Esőnap...

Igen, még mindig jógázom.

Igen, még mindig tanítok.

Igen, ez még mindig az én blogom.

Igen, újra írok. Mert jólesik.

Vannak azok a bizonyos napok, amikor még az sem segít, hogy hétvége van. Amikor 2 napja zuhog az eső. Amikor - Muki kutya kivételével - egyetlen szerettem sem ér rá semmire. Amikor elborít a takonykór és a fél fülemre süket vagyok. Amikor pontosan tudom, hogy mit nem akarok meghallani, befogadni, a keblemre ölelni: semmi új a Nap alatt, csak a változás és új tapasztalások szele. Amikor mindennek örömére, annyi gondolat, kétség, aggodalom, félelem dübörög a fejemben, hogy nem is értem hogyan férnek ebbe a nem túl méretes koponyába és az evolúciós fejlődésem eredményeként, hogyhogy nem lettem még vízfejű vagy csúcsfejű vagy miért nincs plusz egy gondolattároló hardver a nyakamhoz erősítve, ahol mindezek, ezek a kavargó, száguldozó, negatív, dühöngő őrültek elférnének?!

Ezen a bizonyos napon úgy döntöttem, hogy fürdéssel kezdem a reggelt - micsoda lázadás -, sőt a kádban olvasok újságot, ha már az üdülését rendszeresen nálam töltő Fika úr nem hagy aludni. Aztán ki-Netiztem Fika urat és népes rokonságát a lefolyóba. Adieu, Monsieur! Aztán Mukival bőrig ázva bevettük az egyik kedvenc kávézónkat a napi ellátmányért, mert hát - ha eddig netalántán nem derült volna ki - a jógatanár is ember: mondhatni gyarló halandó. Aztán ismét bőrig ázva, ez a gyarló halandó a jógaszőnyegén landolt végre. És ilyenkor, ott a jógaszőnyegen bizony nagyon kell minden segítő, minden eszköz, módszer -  amit csak felfedeztem magamban, magamon az elmúlt tizenvalahány évben -, hogy átmosson, gyógyítson, a jelenbe hozzon.

Imádok énekelni. Szerintem egy bagzó macskának is jobb hangja van, de szerény véleményem szerint a kettő nem zárja ki egymást. Mármint az éneklés és a bagzó macska orgánum. Na, jó... nem vállalok fellépéseket az operában és általánosban csak úgy lehettem az énekkar tagja, hogy tátognom kellett, amikor felléptünk. Persze akkor még nem tudtam, hogy vannak széles e világon a mantrák! Ezek a csodák, ahol nem számít a hangod, nem számít, hogy hangos vagy halk, vagy rekedt vagy sírós vagy köhögős. Csak a rezgés számít, a jelenlét számít. Úgyhogy ma a Gayatri mantrát zengettem egymagamban ott a szőnyegen százszor, kétszázszor, háromszázszor, nem is számolva, csak ismételve sokat-sokat Deva Premal csodálatos hangjára (naná, hogy ne halljam az enyémet), s az én egyre boldogabb rezgésemre. Átmosott, mint valami energetikai zuhany, ami megszabadít a blokkoktól, a terhektől, az őrülten száguldozó gondolatoktól és feltölt. Mindig ilyen. Mondom, hogy csoda! Utána egyszerűen csak ott maradtam ülve, behunyt szemmel és hagytam, hogy minden lélegzettel megkönnyebbüljek. Mintha minden kilégzéssel kiraktam volna egy potyautast a lelkemből, akinek már rég le kellett volna szállni. Hiszen új szelek fújnak. Kell a hely, kérem alássan, az örömnek, a szeretetnek, a belülről áradó fénynek és az elfogadásnak. Úgyhogy amikor már mindenem elzsibbadt, mintha egy komplett hangyafarm-lázadás tört volna ki a lábaimban, akkor elkezdtem jógázni: örömmel, szeretettel és elfogadással. Nem azzal az elfogadással, amikor  a szőnyeg alá söpröm a problémákat, hiszen én annyira elfogadó vagyok. És nem azzal az elfogadással, amikor én vagyok a lábtörlő, hiszen én annyira elfogadó vagyok. Azzal az elfogadással, amikor jelen vagyok. Nyitott vagyok a valóságra. A valóságban keresem meg az örömöm. A valóságban szeretek. A valóságban látom meg, hogy a gondolataim nem én vagyok, és a gondolataim, bár valódiak, de nem igazak. A valóságban vagyok jelen. A valóságban van bennem csönd és béke. Még ha csak pár pillanatra is. De tudom, hogy van és, hogy ez a valóság. Elfogadom.

Az igazi felfedezőút...

„Az igazi felfedezőút nem abból áll,

hogy új tájakat fedezünk fel, hanem

hogy új látásmódra teszünk szert.”

Marcel Proust

A Csodabogárban John Travolta mindent megtesz, hogy a kártékony nyuszit kiűzze a kertjéből, még olyan kerítést is készít, amely 1 méter mélyen van a talajban, de mindhiába… Aztán egy éjszaka ráébred, lehet, hogy egész idő alatt rossz irányba próbálkozott. Csendben kilopakodik a kertbe a holdfényben, kinyitja a kaput, majd leül a tornácra és vár. Mikor már majdnem elalszik, a nyúl nagy robajjal kiront a kertből a nyitott kertkapun át. Miközben próbálta kizárni Tapsi Hapsit, a hosszúfülű épphogy bennrekedt a kertjében és ő maga tartotta ott.

Amint jógatanár lettem, hatalmába kerített az a kényszerképzet, hogy nekem nagyon, de nagyon sokat kell gyakorolnom és nagyon, de nagyon jónak kell lennem és még nagyon, de nagyon sokat kell fejlődnöm… Mert ugye a kedves tanítványok bizonyára csak ahhoz járnak szívesen, aki háromszor körbe tudja tekerni a lábát a nyakán, miközben kézen áll és ha majd egyszer én is ’olyan jó leszek’, akkor biztosan a világ legjobb óráját fogom tartani a tömegeknek, akik majd be sem férnek a terembe. Talán nem túl meglepő mindez annak fényében, hogy mindig készültem valamire: amikor ovis voltam arra, hogy majd megtanulok írni-olvasni; amikor általánosba jártam arra, hogy bejussak egy jó gimibe; a gimiben arra, hogy túléljem a túlélhetetlen érettségit és bejussak az egyetemre; az egyetemen arra, hogy lediplomázzak; ügyvédjelöltként arra, hogy túléljem a túlélhetetlen szakvizsgát. És így tovább. Miközben azonban arra készültem, hogy a világ legjobb jógatanára legyek (majd egyszer), csak egyre kevesebbet gyakoroltam és egyre mélyebb hullámvölgyek érkeztek. Mindaz, amit annyira élveztem és olyan természetes volt nap, mint nap jógázni, hogy alig vártam: egyre inkább kötelességgé vált, amit muszáj, amit kell, amire rá kell vennem magam, hogy taníthassak. Persze ha valaki megkérdezné, szerintem mitől jó jógatanár a jógatanár sok mindent felsorolnék a hitelességről, a tapasztalásról, a belső munkáról, de az nem jutna eszembe, hogy háromszor körbe tudja tekerni a lábát a nyakán, miközben kézen áll. És persze száz helyen olvastam, hallottam, tudom, hogy a jóga a befelé figyeléssel kezdődik, amikor elengeded a megfeleléskényszert, a versengést, az erőszaktevést önmagadon. Mindenesetre, ahogy a Csodabogárban George-nak a nyuszi, nekem Moby, a zenész hozta „nagy robajjal” a felismerést: változtatnom kell a hozzáállásomon.

Moby – a számomra rendkívül inspiráló Urban Yogis interjúsorozatban – azt találta mondani, hogy úgy döntött soha nem akar jó lenni a jógában. Mivaaaan?! Mondom, nem akar benne jó lenni. Azt vette ugyanis észre magán, hogy a jógaórákon akaratlanul is összehasonlítja magát a többiekkel, versenyzik, figyeli, hogy kinél „jobb” vagy ki „jobb” őnála, meg akar felelni a jógatanárnak és beletolja, beleerőlteti magát pózokba… mindeközben azt is észrevette, hogy árt önmagának, bár nyilvánvalóan nem ez a célja. Ugyanis a célja éppen az, hogy mind fizikailag, mind mentálisan egészségesebb legyen a jóga által. Ez nem azt jelenti, hogy nem tesz erőfeszítéseket, sőt. Egy héten legalább 5 napot gyakorol. Feszegeti a saját határait, dolgozik önmagával, s bár nem járunk össze kávézni, úgy sejtem fejlődik mindebben. És persze ez nem is azt jelenti, hogy ezentúl senki se járjon jógaórára. És persze nem is azt jelenti, hogy ostorozd magad, ha úgy érzed túlerőltetted a gyakorlásod. Mindannyiunkkal megesik néha, hogy túlfeszítjük a húrt, hogy minden szándékunk ellenére ártunk magunknak. Moby üzenete számomra az önelfogadásról szól. Az önelfogadás, az önszeretet nem tud megvalósulni mindaddig, amíg kézen fogva járunk az elégedetlenséggel. Önmagam legyőzése sohasem mások legyőzését jelenti. A saját határaim feszegetése és a saját erőfeszítéseim nem hasonlíthatók össze máséval. Mindenkinek megvan a maga útja és a maga feladata. A jóga nem verseny és nem cirkusz. A lényeg, hogy mindig a legtöbbet hozzam ki magamból, a legjobb tudásom szerint cselekedjek. Mindent megtegyek, ami tőlem telik. A lényeg, hogy a szándékom minden esetben tiszta és őszinte legyen. A gyakorlásomban is. És mindeközben vállaljam a felelősséget önmagamért. Az, ahogy érzem magam, az, amiben vagyok: az én választásom. Szinte minden nap jógázom. Nem ugyanúgy, nem ugyanannyit, nem ugyanannyira intenzíven. De dolgozom önmagammal. Dolgozom a mélységeimmel, a blokkjaimmal, a félelmeimmel. És szeretem. Az út maga a fejlődés.

Szeretni bolondulásig...

„Szeretni bolondulásig,

De szép is lenne,

Csak az másik észrevenne,

Benne lenne…”

Ezt az örökzöld slágert dúdoltam éjjel a kádban magamnak a telhetetlen kisgömböcként befalt vacsora okán némi álmatlanságtól és hasfájástól szenvedve, miközben az egyre szebb színekben pompázó bébi elefánt bokámat kilógattam a forró vízből, aki mély felháborodásomra újabb két hét bokasínt nyert a doktor nénitől, az ő mély felháborodására én pedig azt gondoltam: oké, hordani kell ezt az izét, de azért gyakorolhatnánk már egy ’rendeset’… ez némi traumát okozott mindkettőnknek és úgy érzem, nem volt az évszázad ötlete. Egyszóval valóban magamnak dúdoltam, én vagyok az a másik, aki végre észrevehetné magát és „bolondulásig” szerethetné önmagát, ha már itt tartunk… persze rajta vagyok a témán egy ideje, de mint a mellékelt ábra mutatja, még mindig meg tudom magam lepni, mikor szembesülök azzal, hogy hasfájásig zabálni és bokasínnel napüdvözletezni nem épp a feltétel nélküli önszeretet jele.

Aztán eszembe jutott Bo, szerelemmel nyert, imádott unokahúgom. Bo most múlt két éves és együtt töltöttük a hétvégét… Bo naponta körülbelül kétszáz spontán lefelenéző kutyát csinál, bárhol szívesen próbálgatja a fejenállást és imádja a boldog baba pózt, avagy kis lábait megragadva, vigyorogva gördül a hátán ide-oda. Bo teljes extázisba tud kerülni olyan „apróságoktól”, minthogy mindannyian felébredtünk végre. Ilyenkor a teljes lényét átadja az örömnek, ragyog, ugrál, rohangál, kacag és boldogan átölel, ami mindkettőnknek nagyon jó érzés. Megfigyeléseim szerint Bo teljesen jelen van az életében, és amikor épp olyan fontos dolgokat vizsgál, mint kavicsok, hangyák vagy pocsolyák: azt is mindig teljes odaadással teszi. Bo láthatóan teljesen önmaga és nem akar más lenni, eszébe sem jut önmagát másnak mutatni. Bo a kismotorján száguldozva, hintázva, pörögve, új dolgokat felfedezve – persze minden felnőttet rendszeresen halálra rémisztve – nem fél semmitől. Bo nyitott szívű és szívesen ismerkedik. Sokat tanulok Botól.

Bo közelében mindig eszembe jut, amit a már emlegetett Louise L. Hay írt a gyerekekről, avagy milyen tökéletes is az ember, amikor még egész kicsi. A gyerekeknek nem kell azon fáradozniuk, hogy tökéletessé váljanak, hiszen már azok, és úgy is viselkednek. Tudják, hogy ők a világ közepe. Tisztában vannak önmaguk és az élet nagyszerűségével. Bátran követelik, amit akarnak. Szabadon kimutatják az érzelmeiket. Tudjuk mikor mérgesek, sőt, az egész szomszédság tudja. S azt is, mikor vidámak, hiszen a mosolyuk beragyogja az egész szobát. Mihelyt felnövünk, megtanulunk (ön)szeretet nélkül élni, de a gyerekek erre képtelenek. Ők egyformán szeretik minden testrészüket, életük minden napjának minden percét. Mindnyájan ilyenek voltunk, csak – tisztelet a kivételnek – megtagadtuk a saját nagyszerűségünket, mert elhittük, hisszük, hogy akkor vagyunk szerethetők, avagy elég jók, ha… Ha elérjük ezt vagy azt. Ha viszontszeretnek. Ha sikeresek vagyunk. Ha jól nézünk ki. Valahogy mindig akad egy ha… Úgyhogy itt és most (nem holnap vagy holnapután, csak szólok…) bizony újra meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat. Louise L. Hay egyik kedvenc gyakorlata egyébként erre: fogj egy tükröt – tudod, azt a tárgyat, amit eddig csak arra használtál, hogy hibát találj magadon, borotválkozz, kiszedd a szemöldököd… –, nézz mélyen a saját szemedbe és mondd el magadnak (sokszor, sokszor) „Szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy.” Érdekes megtapasztalás. Csak annyit tennék hozzá, hogy nyugodtan mondható a bedagadt bokának és a fájós pocaknak is, a szeretteinknek, meg annak a sok büntiben hervadozó testrésznek, aki „nem elég jó, nem elég szép, nem elég sovány, nem elég izmos” és így tovább…

Nekem a legőszintébb tükröm a jógaszőnyegem. Tökéletesen megmutatja miért is gyakorolok, mibe vagyok éppen „bepörögve”, beleragadva. Megmutatja, hogy képes vagyok-e kilépni ezekből, a képzelt komfort zónámból. Szeretem-e magam annyira, hogy ne terrorizáljam a testem?! Szeretem-e magam annyira, hogy ne azért gyakoroljak: izmosabb legyek és végre meg tudjam csinálni azt a pózt, vagy hajlékonyabb legyek és akkor végre majd meg tudom csinálni amazt a pózt, vagy vékonyabb legyek, mert egy jógatanáron látszania kell, hogy jógatanár és a többi, mondjam még?! Szeretem-e magam annyira, hogy ezzel a csodálatos gyógyító technikával valóban gyógyítsam magam, avagy arra használjam, amire való… Tudok-e kapcsolódni a testemmel, a lelkemmel, az elmémmel? Hallgatok-e önmagamra? Merek-e egy újszülött nyitottságával és érdeklődésével tekinteni a világra? Merek-e csöndben maradni, hogy meghalljam a válaszokat... Megmutatja, mennyire türelmetlen vagyok önmagammal (is). Megmutatja mikor van szükségem pihenésre. Megtanít szeretni a gyakorlásban és a jógaszőnyegen túl. Hiszen igazán az tud szeretni, aki önmagát képes feltétel nélkül szeretni. Akárcsak mesterem, Bo.

  

Bicebóca ajándéka…

Csütörtökön járdakátyúba léptem az ebédidős rohanásban. Káromkodtam egyet és meg sem álltam, sőt el is felejtettem, aztán az esti jógán a lábnyomorgatás – ööö, lábujjszéttárás – közben igaz, hogy csillagokat láttam, dehát az ugye nem újdonság, ha az ember lánya Iyengarra adja a (láb)fejét. Persze mire hazaértem, egy elefánt bébi titokban elcserélte a bokánkat és Bicebóca már alig jutott be a lakásba, krokodilkönnyek, jegelés mindhiába: bokarándulás, egy hét bokasín. Semmi bringa, semmi magassarkú, semmi jóga, semmi tanítás, és még fáj is: nem volt őszinte a mosolyom.Viszont kénytelen voltam megállni.

Természetesen mondanom sem kell, hogy rendkívül szimbolikus, avagy épp van egy kis dolgom a továbblépéssel egy új életszakaszomba és a valódi felnőtté válással. Persze egyből előkaptam Dahlke a betegség szimbólum című remekművét, amelyben azt találta mondani a bokatémára, hogy érkezzünk meg a „helyünkre", merüljünk el benne és csendesedjünk le, szakítsunk magunknak időt a gondolkodásra, hogy a dolgaink ne a külső, hanem a belső útjainkon haladhassanak előre. Hát, igen. Utána másik segítőmhöz, Louise L. Hayhez fordultam, aki az éld az életed című könyvében gyönyörű megerősítéseket, személyes mantrákat is ír a különböző bajokhoz társítva. Én és a bokám ezt kaptuk tőle ajándékba: "Könnyedén haladok előre az életben. Értem a feladatomat, kész vagyok együtt változni az időkkel. Így van rendjén." Köszönöm és hála.

Louise L. Hayről dióhéjban annyit, hogy olyan élete volt, amit az ember „az ellenségének sem kívánna.” A nevelőapja folyamatosan zaklatta és bántalmazta, öt évesen megerőszakolta a szomszéd is, tizenöt évesen elszökött otthonról és egy simogatásért odadobta magát mindenkinek, tizenhat évesen már túl volt egy terhességen és örökbeadáson, amikor elhagyta a férje, ismét összeomlott az élete és nem lepte meg, hogy – bár már elindult az önismeret és fejlődés útján – méhnyak-rákkal diagnosztizálták. Tudta, hogy meg kell szabadulnia a gyermekkori nehezteléstől, a szülei hibáztatásától, mert a keserű gyermekkor nem szolgálhatott mentségül arra, ahogy magával bánt – később. Az ő szavaival élve: a szó szoros értelmében elemésztette a rák, mert nem bocsátott meg. Így hát megbocsátott. Elfogadta és megszerette Önmagát, elhitte, elfogadta, hogy megérdemli a legfőbb jót, minden jót. Meggyógyult, és mint az egyik legismertebb tanító napjainkban, valóban tapasztalatból hirdeti: minden betegség gyógyítható, ha készek vagyunk változtatni.

Olykor, ami a legnagyobb tragédiának látszik, a sors legszebb ajándékának bizonyul. Olykor egy kis bokarándulás is csodás ajándék a sorstól: kaptam egy kis időt önmagamtól önmagamra. Nem rohanok sehová, hiszen nem is tudnék. Megértettem a feladataimat, feldogozhattam a változásokat, elengedtem az épp meghaladni valókat. Még többet szeretgethetem magam. Még többet főzőcskézhetek. Hazaérek sötétedés előtt. Egy délután alatt kiolvastam egy könyvet, amit már ezer éve… és tegnap a szőnyegen olyat jógáztam, mint már nagyon régen. Semmi erőlködés, semmi erőltetés, semmi „ránehezedés”: finoman, ülve, fekve, odafigyelve, lassan átmozgattam az ízületeimet, beolajoztam a testem, tereket teremtettem és engedtem, hogy egyszerűen jól essen. Mert megérdemlem. 

„Szeretem magamat; ezért teljesen a jelenben élek,

Minden perc szépségét felismerem, és a jövőmet

Fényesnek, boldognak, biztonságosnak tudom,

Mivel az Univerzum szeretett gyermeke vagyok,

És a Világegyetem szeretettel viseli gondomat

Most és mindörökké.

Világomban minden rendben van.”

Louise L. Hay

Mit lehet szeretni ezen a jógán?!

Pár hete kaptam egy édes levelet. A rég nem látott kedves ismerős azt tudakolta, hogy én mégis mikor és főleg mitől szerettem bele ennyire a jógába? És vajon „nagy gáz-e”, ha pár alkalom után ő, mint kezdő jógi valahogy nem érzi át a lényegét? Sőt, mondhatni elég furcsának találja, hogy segítene bármin is, ha kicsavarja magát egy órán keresztül... merthogy jobban van tőle, oké, de nem érez nagy hatást. Vagy elég, ha abban az egy órában „tök jó” volt? Egyszóval miért is rajonganak ezért emberek milliói?! És van-e még remény?!

Remény mindig van, aki nem hiszi, járjon utána! Egyébiránt pedig az a jó hírem minden kezdő és/vagy már függő lelkes jóginak, hogy nincs vele az égadta világon semmi baj! Én hiszem és hirdetem, hogy a jóga egy csoda, lásd. jó. Azt azonban szerény tapasztalataim szerint látni kell, hogy jógázni azért nem azt jelenti: egy szivárványon vattacukrot eszünk, miközben szappanbuborékokat fújunk a kedvenc dalunkat dúdolva és minden rózsaszín a nagy boldogságban! Ez is munka, energia, befektetés, aminek a hatásai nyilván nem egy-két óra után jelentkeznek, illetve azt mondanám, ha szuperjól érzed magad az óra után és jól esett a gyakorlás: az szerintem – főleg kezdőként – pont elég és tökéletes hatás!

Én magamon számtalanszor tapasztaltam, hogy a testünk olyan, mint egy konténer: mindent befogad. Az életed minden lenyomata ott van a testedben, minden, ami történt veled, minden, amit érzel és gondolsz... a csalódottság az oviban, amikor elvették a játékodat, a fiú, aki összetörte a szíved a gimiben, a munkahely, ahol az a sok stressz ér, a tudatosan pozitívba átforgatott gondolataid, a szeretet, amit beragyogja a szíved, a zaj az utcán, az álmaid reggeli árnyéka. Ezekből lesznek, illetve lehetne a blokkjaink, bemerevedések, izomrövidülések, lehetséges betegségek, amelyek a legőszintébb tükörként mutatják, jelzik, kiabálják, mi folyik valójában odabent. A jóga tehát nem csak egy szimpla fizikai gyakorlás, mint az aerobik Jane Fondával, hanem egy ősi gyógyító technika, ami segít abban, hogy az energia szabadon áramoljon a testben, s ezáltal ez a csodálatos és intelligens emberi test lényegében meggyógyítsa önmagát, feloldja ezeket a blokkokat, akár anélkül, hogy az ok tudatosulna. Ez pedig oda-vissza hat, vagyis ha például egy ilyen blokkot feloldasz, akkor az életedben is el tudsz valamit engedni, kevésbé leszel dühös vagy meg tudsz bocsájtani valakinek, aki megbántott vagy egyszerűen többet mosolyogsz, kevesebbszer leszel beteg, jobban figyelsz arra, mi a jó neked. És persze fordítva: ha el tudsz valamit engedni, kevésbé leszel dühös vagy meg tudsz bocsájtani valakinek, aki megbántott vagy egyszerűen többet mosolyogsz, akkor kevésbé lesz merev a test is, jobban tudod nyitni a csípőd vagy a mellkasod, helyére kerülnek a belső szerveid, amiktől jobb lesz az emésztésed, nem fog fájni a derekad. De persze itt folyamatokról beszélek és sokszor ezeket az apró változásokat, javulásokat észre sem veszi az ember... Viszont az biztos, hogy a jógától, ha rendszeresen gyakorolsz: valóban minden jobb!

Mindezzel persze egy kezdő gyakorló nem foglalkozik és nem is kell! Az emberek többsége azért kezd el jógázni, hogy mozogjon valamit, izmosodjon, fogyjon, lenyugodjon a napi stressz után. Ennyi. És ez jól is van így. Én sem úgy kezdtem, hogy na, megyek, meggyógyítom a belső fényemmel az energiaáramlásomat... Egyszerűen jobban voltam az órák után, jól éreztem magam a bőrömben és egyre inkább kapcsolatot találtam a saját testemmel. Aztán ahogy a belső figyelemmel nőtt a tudatosságom, úgy éreztem rá egyre inkább, hogy mi a jó nekem valójában, mire van szükségem, mi esik tényleg jól a testemnek, vigyázok-e magamra. És így érkezett meg az a bizonyosság, hogy a jóga jó. Akkor is, amikor mélyebbre megyek, amikor fáradt vagyok, amikor feszegetem a határaim. Egy kezdő jógi mitől kaphat rá az ízére? Szerintem az első időkben érdemes többféle irányzatot és minél több tanárt kipróbálni, mert főleg először inkább valakire találsz rá, egy „jófej” tanárra, akitől azt kapod, amire neked szükséged van, akivel tudsz kapcsolódni és szívesen gyakorolsz vele. Valakinek az kell, hogy egy órára teljesen kikapcsoljon és nyújtson egy jót, valakinek az kell, hogy izzadjon és érezze, megdolgoztatták és így tovább. Egyszóval érdemes próbálkozni. De mindezeken túl: kinek a pap, kinek a papné. Ha nem a jóga, akkor sincs semmi baj. A lényeg sokkal inkább az, hogy szeresd magad, szeresd, amit csinálsz, rendszeresen mozogj, hallgass a testedre, figyelj magadra és ne felejtsd el gyakran a füleid irányába mozgatni a szádat. Igen, mosolyogj!

Itt van az ősz, itt van újra...

„Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.”

Petőfi Sándor

Szeretem az évszakok váltakozását. Szeretem, ahogy őszi színekbe öltöznek a fák, miközben a zöld még szikrázó árnyalatokban tarja magát. Szeretem, amikor bringázás közben a közelgő tél tiszta illata fújja át az orrcimpáimat. Szeretem Petőfit. Szeretem a színes kabátokat és a hosszú csizmákat. Szeretem, ahogy a tejfehér köd mesevilágot varázsol a tájból. Szeretem a sütőtök meleg színét és ízét. Szeretem az összebújós korai estéket. Szeretem az advent közeledtét. Szeretem a befelé figyelést, amit elhoz a zimankó. Szeretem, hogy megélhetem ezt örök körforgást. Szeretem a bizonyosságot, hogy a felhők fölött mindig süt a Nap.

Minden évben egyre erősebben érzem, ahogy közeleg a tél, különösen fontos a figyelmemet a belső fényemre, a lelkem ragyogására hoznom és valóban figyelni önmagamra, az isteni önvalómra odabent. Hogy vagyok? Mire van valóban szükségem? Mennyire vigyázok magamra? Számomra ezt a figyelmet és jelenlétet első lépéséként mindig a légzés, s a testemmel való kapcsolódás hozza el. Igen, a jóga. A jóga, amit a napom minden pillanatában igyekszem gyakorolni, és amelynek fontos része a tisztulás. Tisztulnom kell, meg kell tisztítanom ezt a csodálatos testet, amiben élhetek. Nem véletlen, hogy a böjt olyan jelentős szerepet kapott minden vallásban. Egyszerűen kell. És persze nem csak a fizikai böjtre gondolok, hanem a lelki, tiszta szívből tett felajánlásokra. Akár csak olyan apróságokra, hogy még kevesebb nejlonzacsit használok, minden nap jógázom, ha törik, ha szakad, na, meg észreveszem, amikor elborítanak az elvárások, s mindannyiszor szeretetbe és hálába fordítom át a tomboló gondolatokat.

A szokásos reggeli rituáléim nélkülözhetetlenek ebben az év végi tisztulásban. Amíg alszom, az emésztésem dolgozik és testem tisztítja önmagát – rendkívül kedves tőle – úgyhogy, amint felébredek, jöhet a nyelvtisztítás! A nyelven számos barázda és repedés fut végig, ezek pedig kiváló táptalajt biztosítanak a baktériumoknak. Szóval fogom a nyelvkaparót és hajrá. Műanyaggal kezdtem, volt réz is, a mostani kedvencem rozsmentes acél, de kinek a pap, kinek a papné…

Utána már nyúlok is a neti kancsómért! Az ayurveda szerint a jala neti, avagy sós vízzel való orröblítés a napi higiénia része, alapvető fontosságú a szabad légzés a biztosításában. A test tisztításának hat jógikus gyakorlata közül ez az egyik. Mind a hat tisztító technika – ún. satkarma – célja a fizikai és mentális egészség erősítése, a betegségek megelőzése, illetve kezelése. A jógik szerint a levegő áramlása a két orrnyíláson át periodikusán változik, vagyis a két orrnyíláson át egyszerre nem azonos mennyiségű levegő áramlik át. Hol az egyik, hol a másik orrnyílás szállítja a nagyobb mennyiségű levegőt. Ennek a két orrnyílás közti állandó áramlásváltozásnak alapvető hatása van a szervezet energia-körforgására is. Kihat a gondolkodásunkra, a fizikai aktivitásunkra, az egészségünkre. Ezért, ha az egyik vagy másik orrnyílás folyamatosan blokkolt, akkor ez a természetes levegőáramlási ciklus nem tud érvényesülni. A nátha, allergia és egyebek elkerülésén túl a jala neti ezért is fontos: megtisztítja mindkét orrnyílást, így a levegő szabadon áramolhat, és áramlása szabadon váltakozhat a kettő között. Én a netizéshez – ez itt a reklám helye – a DM nevezetű üzletekben szerzem be az előre csomagolt sót, amihez csak hozzá kell önteni a langyos vizet és kész is, de bárki magának is kikeverheti. Nagyon jó kerámia vagy réz neti kancsókat lehet kapni szinte minden jógastúdióban, az én személyes kedvencem szégyen-gyalázat egy sima műanyag darab – amit az említett csomagolt sóhoz adnak ajándékba –, mert könnyen utaztatható és szuperül illeszkedik az orrlyukhoz. Egyébként az egész folyamat nagyon gyors és egyszerű, olyan, mintha a tiszta víz egyszerűen csak átfolyna az orrlyukakon, egyszóval nincs benne semmi ’undi’. Utána teljesen felszabadul… nemcsak a légzés, de a lélek is!

Végül, de nem utolsósorban napüdvözletek! A reggeli gyakorlás nem könnyű, hiszen még merevebbek az izmok, de minden rosszban van valami jó: intenzívebben is fejlődik tőle az ember (lánya). Én személy szerint az első napüdvözleteim közben mindig úgy érzem magam, mint a bádogember, aki rátalált az olajozó kannájára. Még akkor lettem hívő, amikor az otthoni gyakorláshoz bontogattam a szárnyaimat és a napüdvözletek tűntek a legegyszerűbbnek, legbiztonságosabbnak, ami egyébként így is van. Jól kitalálták a bölcs jógik. Aztán kiderült, hogy ez valóságos csoda, minden más ászanában is fejleszt, energizál, beolajoz, mint mondottam volt és teljesen lecsendesíti az elmémet. Az az egyetlen baj vele, hogy nem lehet abbahagyni, folyton azon kapom magam, hogy újabb és újabb variációkat, sorozatokat, ászanákat végzek. Egyszóval a reggeli késésekért felelősséget nem vállalunk. Egyébként egy napüdvözlet nincs egy perc és már napi 7 surya namaskar a reggeli készülődésben nemes egyszerűséggel csodát tesz, egyszóval 7 perc az életedből – már ha Te abba tudod hagyni. Persze ne hidd el: próbáld ki magad! Aztán jöhet a zuhany, finom tea… nálam indulhat a nap!

Add meg minden napnak az esélyt…

Már az első találkozásnál éreztem a bizsergést, éreztem, hogy ez valami különleges, hogy lesz folytatás, nem is lehet másképp. Alig vártam, hogy újra átélhessem és egész nap csak vigyorogtam, mint a vadalma. Sosem volt elég, sosem bírtam megunni. A heti pár alkalomból szempillantás alatt heti hét nap lett és… Szerelem. Életem leghosszabb, legcsodálatosabb kapcsolata elvárások, féltékenység és rossz érzések nélkül. Bizonyosság, hogy mindig számíthatok rá és akármi is történik velem, akármennyire rossz napom van, ő szebbé teszi a világot. De meg kellett tapasztalnom, hogy mint minden kapcsolatban, úgy a jógában is vannak hullámvölgyek és hullámhegyek. Merthogy a jógáról beszélek… természetesen!

Egyszer csak egy ilyen hullámvölgy mélyén találtam magam. Igen, én a jógatanár. Kedvenc tanáraim épp a világ különböző pontjain ragyogják be mások sötét pillanatait, Balitól Los Angelesen át Brazíliáig. A munkában csapdosnak a fejem fölött a hullámok, illetve akták, úgyhogy a munkanap végére már konkrétan egy kifacsart mosogatórongy és egy zombi törvénytelen gyermekeként vegetálok. Hajnalban felkelni a világ legvonzóbb nagykiflije mellől, gyakorolni a cidriben, sötétben, naeee. A szundi üzemmód csukott szemű aktiválásából és az elalvás nevezetű intézményből azt hiszem különórákat is tarthatnék. Közben a testem jelez… ööö, inkább kiabál! A derékfájásom, amire már nem is emlékeztem, kezd visszatérni, nő az övtáska a pulcsi alatt, a gondolataim úgy cikáznak, mint a hullócsillagok augusztusban és a légzésem egyre felületesebb, egyre nehezebb. Minden téren egyre nagyobb a káosz. Hú, ki gondolta volna, hogy a jóga ennyire karban tart! Ki gondolta volna, hogy mindezt elveszíteni ennyire ijesztő?!

            Milyen csodálatos, hogy ennyire ijesztő! Hiszen, minden rossz, negatív, ijesztő dolog az életemben egyszerre áldás és lehetőség. Ha egy szupermodell testével születek, ami a tévé előtti punnyadás közben olajozná önmagát a popcorntól, a légzésem és az elmém pedig egy zen mesteré lenne, akkor nyilván nem érezném szükségét a gyakorlásnak. De ember vagyok tagadhatatlanul, és mint ilyen, a lelkem temploma, az egyetlen hely, ahol jelenleg élhetek, vagyis az én csodálatos testem bizony azonnal jelez. Hála, hála, hála. Megoldás: jóga. Folyamat: először is, beszélni róla! Igen, emberek, kedves barátaim, tisztelt olvasó… ez van, velem is megtörtént, indultam az év lajhára címért, eredményhirdetés később. Második lépés, tanácsot kérni! Igen, mindig, minden helyzetben támogatva vagyok itt a Földön és persze odafönt. Csak kérni kell. Tudnom kell kérni. A Bach cseppembe rögtön belekerül a tetterő és az Internet fénykorában Bali nincs is olyan messze. Én pedig már iszom Juci (Varga Judit, ha bárki nem tudná…) szavait: „Nekem az szokott működni, hogy változtatok valamit, például gyakorolok DVD-re egy darabig, vagy más dolgokat csinálok, mint szoktam... Vagy arra gondolok, hogy ez egy ajándék magamnak. Vagy, hogy a jóga egy csoda. Vagy, hogy mennyi mindenféle helyzetben segített már rajtam a gyakorlás. Vagy, hogy mennyire jól érzem magam tőle. Vagy, hogy mi is a fontos az én életemben, mik a prioritások: a jóga mindig elöl van a listán. Ja, és másik stratégia: a célkitűzés 15 perc gyakorlás. Hihetetlen, hogy mennyit számít az a 15 perc!” Köszi és hála, Juci!

           
            Következő lépés: cselekedni! Igen, jógáznom kell. Jut eszembe, Jucinak van DVD-je, amivel egyben az égető hiánya is orvosolható… éljen! Reggel – vasárnap ide vagy oda – kipattan a szemem, úgy dobog a szívem, mintha randira indulnék és valóban, randi Jucival! Szőrös barátaim, Zokni és Kormi gyakorlottan elhelyezkednek a jógaszőnyegen, ők már tudják, hogy nagyon jó lesz! Én pedig hallom az óceánt, újra Balin vagyok, a testem ujjong, a légzésem nyugodt, a lelkem megalapozott, hazaértem. Jóga: hiányoztál! Jó újra együtt! Ez a nap már biztosan jól indul… Öröm és hála. Visszatértem.

"Add meg minden napnak az esélyt, hogy életed legszebb napja legyen!"

Mark Twain

Kánikulában...

„Kitölteni az órát – ez a boldogság;

kitölteni az órát, nem hagyva helyet a megbánásra,

s nem várni a jóváhagyásra.”

Ralph Waldo Emerson

Cidri, zimankó, hólapátolás, gumicsizma, pocsolyák, sár, őrült szelek… hányszor kívántam egész évben, hogy legyen már végre nyár és csöpögő fagyit nyaljak a forró flaszteren, Balcsin toljam a lángost vizes bikiniben és elfelejtsem a lábujjaim bekenni naptejjel idén is?! Na, most itt van! Hőség, kánikula, UV ABC, izzik a flaszter és csöpög a fagyi. Mit teszek én? Háborgok természetesen. Túl meleg van, kérem, ez már elviselhetetlen, izzadok, mint a ló, ki bír így dolgozni, jógázni, aludni és egyáltalán!

A természet az egyik legnagyobb tanítóm. A természet maga a változás. Minden elmúlik egyszer és minden újjászületik. A legnagyobb vihar után is kisüt a nap, a legkeményebb fagyok után is kibújik a hóvirág, beköszönt a tavasz és elhozza a nyár ízű görögdinnyéket, hogy aztán gesztenyék koppanjanak az elsárgult faleveleken, s ünneplőbe öltöztethessem a lelkem karácsonyra, várva a hatalmas hópelyheket szenteste.

Az élet örök. A lelkem örök. Minden más változik.

A változás elfogadás. Elfogadom, hogy nem én vagyok a világ közepe. Elfogadom, hogy itt és most úgy van jól, ahogy van, ahogy lennie kell. Elfogadom, hogy nem vagyok mindenható, és ahogy már oly sokszor: néha az a legjobb, ami történhet velem, amiről azt hiszem micsoda csapás. Elfogadom, hogy bármit veszítek, nyerek helyette valami mást.

A változás rugalmasságra tanít. Ahogy Woody Allen mondotta volt, ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről. Igen, igaz… a kánikulában nem élhetek ugyanúgy, nem gyakorolhatok ugyanúgy, nem taníthatok ugyanúgy. Változtatnom kell. Alkalmazkodnom kell. Vigyáznom kell magamra.

A változás lehetőség. Lehetőség arra, hogy még jobban figyeljek a testem jelzéseire és teljesen jelen legyek a gyakorlásomban. Lehetőség arra, hogy elengedjem a terveket, megszokásokat, mintákat. Lehetőség arra, hogy tiszteljem és szeressem magam annyira: nem húzom azt a bizonyos húrt ájulásig, eleget iszom, eleget pihenek. Lehetőség arra, hogy az izzadásnak hála még jobban tisztuljak és letegyem a terheimet. Lehetőség arra, hogy megszeressem a reggeleket, értékeljem a kellemes nyári estéket, örüljek a víz minden cseppjének, áldjam a hűtőszekrény feltalálóját, és minden évben megpróbáljak gyümölcsmérgezést kapni – eredménytelenül. Lehetőség arra, hogy kicsit másképp gyakoroljak, lelassítsak és megtaláljam az áramlást a mozdulatlanságban, a nyújtásokban, az elengedésben (is).

A változás fejlődés. A fejlődés boldogság. Hát, mi itt a probléma? Nyár van! Most van nyár! Végre, hurrá és éljen!

LÉLEKzet

Izomlázam van. Egészen furcsa, irinyó-pirinyó zugokban bújik meg ez a régi ismerős és emlékeztet olyan hihetetlen, s újszerű felfedezésekre, minthogy mégsem vagyok E.T és Drew Barrymore bolygónkon felejtett törvénytelen gyereke: nekem is vannak hátsó bordáim, mint minden homo sapiensnek. Esküszöm! Itt most zárójelben azért megjegyezném, hogy az izomláz, mint olyan: nem a barátunk. Azt jelzi, hogy túlhajtottad, túlerőltetted magad és a testedben a milliméter nagyságú picike izomrostok elszakadtak. Vagyis most rossz Neked. A jóga (és bármilyen testmozgás) nem arról kell, szóljon, hogy fáj. A fájdalom lehet eszköz a belső fejlődésedben – mind fizikai, mind a mélyebb rétegekben –, de sohasem cél. Amit nap, mint nap teszünk magunkkal: egy óra alatt széthajtani a testünk minél jobban, erőteljesebben, forróságban, befóliázva, szétizzadva, ájulásig, mert az idő pénz, mert látszania kell, hogy sportolok, hogy egészséges vagyok, mert az övtáska a bőr alatt már nem divat, mert akkor talán ki tudom lőni az űrbe az állandóan zakatoló agyamat… na, ez a ’body terror.’ Látszategészség egy kirakatvilágban. A fagyi pedig előbb-utóbb visszanyal. Pédául amikor „váratlanul” szívrohamot kapsz, amikor "hirtelen" lebetegszel, pedig Te annyira vigyázol magadra. Az EGÉSZség és a jóga valójában ott kezdődik, hogy figyelek magamra. Szeretem magamat. Használom, és nem elhasználom a testemet. Tudom, hogy a testem a lelkem temploma. Tisztelem és táplálom őt. Nem vagyok Colombus, de nekem személy szerint nagy út vezetett e mélyenszántó gondolatok felfedezéséig és megélésig. Sosem késő!

Na, de most! Nem, nem hajtottam magam szét, nem jógáztam, táncoltam ájulásig. Hanem – remélem, ülsz – lélegeztem. Sokat. Tudod, az a kellemes levegőáramlás, ami csiklandozza az orrszőreid. Állítólag éjjel-nappal csináljuk… legalábbis azt hisszük, de nem. Én LÉLEKzetet vettem, ahogy a régi bölcsek oly szépen mondották volt. Teljes jógalégzésnek hívják ezt a csodát, amely 3 lépcsőből áll. A hasi vagy rekeszlégzés (Belégzéskor a rekeszizom lefelé mozogva összenyomja a hasi szerveket, és a hasfal ilyenkor előredomborodik. Kilégzéskor a rekeszizom visszaemelkedik, a hasfal újra behúzódik.) a légzés alapja. Lehetővé teszi a tüdő kapacitásának teljes kihasználását, természetes módon lelassítja és elmélyíti a légzést, segíti az ellazulást. A mellkasi vagy bordaközi légzés (Belégzéskor a bordák megemelkednek, a mellkas kitágul, kilégzéskor a bordák visszatérnek eredeti helyzetükbe.), amikor a belélegzett levegő a tüdő középső részébe áramlik elől és hátul egyaránt. A légzés már szaporább és felszínesebb, a tüdő kevésbé töltődik fel, mint hasi légzésnél. A stresszhelyzetek, az idegesség és a feszültség automatikusan kiváltja ezt a légzésfajtát. Végül pedig a kulcscsonti vagy tüdőcsúcsi légzés (Belégzéskor a mellkas felső része a kulcscsonttal együtt megemelkedik, kilégzéskor visszasüllyed.), amikor légzés rendkívül felszínes és szapora. Kiváltó oka lehet nagyon erős stressz hatás, félelem vagy légszomj. Egészséges és természetes légzés esetén egyetlen lélegzetben mindhárom légzésszakasz megtalálható – mindhárom fontos – úgy, hogy a részek „folytonos áramlássá” egyesülnek, amely belégzéskor lentről felfelé, kilégzéskor fentről lefelé, halad. Teljes jógalégzésnek ezt nevezzük, amikor erőlködés nélkül, a teljes tüdőkapacitást kihasználva lélegzünk. Ehelyett általában felületesen és csak a tüdőcsúcsba kapkodjuk azt a kevés levegőt, ami odajut. Ez rendkívül hasznos volt anno, amikor jött a mamut és a légzés azonnal üzenetet küldött az agynak, hogy vészhelyzet, futás! Csakhogy ma már minden mamut: a reggeli forgalom, a főnök, a lassú pincér, a horrorfilm, a szerelmi bánat, a csoki, amit letoltál, pedig megfogadtad, a hírek a rádióban, a szag a metróban, a bevásárlás, a kutyakaki a bejárat előtt. A tested és az elméd pedig megszokja ezt az állandó készültséget és nem is használja a tüdő körüli többi izmot, hiszen valójában sosem tágul a tüdőd. Ettől aztán, amikor valóban elkezded használni és rátalálsz ezekre a belső terekre, bizony megeshet, hogy izomlázad lesz, mint nekem. Aminek jelen esetben örülünk, mert ezek szerint valami megmozdult, változott. És a változás jó!

Hát, ezért olyan fontos a teljes jógalégzés. Egyrészt megtanít arra, hogy az egész tüdődet használd! A test salakanyagainak 70%-a távozik a légzéssel, nem mindegy tehát, valóban kilélegzed, elengeded-e a mérgeket. Másrészt minden érzelmi és mentális állapot visszahozható, befolyásolható a légzéssel. A légzésed gyorsposta az agyadnak: ha lassan, mélyen, hasi légzéssel lélegzel, akkor az agyad megkapja sms-ben, hogy minden rendben, az élet szép. Ha felületesen lélegzel, akkor tudja, hogy stressz van, készenlét, állandó tűzoltás. Ez oda-vissza működik! Próbáld ki! Az a jó hírem van, hogy ráadásul mindig, mindenhol működik. A nagy jógik ezért is szentelnek különös figyelmet az ún. pránájáma (légzés) technikáknak, mint például a jógalégzés. Ahogy én tanultam, a pránájáma szó szerint élet evést jelent, ami számomra rendkívül szimbolikus. Úgy lehet definiálni, mint olyan technikák sorozatát, amely fokozza és növeli az életerőt, végső fokon pedig megvalósítja azt, hogy a testünk (a lelkünk és a szellemünk) tökéletes harmóniában, s áramlásban legyen. Amikor nem kell széthajtanod magad ahhoz:  kilődd az agyad az űrbe – legalább – éjszakára. Amikor nem csak egészségesnek látszol, hanem az vagy. Nem pusztán légző gyakorlat, nem az a célja, hogy többletoxigénnel lássa el a tüdőt. Ez csak az első lépés. Mentális és fizikai stabilitást hoz létre. Elérhetjük a prána, az életenergia irányítását, és az elme fölötti uralmat. Utóbbi az a kis majom a fejedben, aki csokit követel, és nem érti, hogyhogy nem vált minden közlekedési lámpa azonnal zöldre, amikor épp arra jársz. Nem árt szabadságolni néha. Mármint a majmot. És végül, de nem utolsó sorban… A tibetiek úgy tartják: a születésünkkor egy légzésszámot kapunk. Az, hogy milyen gyorsan használjuk el, csak rajtunk múlik. Úgyhogy, kész, rajt... Lélek-ezz!  

Megérkezni Iyengarhoz

Hol volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl egyszer kaptam édesanyámtól egy könyvet. Van ugyanis az édesanyáknak az a csodálatos belső megérzésük, hogy már akkor támogatnak valamiben, amikor Neked még fogalmad sincs arról a valamiről… Ennek a bizonyos könyvnek Jóga mindenkinek volt a címe és színes, latex tornadresszekben csináltak benne embereknek látszó lények mindenféle képtelen pózokat, amik állítólag csudajót tesznek a testünkkel és lelkünkkel. Imádtam lapozgatni ezt a könyvet, elképzelni, hogy én, a merevtestűek nemzetségéből egyszer fel mernék venni esetleg egy ilyen gumiruhát (otthon), amiben nyilván gumiteste is lesz az embernek, és ha háromszor összeüti a bokáját, mint Dorothy, akkor jó esetben lehet belőle macska, teve, kobra, hal, egyszóval egy egész állatkert. Aztán jöttek az egyetemi vizsgaidőszakok, sok koffein és egy jegyzet ott is, ahova a király is gyalog jár. Esténként csak forgolódtam álmatlanul és úgy pörögtek az agysejtjeim, mint a hullahopp karika, persze reggelente nem bírtam felkelni, minden vizsgához közeledő nap órákkal lett rövidebb valamilyen megfejthetetlen varázslat hatására, míg a nyomás csak nőtt és nőtt… Úgyhogy döntöttem: netalántán kipróbálhatnám ezt a jógát. Összeállítottam magamnak valami sorozatfélét a könyv alapján és majd belehaltam egy hátrahajlásba is. Talán, ha negyedórát sikerült esténként „jógázni” és láss csodát: tudtam aludni! Már ettől a nézem közben a könyvet, fogalmam sincs micsinálok, de valami jógaszerűt tevékenységtől is! Hatott. Azt hiszem, akkor éreztem meg ott a szívem mélyén, hogy ez KELL. Most.

És ami egyszercsak megérkezik Hozzád, az bizony megérkezik hozzád! Rátaláltam a Niára – meg arra a felismerésre, hogy ez itt a testem és van köztünk némi kapcsolat! –, ahol Andival minden óra után jógáztunk is legalább fél órát. Tőle tanultam az első napüdvözletemet, amibe bele akartam halni minden alkalommal, miközben az órát bámultam: mikor szabadulok végre. És ha már a nia épp egy jógastúdióban volt: igen, el mertem menni az első jógaórámra. Végigszenvedtem. Meg a következőt is. Meg az azutánit. Semmi sem akart sikerülni, a percek ólomlassúsággal teltek és úgy izzadtam, mint egy ló. De minden óra után mosolyogva mentem haza, akármilyen fáradt voltam, akármilyen szörnyű volt a nap. Nyitva hagyták az ajtót a modern rabszolgának (becenevén ügyvédjelölt), hogy az utolsó órákra, úgy 8 körül, némi késéssel becsúszhassak és megélhetésre alkalmas kereset hiányában jogászkodással fizethettem. Már minden egyes nap ott voltam.  Hatha jóga, gerincjóga, női jóga. Aztán már minden hétvégén is ott voltam. Napüdvözlet workshop, haladó gyakorlás, jógafilozófia. Hazavihettem egy selejtezésre szánt szőnyeget és kiolvashattam minden, a stúdióban árult könyvet. Hát, így kezdődött. Aztán a Vinyasa Flow életre szóló szerelem lett első gyakorlásra, ami azóta is lángol, áramol és magával ragad újra és újra. Valóban megtanít arra, hogy legyek tudatában minden lélegzetvételnek és minden mozdulatnak… hogy a mindennapi életem is ugyanolyan, dinamikus mozgásban lévő folyamat, amit a jógaszőnyegemen átélek nap, mint nap… hogy minden állandó mozgásban és változásban van… hogy lovagoljam meg az áramlatokat és a hullámokat ahelyett, hogy az árral szemben úsznék, s rendkívül sajnálnám magam. Rugalmasság, bátorság, elengedés és az örök szabály: sose vedd magad túl komolyan! Amióta pedig megkaptam azt a kegyelmet, hogy taníthatom: sok-sok fényes tükörben is megláthatom, megélhetem ezt csodát, a jógát. Nincs rá szó, mennyire gyönyörű! Namaste, Namaste, Namaste!

Mint a mellékelt ábra mutatja, nekem meglehetősen göröngyös volt az út Iyengarhoz, korunk – szerintem – legcsodálatosabb jógamesteréhez. Mindenekelőtt fel kellett nőnöm Hozzá és a mélységekhez, amelyeket általa találok magamban. Nem épp illatozó virágoskertek. Sokkal inkább el nem sírt könnyek, düh, fájdalom, hajlíthatatlanság, elfojtás, elvárás, ismeretlen feketelyukak, felfedezésre váró területek, kalandozó lábujjak, meg rengeteg kérdés. Hogyan érzed meg a szegycsontod? Mi a szösz a belső sarok? Van nekem egyáltalán hátsó bordám? Épp melyik a bal és a jobb lában? Hol a fent és a lent egyáltalán? Miért akar kigyulladni a nyakam? Hát, az út még mindig göröngyös. Eszközök, pontos felépítés és hosszan kitartott ászanák. Hah. De minden göröngy megéri. Akkor is, amikor a hétvégi 3 órás workshopon felváltva kellett bőgnöm és/vagy hánynom és/vagy megütnöm valakit. Mindenki megnyugtatására: nem bántalmaztam senkit és nem néztem vissza a vacsorát. De átégtem, tisztultam, tanultam megint. Alázatot, figyelmet, egyértelműséget. Őszinteséget. Tudatosságot. Nem azt mondom, hogy ezekhez mindenkinek Iyengarra van szüksége. Nekem igen. Ahogy Thoreau mondja „Önmagunkat látni éppoly nehéz, mint hátranézni megfordulás nélkül.” Nekem sokat segít Iyengar (is) a hátranézésben… hogy bekukkantsak a legsötétebb sarkokba és leszedjem a pókhálót.

B.K.S. Iyengar szerint a jóga ott kezdődik, ha – egy percízen végrehajtott – trikonászanában 45 perce benne vagy. Legalább. A precizitás ugyanis az egyéni lélek és a kozmikus lélek találkozóhelye. Az isteni állapot. Az ászanákban eltöltött hosszabb idő pedig arra készteti az intelligenciát és a tudatot, hogy kifejlessze a türelmet, a kitartást és a tűrőképességet. Ezek pedig bizony nem hiányozhatnak a fegyvertárunkból, hogy áthatoljunk a belső test ismeretlen vagy – számunkra még – felismerhetetlen részein. Nekem mindenesetre van még velük némi feladatom… a türelemmel és fekete lyukakkal is. Az iyengar jóga az elme figyelmét arra készteti, hogy a test pontos felépítésére koncentráljon, aztán az elme az intelligenciával tegye ugyanezt. Iyengar szerint a jógagyakorlás nem lehetséges az elme figyelme és visszatekintése nélkül. A jóga lényege a test és az elme, az elme és az Én integrációja. Ez időbe telik. És verejtékbe. De az biztos, hogy nem a levegőbe beszél. Ez a Mester születésétől kezdve rengeteg betegségben szenvedett. Volt maláriás, TBC-s, tífuszos és így tovább. Mindezt Indiában. Mégis ezek a betegségek vezették el aztán a jógához. Amikor már nem látta a kiutat és azon gondolkozott, hogy nincs értelme az életének állandóan ilyen gyengén és kiszolgáltatottan, mert képtelen volt meggyógyulni és erőre kapni, akkor – 16 évesen – Krishnamacharya tanácsára elkezdte gyakorolni a jógát. Hat év alatt egészségesre gyógyította magát. Ma már a terápiás jóga atyja és az egyik legismertebb jógamester szerte a világon, akinek köszönhetjük – többek között – mi, nyugati népek ezt a csodát és a vinyasa flowt, amelynek az iyengar jóga az egyik pillére. Kilencvennégy évesen minden nap gyakorol, tanít és utazik a mai napig. Bármi bajom van, legyen az szomorúság, fizikai fájdalom, nátha: kikeresem a könyvéből a betegséget és megkapom az öngyógyítás receptjét. Kiváltandó a jógaszőnyegeden, az ára egyénre szabott, mellékhatásai: egység, béke, boldogság. Namaste, Namaste, Namaste!

„A jóga olyan, mint a zene,
a test ritmusa, az elme dallama, a lélek harmóniája
alkotja meg az élet szimfóniáját.”

B.K.S. Iyengar

Gyógyító hangok

Gyógyító hangok workshop vasárnap délelőtt?! Hát, normális vagyok én?!?! Már a környék is kiborított, hetek óta be sem tettem a lábam a pesti dzsungelbe… nem véletlenül. Csakhogy nem voltam egyedül, konkrétan számtalan hangtálat és gyógyító gazdájukat szállítottam, így visszafordulásról szó sem lehetett. Hányingerem volt és hasogatott fejem. A jógaterem közepén sikerült kiborítanom egy nagy bögre teát, elárasztva vele egy jógaszőnyeget és egyéb tartozékokat. Amint elkezdtünk beszélgetni a témáról, gombóc nőtt a torkomban és csak azt hajtogatta az a kis hang a fejemben megállíthatatlanul, hogy mégis mit keresek én itt és még lehet, hogy le tudnék lépni esetleg. Egyszóval tudtam, hogy jó helyen vagyok, mert ezzel (is) dolgom van. Persze kinek nem?!

Igen, ez költői kérdés volt. Először is, hacsak nem remete vagy – véletlenül beszélni magyar –, aki egy tibeti barlangban olvassa a blogomat az iphone-án, akkor biztosan akusztikai szmogban élsz, akárcsak én. Zaj vesz körül mindig mindenhol, miközben a testünk nagy részben folyadékból áll és lényegében tökéletes hangrezonátor. A rezgések folyamatosan mozgatnak és bemozgatnak. Gondolj csak bele, hogyan érzed magad, ha a szomszédban visít egy riasztó, vagy amikor nem bírod elengedni a saját negatív gondolataid és mintha rád ülnének, szó szerint nehéznek érzed magad tőlük. Persze ezen változtathatsz és gyógyíthatod magad. Csodás példa erre a japán Emoto bácsi munkája, aki ún. MRE (Mágneses Rezonancia Elemzés) technológiával jutott arra a felismerésre, hogy a víz befogadja és megtartja a különböző információkat. Az eredmények azt mutatták, hogy a zene, a szavak, a gondolatok és az imák befolyással bírnak a vízkristályok szerkezetére, s ez okozza jelentős hatásuk fizikai valóságunkra. Kristályfényképezéssel sikerült bebizonyítania, hogy a vízkristályok harmonikus formájukban csodás műremekekre emlékeztetnek, míg szennyezetten vagy negatív közegben nem festenek túl jól… ahogyan mi sem! Ráadásul ott van a saját hangod, amivel általában megnyilvánulsz a világban. A hangunk a szívünkből szól: pontosan azt mutatja, ami belül van. Amikor rekedt vagyok, nem találom a hangom, nem tudom kifejezni magam, hamisan cseng, amikor benyelek valamit, ahelyett, hogy kimondanám, vagy épp kicsúszik a számon, aminek nem kellett volna, amikor kiabálok, vagy én visítok a riasztó helyett… ez mind-mind tükör, amiben megláthatom, hogyan vagyok magammal, hogy érzem magam, min kell változtatnom. És az a legszebb, hogy a saját hangommal meg is tehetem!

És ha már itt tartunk: az Univerzum a legtöbb vallás és hagyomány szerint hangból és rezgésből jött létre. Például az AUM – a legfontosabb gyökérmantra – az Univerzum teremtésekor elhangzott mag-szó, melynek rezgése mindent átjár. Ősrezgés, mely öröktől való és az abszolút igazságot, a Legfelső Isteni Teremtő erőt képviseli. Éppen ezért a legtöbb mantra „Ommal” kezdődik. Az „A” a teremtés, mindenben a kezdet, az „U” a kiáradás és fejlődő létezés, az „M” pedig a megvalósultság, befejezettség és visszatérés szimbóluma. Ennek zengetésével a világegyetemet átható folytonos rezgést, erőt jelenítjük meg és erősítjük. Indiában több ezer éve jól tudják, a világ kozmikus frekvenciák, rezgéshullámok erőtere, és ennek legkifejezőbb princípiuma az emberi hang. Orvosi műszerekkel történt vizsgálatok erősítették meg az AUM mantra emberi szervekre gyakorolt rendkívüli hatását. Az AUM zengetése összehangolja a szervek saját rezgéseit, így a szervezet úgyszólván egy ritmusban kezd működni. Ugyanakkor a magzatra is nyugtató hatással van: a kísérlet alatt röviddel a mantra zengetése után a magzat szívritmusa 160/percről 130/ percre nyugodott meg. A hosszabb időn át végzett zengetés hatására megemelkedik szervezetünkben az örömhormon, az endorfin szintje. Az endorfin többlet ráadásul az immunrendszert is fokozott aktivitásra serkenti. Jó tudni, amikor jönnek a fagyok…

A  workshopon ’A gyógyító hang’ című könyv írója, Shirlie Roden öngyógyító módszerével dolgoztunk. Shirlie – aki egy angol énekesnő és hangteraputa – (is) rájött, hogy a megfelelő hangok tisztítják a csakrákat és segítenek helyreállítani a test energiarendszerének harmóniáját. Ezért a saját öngyógyítása során szerzett tapasztalatai alapján a 7 főcsakrához rendelt hangokat és mozdulatokat. Többször gyakoroltam már ezt a módszert és a vasárnapi élményeim után bizonyossá vált, hogy napi rutinná teszem jóga előtt és/vagy után. Ebben a gyógyító technikában a gyökércsakrához, amely nevéhez méltóan a gyökereinkhez és az anyagi túlélésez, fennmaradáshoz kapcsolódik, az „A” hangot kell rezgetni. A szakrális csakrát, melyhez tartozik a szexualitás, az élet továbbadása és befogadása, valamint az, hogy a női és férfi minőségeket hogyan éljük meg, az „AI” gyógyítja. A napfonat csakránk a szabad akarat központja, ahol megemésztjük a dolgokat és az „O” hanggal tisztíthatjuk. A szívcsakra a tiszta szándék, a szerető együttérzés és az érzelmeink helye: OU hang. A torokcsakrához, amely ugye az igaz szó, tisztaság és átláthatóság mások és önmagam számára az „I” hang tartozik. A harmadik szemünk a befelé látó és mindenen túllátó bölcsesség és intuíció, a valódi tisztánlátás, amelyhez az „OUM” kapcsolódik. Végül a koronacsakránk az összeköttetés Istennel, az Univerzummal és a végtelennel egy szép magas „U” hang, hiszen valójában sosem vagyok egyedül, mindig része vagyok a nagy egésznek. Végül ragyogó fehér fényben az egész testet átrezgető AEM, avagy I AM, én vagyok. Hiszen minden lényege és alapja a mindig változó, mégis örök létezés.

Miközben zsibbadó lábbal, fájó háttal, karmozdulatokkal igen sokszor zengettem ezeket a hangokat, egyre mélyebben rezegtek bennem és valóban úgy éreztem, hogy tisztul testem-lelkem, felszabadulok, megszabadulok valamitől. Mintha hatalmas kövek gördülnének le rólam. Mintha átmostak volna belülről és összerezgettek volna egy teljes egésszé. Úgy éreztem, erős vagyok és gyönyörű, aki belülről ragyog. Azt éreztem, hogy a lelkem örök és fényes, független mindentől és mindenkitől… hogy a fájdalom, amin átégek, csak eszköz és köszönettel tartozom érte… hogy a testem valóban a lelkem temploma és örökkön élek. Jaja, megint nem találtam fel a spanyolviaszt, de…Hú! Ott volt! Éreztem, átéltem, megéltem! Namaste. És ahogy Andinia mondta: csodák nem történnek nélkülünk és anélkül, hogy jelen vagyunk a gyakorlásunkban. Szóval vedd észre az ajtókat, amelyeket a tanítások nyitnak neked… és menj be rajtuk!

„A tanítók kinyitják neked az ajtót, de bemenned Neked kell.”

kínai közmondás

Transzban…

Kiss Andi az egyik legcsodálatosabb jógatanár Magyarországon. Szerintem. Olyan ember, aki nem „csak” tanítja, hanem éli a jógát. Minden szavából, mozdulatából árad az őszinteség és a hitelesség. Olyan ember, aki a saját tapasztalatait és megéléseit képes átadni egy mezei jógaórán úgy, hogy az a saját fejlődésedben előrevisz, segít, támogat téged. Olyan ember, aki hisz abban, hogy a változás bennünk van. Magam is ebben hiszek. Ahogy Andival együtt abban is, hogy a változás csak a magunk és mások szeretetével, rendszeres gyakorlással és tudatossággal lehetséges. Nem csoda hát, hogy amint megtudtam: Andi élőzenés Yoga Trance Dance workshopot tart, nem volt kérdés, ott a helyem! Hogy az mi? Lényegében szabad tánc egy kis jógával.

Shiva Rea jógacelebnek köszönhetjük ezt kellemes esti programot, ami dióhéjban transztánc nyugati jógiknak. Shiva ugyanis körülnézett a világban és két dologra jött rá. Először is a Föld minden szegletében szüksége van az embereknek arra, hogy zenével, tűzzel, síppal-dobbal eleresszék a hajukat és kirúgjanak a hámból. A rituális transz-utazások évezredek óta fontos részét képezik minden kultúrának. Ezekkel a belső utazásokkal tágíthatjuk a tér és az idő hétköznapi érzékelését, hogy lépésről lépésre feltáruljanak a személyiségünk mélyebb rétegei, az őseink üzenete, a kapcsolatunk az Univerzummal. A transztánc gyakorlatilag egyesíti a gyógyító hangok, a ritmusok és a légzés erejét, amelyek együtt segítenek a spirituális ébredésben. Egyszóval a mozgásmeditáció által találkozhatunk önmagunkkal és a belső isteni fényünkkel. Hogy Elizabeth Gilbertet idézzem: amikor imádkozunk, beszélünk Istenhez. Amikor meditálunk, Isten beszél hozzánk.

Csakhogy a nyugati ember – igen, Te ott a géped előtt állig felöltözve, tele gondolatokkal és finomított élelmiszerekkel – nem nagyon szereti elveszíteni a fejét, mondhatni igen nyakasak vagyunk. Meglehetősen ritka, hogy munka után egy tábortűz körül mezítláb ugrabugrálunk fűszoknyában a családtagjainkkal. Pláne mindezt önként és józanul, avagy mindenféle tudatmódosító szer nélkül. És ha mégis mutatunk rá hajlandóságot, esetleg netalántán transzba esünk, avagy elveszítjük az önkontrollt és hagyjuk, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, akkor bizony fennáll a veszélye, hogy úgy maradunk, valahol odafönt egy rózsaszín felhőn és holnaptól torzonborz hippiként, megszabadulva a lakáshiteltől és a sok-sok bonyolult emberi kapcsolatunktól keresünk egy barlangot, ahol egy hangyabojt vizsgálgathatunk hátralevő életünkben. Ami persze nem feltétlenül baj. De tény, hogy a Föld ezen féltekén adnak róla papírt, és ha nem hagyod el időben az országot, akkor egyszer csak egy fehér köpenyes bácsi elveszi az útleveled, a személyid és a maradék eszedet. Másrészt nem véletlenül születünk oda, ahova. Itt és most van dolgod és fejlődnivalód. Ebben a világban, ezekkel a szülőkkel, barátokkal, szerelemmel, munkával, tomboló egóval, stresszel, álmokkal és vágyakkal. Szóval nem árt visszatérni a felhőről.

Ezért Shiva kidolgozott egy olyan programot, amely megfelelő keretek között segít felfedezni a transztáncot a zokniban alvóknak. Egyfajta jóga alapú mozgásmeditáció élőzenére. Ún. prána jógával kezdődik, ami egy könnyen követhető, folyamatos és egyre élénkülő ászanasor. Kvázi bemelegítés. Aztán jön a szabályok nélküli szabad tánc sok dobra, félhomályban, amit azért tudatos légzés irányít és vezet, hogy azt a bizonyos kreatív életerőt felszínre hozhassuk, s felszabadítsuk. Végül jól leföldelnek egy mély relaxációval és meditációval. A gép landol, a kapitány újra üdvözöl a Föld nevű bolygón. És ez így is történt. Volt sok gyertya, a Sattwa Sound Band és egy csapat lelkes jógi. Andi elmesélte, hogy amikor elment Shiva Rea-hez tanulni, azt sem tudta mi fán terem a transztánc, de érezte, hogy ez neki kell. Pont. És kellett. Teljesen – méghozzá pozitívan – megváltoztatta az egész életét. Ami persze nem azt jelenti, hogy ezen túl vízen jár és pillangók repdesnek körülötte, hanem azt, hogy őszinte magával és másokkal. Hogy szembe mer nézni magával és másokkal. Aki már próbálta, az tudja: na, az nem piskóta! Meditációval kezdtünk, ahol természetesen volt fókusz, mivel szeretnél dolgozni, feltehettél kérdést az Univerzumnak, amire választ szeretnél kapni, megfogalmazhattál szándékot. Aztán átmozgattuk minden porcikánkat, megszabadultunk a jógaszőnyegektől és kezdődött a buli. Igen, csak úgy. A cél az volt, hogy véletlenül se nézzen ki jól, amit csinálsz, ellenben lehetőleg veszítsd el a fejed. Semmi salsa, tangó vagy Michael Jackson. Csupán ráztam kezem, lábam, vállam, fejem, csípőm és ugribugriztam kifulladásig. Vitt magával a ritmus, bepárásodtak az ablakok, mindenkiről folyt a víz és áramlott, hömpölygött a tömeg… kapcsolódtunk anélkül, hogy bámultuk volna egymást vagy akartunk volna bármit egymástól. Hú, de jó volt! Aztán lekerültünk a földre, Andi hangja vezetett, úgy éreztem pont úgy és azt mondja, amire szükségem van. És ott a parkettán, izzadtan összekuporodva egyszer csak olyan mély, őszinte, valóban feltétel nélküli szeretetet, megbocsájtást, elfogadást, és elengedést éreztem, amit talán még soha. Olyan boldogságot, ami nem függ senkitől és semmitől. Szeretetet, amely nem kapaszkodik, ragaszkodik, akar, vár el. Ami egyszerűen csak van. Ott ragyog bennem és hatalmas és minden körülménytől, eseménytől, fájdalomtól függetlenül létezik. Megértő, láthatatlan és eltéphetetlen. Mindig megmarad. Csodálatos volt. Aztán visszajöttem. És visszajöttek a körülmények és a fájdalom. Nem, nem lettem Buddha. De minden sejtem őrzi a tapasztalást: a szeretet mindennél erősebb és van boldogság. A többi nem számít.

Békés harcos

Be kell vallanom, gyerekkoromban igazi, pápaszemes könyvmoly voltam. Olyan, aki mindenről olvasott már valahol egy könyvben, de nem tapasztalta, kóstolta, próbálta, élte meg. Az ugyebár rendkívül ijesztő és veszélyes. Komoly önismereti út az, aminek hatására egyszer csak lemerészkedtem a vártoronyból, sőt… összebarátkoztam a sárkánnyal, akiről kiderült: idebent van, s nem jön a herceg fehér lovon, hogy megmentsen tőle, mert csak és kizárólag én menthetem meg önmagamat.

Be kell vallanom, most is olvasok egy könyvet. És mint mindenről, persze erről is a jóga jut eszembe. Egyesek ezt nevezik szak… vagy inkább jógabarbárnak. Szerencsére a jógáról nem elég olvasni, csinálni kell! Lehetőleg nap, mint nap. De én személy szerint olvasni és beszélni is imádok róla, ha már itt tartunk! Hm… lehet, hogy ezért írok egy jógás blogot?! Őrület! Na, de a könyvről (ami film is… lustábbaknak). Dan Millman, olyan csodás önismereti könyvek írója, mint az Erre születtél, nem mellesleg világbajnok atléta is, ami engem meglehetősen meglepett… mindig egy szakállas zen mesternek képzeltem saruban. Nohát, ennyit az előítéletekről.

A békés harcos útja – aminek falom épp az oldalait – az ő önéletrajzi regénye. Az ifjú Dan sikeres sportoló a Berkleyn, aki lubickol a népszerűségben, a tornászcsapattal bejárja a fél világot, és természetesen nem veti meg a bulizást, az alkoholt, meg a nőket. Mondhatni partiarc. A sok trófea és összetört szív azonban – számára is érthetetlen módon – mégsem teszi boldoggá. Különös, nyomasztó álmok gyötrik, nem találja a helyét, önmagát. Ekkor lép be az életébe egy idegen, a közeli benzinkút névtelen ezermestere, az a bizonyos titokzatos békés harcos: Szókratész. Annyit mondhatok, ’Szok’ olyan tanításokra és tanulságokra világít rá, amelyeken mindannyiunknak érdemes elgondolkodni. Keleti filozófiákból merítve mutatja be, hogyan ébredjünk (ön)tudatunkra és fedezzük fel azt a csodát, amely a pillanatban, a jelenben rejlik. Merthogy mindannyian békés harcosok vagyunk ám legbelül (a sárkány helyén), akik azonban tudatosság nélkül csupán önnön önző vágyaik kielégítésére képesek és nem élnek igazán… csak átalusszák az életet.

Dan szerint a harcos nem attól harcos, hogy feladja, amit szeret, hanem, hogy szereti, amit csinál. Egy jó harcos nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen... A jó harcos nagyon is sebezhető. Ez teszi igazán bátorrá! És legfőképpen: a harcos cselekszik. Ugyanis nincs az a tudás, amely a végső boldogságot és békét elhozhatná. Az élethez több kell, mint tudás, az élethez intenzív érzés és állandó energia szükséges. Az életben a megfelelő cselekvésre van szükség! A világ egy iskola és az élet az egyetlen valódi tanító. Számtalan tapasztalatot kínál, de ha a tapasztalatok egyedül bölcsebbé tehetnének, az idős emberek mind boldog, megvilágosodott mesterek lennének. A tapasztalatban el van rejtve számodra a lecke, amire szükséged van. Csak rajtad múlik, hogy megtanulod-e. Hát, tapasztalataim szerint, ha nem akarod megtanulni, megkapod újra és újra és csak egyre jobban fog fájni, úgyhogy érdemes nyitott szemmel járni!

Mindenesetre megnyugtató, hogy (Dan szerint is) minden, amit valaha tudnod kell, az benned van! Az univerzum titkai bele vannak vésve tested sejtjeibe. Azt soha nem tanultad, hogyan láss bele önmagadba, hogyan olvass a testedből. Egyetlen, amit eddig tehettél, az volt, hogy könyveket olvastál, és meghallgattad a tudósokat, remélve, hogy igazuk van. Ha megtanulod a test bölcsességét, tanító lehetsz a tanárok között. Megemlíteném, mindenekelőtt a saját tanítód. Hogyan? Remélem, hogy ez egy jóginak költői kérdés! Úgy, hogy belépsz a saját kis laboratóriumodba, a jógaszőnyegedre és addig gyakorolsz, amíg csak kell, amíg csak ki bírod facsarni az izzadságot, a gondolatokat, az előítéleteket, a vágyakat magadból és elengedni mindent, amire már nincs szükséged. Meg azt is, amiről azt hiszed, szükséged van rá. Itt kezdődik.

„Nem az a fontos, hogy eljuss valahová, hanem hogy teljesen jelen legyél.”

Dan Millman

5 lépcsőfok…

„Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba;

S ahogy a határolt kút mélyén megtalálod a határtalan talajvizet:

Változó egyéniséged alatt megtalálod a változatlan létezést.”

Weöres Sándor

Öngyógyítás. Legutóbb pedzegettem már ezt a témát a napüdvözletetekkel…hogy érdemes önmagad mélyére menni, akár egy sötét kútba és valóban megtalálni a változatlan létezést, ahogy Weöres Sándor írta. Ezért gondoltam megosztom a másik csodálatos gyógyító ajándékot az életemben, amiről már oly rég szeretnék írni. Ez a ’5 stages’, amely egy NIA technika.





A ’80-as évek végén Debbie és Carlos Rosas, aerobikoktatók úgy érezték ’valami hiányzik’. Az EGÉSZséghez nem elég Jane Fonda. Érdeklődésük a keleti filozófiák, a harcművészetek, a táncművészetek és a gyógyító technikák felé fordult. E mozgásformákat, azok kulturális, történeti, energetikai és érzelmi hátterét tanulmányozva rájöttek milyen fontos látni és érezni a test, a lélek és a szellem közötti elválaszthatatlan kapcsolatot. Megbizonyosodtak arról, hogy minden mozgásvilághoz tartoznak bizonyos érzelmi és szellemi vonatkozások is, melyek a gyakorlás, a mozgás által úgymond életre kelnek. Így született a NIA, amelyre sok évvel később rátalált Hriczu Andi from Hungary és azóta is beragyogja vele, általa az életünket. Én mindezt neki köszönhetem. Namaste, Andinia!

Debbie Rosas mindemellett kidolgozta az ún. 5 stagest, amely lényegében egy fejlődéstani mozgássor, mely genetikailag kódolva van bennünk. Ez az öt mozgásfejlődési állomás az, amelyen mindannyian keresztülmentünk, legalábbis keresztül kéne mennünk gyerekkorunkban. Embrió, kúszás, mászás, állás, járás. Ezek alapozzák meg a csontjaink, izmaink, szalagjaink, szerveink, érzelmeink, érzékeink, gondolataink és intuíciónk fejlődését. Debbie egyébként diszlexiás volt, alig tudott írni-olvasni és képtelen volt bárki előtt beszélni. Fiatal korában festőművészként élt, csak így tudta kifejezni magát. A saját öngyógyítása során talált rá erre a módszerre. Rájött, hogy ha az ember akár felnőtt fejjel újra és újra átmegy ezeken a fázisokon – főleg nyilván azokon, amelyeket gyerekként kihagyott, illetve a gyakorlásuk különös nehézséget okoz –, akkor képes feloldani a legmélyebben megbújó blokkjait és gátjait is. Persze kell a szándék és a kitartás (meg esetleg egy térdvédő). Ahogy ifjúkorom kedvenc sci-fi írója, Frank Herbert mondotta volt: a félelem az elme gyilkosa. És ahhoz, hogy legyőzzük a félelmeinket, szembe kell néznünk velük. Akkor is, ha épp bele akarunk halni. Bizony, ami nem öl meg, erősebbé tesz! Mindenesetre Debbie ír-olvas és tömegek előtt is csodálatosan ki tudja fejezni magát nap, mint nap.

Az embrió maga a könnyedség. Mintha az anyaméhben lennénk: táplálva, gondozva és védve vagyunk. Minden folyékony és puha, a test begörbül és kigörbül. Itt fejlődik ki a csípő hajlékonysága, mozgékonysága és ereje, amelyre majd nagyon is szükségünk lesz. Aztán következik a kúszás, amely erősíti a testünk mélyebb szintjeit és minden ízületet mozgásba hoz, különösen a csípőt, a nyaki gerinc szakaszt és a törzset. Összehangolja a test mozgását, miközben felfedezzük a világot magunk körül. Elkülönül a bal és jobb oldal, amely a belső szervekre és az idegrendszerre egyaránt nagy hatással van, mert aktivizálja az agyféltekéket és a perifériás idegrendszert. Itt kezdődik el az izmok aktív munkája. Utána kezdünk el mászni, amely még mindig a felfedezés időszaka. Már körbe tudunk nézni a világban. A test elválasztódik a talajtól, a csakrák szabaddá válnak. A gerincgörbületek aktivizálódnak a mozgásban, amely újabb lépés a fejlődésünkben. Az állással minden megváltozik. A test függőlegesbe emelkedik. Nagyon intenzív energiákkal találkozhatunk ebben a pozícióban. Ebben a helyzetben van a legkevesebb esély a szabadságra, viszonylag kötött, de csodásan fejleszthető általa az erő és a stabilitás. A süllyedés és emelkedés beolajozottá teszi az ízületeket és lazítja a medencét, a csípőt és a térdeket. Az állásban benne van a múlt és a jövő. Egyre erősödik a belső késztetés és vágy a felemelkedésre, amely minden síkon új távlatokba vezet. Az állás minden szinten erősíti a kitartást, a nyugalmat és a türelmet, lásd. a jógában a tadászanát, avagy hegytartást. Végül a járással megtapasztalhatjuk a függőleges mozgékonyságot, mely az ízületeken keresztül jön létre. Amikor energetizáljuk a járásunkat, akkor erőt, figyelmet és mélységet viszünk a testünkbe. Minden ember járása megmutatja a személyiségét és azt hogyan érzi magát a bőrében, mennyire és hogyan képes előrehaladni az életben. A harmonikus járás egyensúlyt és áramlást hoz létre, amikor az energia valóban áramlik az egész testben és tudjuk, merre tartunk…

Érdekes, hogy például a Jivamukti iskola a napüdvözletet is ehhez a fejlődési folyamathoz hasonlítja, avagy ahogy az embrióból felemelkedünk, hiszen a jógában ugyanúgy ott vannak ezek az állomások, a babapóz, kobra, a cicahát és így tovább. És ez nem véletlen. Az ősi gyógyító technikák vagy az olyan módszerek, mint a 5 stages, amelyek visszanyúlnak a gyökerekhez ugyanoda lyukadnak ki. Szembenézés, mélység, elengedés . A kaland nem odakint van, hanem bennünk rejlik.

Végül egy kis ízelítő: Nia 5 Stages Igen, lehet otthon a nappaliban csúszni, mászni!