor ezeket az apró változásokat, javulásokat észre sem veszi az ember... Viszont az biztos, hogy a jógától, ha rendszeresen gyakorolsz: valóban minden jobb!

Mindezzel persze egy kezdő gyakorló nem foglalkozik és nem is kell! Az emberek többsége azért kezd el jógázni, hogy mozogjon valamit, izmosodjon, fogyjon, lenyugodjon a napi stressz után. Ennyi. És ez jól is van így. Én sem úgy kezdtem, hogy na, megyek, meggyógyítom a belső fényemmel az energiaáramlásomat... Egyszerűen jobban voltam az órák után, jól éreztem magam a bőrömben és egyre inkább kapcsolatot találtam a saját testemmel. Aztán ahogy a belső figyelemmel nőtt a tudatosságom, úgy éreztem rá egyre inkább, hogy mi a jó nekem valójában, mire van szükségem, mi esik tényleg jól a testemnek, vigyázok-e magamra. És így érkezett meg az a bizonyosság, hogy a jóga jó. Akkor is, amikor mélyebbre megyek, amikor fáradt vagyok, amikor feszegetem a határaim. Egy kezdő jógi mitől kaphat rá az ízére? Szerintem az első időkben érdemes többféle irányzatot és minél több tanárt kipróbálni, mert főleg először inkább valakire találsz rá, egy „jófej” tanárra, akitől azt kapod, amire neked szükséged van, akivel tudsz kapcsolódni és szívesen gyakorolsz vele. Valakinek az kell, hogy egy órára teljesen kikapcsoljon és nyújtson egy jót, valakinek az kell, hogy izzadjon és érezze, megdolgoztatták és így tovább. Egyszóval érdemes próbálkozni. De mindezeken túl: kinek a pap, kinek a papné. Ha nem a jóga, akkor sincs semmi baj. A lényeg sokkal inkább az, hogy szeresd magad, szeresd, amit csinálsz, rendszeresen mozogj, hallgass a testedre, figyelj magadra és ne felejtsd el gyakran a füleid irányába mozgatni a szádat. Igen, mosolyogj!

Itt van az ősz, itt van újra...

„Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.”

Petőfi Sándor

Szeretem az évszakok váltakozását. Szeretem, ahogy őszi színekbe öltöznek a fák, miközben a zöld még szikrázó árnyalatokban tarja magát. Szeretem, amikor bringázás közben a közelgő tél tiszta illata fújja át az orrcimpáimat. Szeretem Petőfit. Szeretem a színes kabátokat és a hosszú csizmákat. Szeretem, ahogy a tejfehér köd mesevilágot varázsol a tájból. Szeretem a sütőtök meleg színét és ízét. Szeretem az összebújós korai estéket. Szeretem az advent közeledtét. Szeretem a befelé figyelést, amit elhoz a zimankó. Szeretem, hogy megélhetem ezt örök körforgást. Szeretem a bizonyosságot, hogy a felhők fölött mindig süt a Nap.

Minden évben egyre erősebben érzem, ahogy közeleg a tél, különösen fontos a figyelmemet a belső fényemre, a lelkem ragyogására hoznom és valóban figyelni önmagamra, az isteni önvalómra odabent. Hogy vagyok? Mire van valóban szükségem? Mennyire vigyázok magamra? Számomra ezt a figyelmet és jelenlétet első lépéséként mindig a légzés, s a testemmel való kapcsolódás hozza el. Igen, a jóga. A jóga, amit a napom minden pillanatában igyekszem gyakorolni, és amelynek fontos része a tisztulás. Tisztulnom kell, meg kell tisztítanom ezt a csodálatos testet, amiben élhetek. Nem véletlen, hogy a böjt olyan jelentős szerepet kapott minden vallásban. Egyszerűen kell. És persze nem csak a fizikai böjtre gondolok, hanem a lelki, tiszta szívből tett felajánlásokra. Akár csak olyan apróságokra, hogy még kevesebb nejlonzacsit használok, minden nap jógázom, ha törik, ha szakad, na, meg észreveszem, amikor elborítanak az elvárások, s mindannyiszor szeretetbe és hálába fordítom át a tomboló gondolatokat.

A szokásos reggeli rituáléim nélkülözhetetlenek ebben az év végi tisztulásban. Amíg alszom, az emésztésem dolgozik és testem tisztítja önmagát – rendkívül kedves tőle – úgyhogy, amint felébredek, jöhet a nyelvtisztítás! A nyelven számos barázda és repedés fut végig, ezek pedig kiváló táptalajt biztosítanak a baktériumoknak. Szóval fogom a nyelvkaparót és hajrá. Műanyaggal kezdtem, volt réz is, a mostani kedvencem rozsmentes acél, de kinek a pap, kinek a papné…

Utána már nyúlok is a neti kancsómért! Az ayurveda szerint a jala neti, avagy sós vízzel való orröblítés a napi higiénia része, alapvető fontosságú a szabad légzés a biztosításában. A test tisztításának hat jógikus gyakorlata közül ez az egyik. Mind a hat tisztító technika – ún. satkarma – célja a fizikai és mentális egészség erősítése, a betegségek megelőzése, illetve kezelése. A jógik szerint a levegő áramlása a két orrnyíláson át periodikusán változik, vagyis a két orrnyíláson át egyszerre nem azonos mennyiségű levegő áramlik át. Hol az egyik, hol a másik orrnyílás szállítja a nagyobb mennyiségű levegőt. Ennek a két orrnyílás közti állandó áramlásváltozásnak alapvető hatása van a szervezet energia-körforgására is. Kihat a gondolkodásunkra, a fizikai aktivitásunkra, az egészségünkre. Ezért, ha az egyik vagy másik orrnyílás folyamatosan blokkolt, akkor ez a természetes levegőáramlási ciklus nem tud érvényesülni. A nátha, allergia és egyebek elkerülésén túl a jala neti ezért is fontos: megtisztítja mindkét orrnyílást, így a levegő szabadon áramolhat, és áramlása szabadon váltakozhat a kettő között. Én a netizéshez – ez itt a reklám helye – a DM nevezetű üzletekben szerzem be az előre csomagolt sót, amihez csak hozzá kell önteni a langyos vizet és kész is, de bárki magának is kikeverheti. Nagyon jó kerámia vagy réz neti kancsókat lehet kapni szinte minden jógastúdióban, az én személyes kedvencem szégyen-gyalázat egy sima műanyag darab – amit az említett csomagolt sóhoz adnak ajándékba –, mert könnyen utaztatható és szuperül illeszkedik az orrlyukhoz. Egyébként az egész folyamat nagyon gyors és egyszerű, olyan, mintha a tiszta víz egyszerűen csak átfolyna az orrlyukakon, egyszóval nincs benne semmi ’undi’. Utána teljesen felszabadul… nemcsak a légzés, de a lélek is!

Végül, de nem utolsósorban napüdvözletek! A reggeli gyakorlás nem könnyű, hiszen még merevebbek az izmok, de minden rosszban van valami jó: intenzívebben is fejlődik tőle az ember (lánya). Én személy szerint az első napüdvözleteim közben mindig úgy érzem magam, mint a bádogember, aki rátalált az olajozó kannájára. Még akkor lettem hívő, amikor az otthoni gyakorláshoz bontogattam a szárnyaimat és a napüdvözletek tűntek a legegyszerűbbnek, legbiztonságosabbnak, ami egyébként így is van. Jól kitalálták a bölcs jógik. Aztán kiderült, hogy ez valóságos csoda, minden más ászanában is fejleszt, energizál, beolajoz, mint mondottam volt és teljesen lecsendesíti az elmémet. Az az egyetlen baj vele, hogy nem lehet abbahagyni, folyton azon kapom magam, hogy újabb és újabb variációkat, sorozatokat, ászanákat végzek. Egyszóval a reggeli késésekért felelősséget nem vállalunk. Egyébként egy napüdvözlet nincs egy perc és már napi 7 surya namaskar a reggeli készülődésben nemes egyszerűséggel csodát tesz, egyszóval 7 perc az életedből – már ha Te abba tudod hagyni. Persze ne hidd el: próbáld ki magad! Aztán jöhet a zuhany, finom tea… nálam indulhat a nap!

Add meg minden napnak az esélyt…

Már az első találkozásnál éreztem a bizsergést, éreztem, hogy ez valami különleges, hogy lesz folytatás, nem is lehet másképp. Alig vártam, hogy újra átélhessem és egész nap csak vigyorogtam, mint a vadalma. Sosem volt elég, sosem bírtam megunni. A heti pár alkalomból szempillantás alatt heti hét nap lett és… Szerelem. Életem leghosszabb, legcsodálatosabb kapcsolata elvárások, féltékenység és rossz érzések nélkül. Bizonyosság, hogy mindig számíthatok rá és akármi is történik velem, akármennyire rossz napom van, ő szebbé teszi a világot. De meg kellett tapasztalnom, hogy mint minden kapcsolatban, úgy a jógában is vannak hullámvölgyek és hullámhegyek. Merthogy a jógáról beszélek… természetesen!

Egyszer csak egy ilyen hullámvölgy mélyén találtam magam. Igen, én a jógatanár. Kedvenc tanáraim épp a világ különböző pontjain ragyogják be mások sötét pillanatait, Balitól Los Angelesen át Brazíliáig. A munkában csapdosnak a fejem fölött a hullámok, illetve akták, úgyhogy a munkanap végére már konkrétan egy kifacsart mosogatórongy és egy zombi törvénytelen gyermekeként vegetálok. Hajnalban felkelni a világ legvonzóbb nagykiflije mellől, gyakorolni a cidriben, sötétben, naeee. A szundi üzemmód csukott szemű aktiválásából és az elalvás nevezetű intézményből azt hiszem különórákat is tarthatnék. Közben a testem jelez… ööö, inkább kiabál! A derékfájásom, amire már nem is emlékeztem, kezd visszatérni, nő az övtáska a pulcsi alatt, a gondolataim úgy cikáznak, mint a hullócsillagok augusztusban és a légzésem egyre felületesebb, egyre nehezebb. Minden téren egyre nagyobb a káosz. Hú, ki gondolta volna, hogy a jóga ennyire karban tart! Ki gondolta volna, hogy mindezt elveszíteni ennyire ijesztő?!

            Milyen csodálatos, hogy ennyire ijesztő! Hiszen, minden rossz, negatív, ijesztő dolog az életemben egyszerre áldás és lehetőség. Ha egy szupermodell testével születek, ami a tévé előtti punnyadás közben olajozná önmagát a popcorntól, a légzésem és az elmém pedig egy zen mesteré lenne, akkor nyilván nem érezném szükségét a gyakorlásnak. De ember vagyok tagadhatatlanul, és mint ilyen, a lelkem temploma, az egyetlen hely, ahol jelenleg élhetek, vagyis az én csodálatos testem bizony azonnal jelez. Hála, hála, hála. Megoldás: jóga. Folyamat: először is, beszélni róla! Igen, emberek, kedves barátaim, tisztelt olvasó… ez van, velem is megtörtént, indultam az év lajhára címért, eredményhirdetés később. Második lépés, tanácsot kérni! Igen, mindig, minden helyzetben támogatva vagyok itt a Földön és persze odafönt. Csak kérni kell. Tudnom kell kérni. A Bach cseppembe rögtön belekerül a tetterő és az Internet fénykorában Bali nincs is olyan messze. Én pedig már iszom Juci (Varga Judit, ha bárki nem tudná…) szavait: „Nekem az szokott működni, hogy változtatok valamit, például gyakorolok DVD-re egy darabig, vagy más dolgokat csinálok, mint szoktam... Vagy arra gondolok, hogy ez egy ajándék magamnak. Vagy, hogy a jóga egy csoda. Vagy, hogy mennyi mindenféle helyzetben segített már rajtam a gyakorlás. Vagy, hogy mennyire jól érzem magam tőle. Vagy, hogy mi is a fontos az én életemben, mik a prioritások: a jóga mindig elöl van a listán. Ja, és másik stratégia: a célkitűzés 15 perc gyakorlás. Hihetetlen, hogy mennyit számít az a 15 perc!” Köszi és hála, Juci!

           
            Következő lépés: cselekedni! Igen, jógáznom kell. Jut eszembe, Jucinak van DVD-je, amivel egyben az égető hiánya is orvosolható… éljen! Reggel – vasárnap ide vagy oda – kipattan a szemem, úgy dobog a szívem, mintha randira indulnék és valóban, randi Jucival! Szőrös barátaim, Zokni és Kormi gyakorlottan elhelyezkednek a jógaszőnyegen, ők már tudják, hogy nagyon jó lesz! Én pedig hallom az óceánt, újra Balin vagyok, a testem ujjong, a légzésem nyugodt, a lelkem megalapozott, hazaértem. Jóga: hiányoztál! Jó újra együtt! Ez a nap már biztosan jól indul… Öröm és hála. Visszatértem.

"Add meg minden napnak az esélyt, hogy életed legszebb napja legyen!"

Mark Twain

Kánikulában...

„Kitölteni az órát – ez a boldogság;

kitölteni az órát, nem hagyva helyet a megbánásra,

s nem várni a jóváhagyásra.”

Ralph Waldo Emerson

Cidri, zimankó, hólapátolás, gumicsizma, pocsolyák, sár, őrült szelek… hányszor kívántam egész évben, hogy legyen már végre nyár és csöpögő fagyit nyaljak a forró flaszteren, Balcsin toljam a lángost vizes bikiniben és elfelejtsem a lábujjaim bekenni naptejjel idén is?! Na, most itt van! Hőség, kánikula, UV ABC, izzik a flaszter és csöpög a fagyi. Mit teszek én? Háborgok természetesen. Túl meleg van, kérem, ez már elviselhetetlen, izzadok, mint a ló, ki bír így dolgozni, jógázni, aludni és egyáltalán!

A természet az egyik legnagyobb tanítóm. A természet maga a változás. Minden elmúlik egyszer és minden újjászületik. A legnagyobb vihar után is kisüt a nap, a legkeményebb fagyok után is kibújik a hóvirág, beköszönt a tavasz és elhozza a nyár ízű görögdinnyéket, hogy aztán gesztenyék koppanjanak az elsárgult faleveleken, s ünneplőbe öltöztethessem a lelkem karácsonyra, várva a hatalmas hópelyheket szenteste.

Az élet örök. A lelkem örök. Minden más változik.

A változás elfogadás. Elfogadom, hogy nem én vagyok a világ közepe. Elfogadom, hogy itt és most úgy van jól, ahogy van, ahogy lennie kell. Elfogadom, hogy nem vagyok mindenható, és ahogy már oly sokszor: néha az a legjobb, ami történhet velem, amiről azt hiszem micsoda csapás. Elfogadom, hogy bármit veszítek, nyerek helyette valami mást.

A változás rugalmasságra tanít. Ahogy Woody Allen mondotta volt, ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről. Igen, igaz… a kánikulában nem élhetek ugyanúgy, nem gyakorolhatok ugyanúgy, nem taníthatok ugyanúgy. Változtatnom kell. Alkalmazkodnom kell. Vigyáznom kell magamra.

A változás lehetőség. Lehetőség arra, hogy még jobban figyeljek a testem jelzéseire és teljesen jelen legyek a gyakorlásomban. Lehetőség arra, hogy elengedjem a terveket, megszokásokat, mintákat. Lehetőség arra, hogy tiszteljem és szeressem magam annyira: nem húzom azt a bizonyos húrt ájulásig, eleget iszom, eleget pihenek. Lehetőség arra, hogy az izzadásnak hála még jobban tisztuljak és letegyem a terheimet. Lehetőség arra, hogy megszeressem a reggeleket, értékeljem a kellemes nyári estéket, örüljek a víz minden cseppjének, áldjam a hűtőszekrény feltalálóját, és minden évben megpróbáljak gyümölcsmérgezést kapni – eredménytelenül. Lehetőség arra, hogy kicsit másképp gyakoroljak, lelassítsak és megtaláljam az áramlást a mozdulatlanságban, a nyújtásokban, az elengedésben (is).

A változás fejlődés. A fejlődés boldogság. Hát, mi itt a probléma? Nyár van! Most van nyár! Végre, hurrá és éljen!

Állj a sarkadra!

Üzentek neked valaha a lábaid? Mást mondok: meghallod vajon, hogy mit üzennek? Piros körömlakk: jó, bizonytalan és figyelmetlen vagyok: nem jó, forró zuhany: jó, magas sarkú: nem jó, jóga: jó, simogatás: nagyon jó, túl sokat cipőben: nem jó, szeretett másik láb: minél közelebb jó, lábgörcs: nem jó, kecsesnek lenni: jó, sérülés: nem jó és így tovább. Kicsit odafigyeltem, mert muszáj volt, mert elvonultunk és ott ültem a körben, aztán mégse nézegethettem ki az ablakon túl feltűnően, úgyhogy gondoltam, akármilyen elvetemült ötlet is, mégiscsak megkérdezem őket: mi a harci helyzet? Hát, megkaptam a listát. A lábaim ugyanis emlékeznek, minden lenyomat ott van rajtuk és a legőszintébb tükör szembenézni velük… a gyökereimmel.

Hogyan haladok előre, honnan jövök és merre tartok, avagy a kitaposott úton járok-e vagy elszakadok a mintáimtól, megbecsülöm, érzem-e a gyökereimet, mi az, amit a földbe tiprok, amit nem akarok tudomásul venni, megállom-e a helyemet, kiállok-e magamért és másokért, földhöz ragadt vagyok-e és a tetteim – akárcsak a lábnyomom – vajon milyen lenyomatot hagynak az életem vonalán?! Egy biztos: van mit dolgoznom a kapcsolatunkon. 

Ott vannak a helyes kis bőrkeményedéseim, ahol túl sok a nyomás. Aztán majd kiszúrja a szemem a bal nagylábujjam, akivel állandóan történt valami baleset megboldogult jelöltéveimben és Dahlke szerint az önmagunkkal való elégedettséget, az önelfogadásunkat és az önkifejezést mutatja meg. Hm. És az a kedves, mellette lévő, aki egészen befordult a bánatos felé: hát persze, hogy a szerető együttérzést szimbolizálja! A középső, ez az egészen kicsike, aki szinte megbújik a többiek között… ja, hogy ő a kreativitás és a szabad akarat, avagy tudom, hogy mit akarok, s bátran szabadjára engedem a művészi énem, najó. A negyedik versenyző, aki a szeretet és szenvedély, adás, kapás, elfogadás, meg némi bőrkeményedés, no comment. És a legkisebb, aki mind megette, ő bizony az ősbizalom, alig találom… van dolga! Jobb nagylábujjam, a kedvencen mindközül, arról mesél, hogy mennyire engedem meg magamnak, hogy élvezzem az örömöt. Na, végre valami! Mellette a szívből jövő vágyak és remények, épp némi hólyaggal egy áttáncolt éjszaka után. Harmadik versenyzőnk nagyobbra nőtt baloldali testvérénél: döntéshozás és konfrontációs képesség, nem is rossz. Aztán jön egy újabb bőrkeményedés, meg a kérdés: hogyan kezelem a mások és a magam vonzalmát, no comment kettő. És újra a legeslegkisebb, aki a félelemről és a tiszteletről mesél, tudom, tudom, ideje veled is foglalkozni.

Hát, így vagyunk éppen mi, én és a lábaim. Néha bizonytalanul, egyre több odafigyeléssel, izgalmas kalandokkal. Dióhéjban. Szerencsére a lábunk egy életen át változik, és egyre őszintébben mutatja azt a bizonyos harci helyzetet odabent. Persze a lehetőségek tárháza sokszor éppolyan félelmetes, mint a kötöttségeinké. De. Dönthetek. A választás az enyém. A lehetőség mindig az enyém. És minden, minden betegség, bőrkeményedés, megbotlás és fájdalom lehetőség arra, hogy tegyek magamért, megismerjem magam és jól legyek. Szabadon, szeretetben, elfogadásban önmagammal. Ennek örömére én és a lábaim most elmegyünk jógázni. Mert az jó. Szerintük is!

"Vigyázz a testedre! Ez az egyetlen hely ahol élhetsz."  
                                                          Jim Rhon