Állj a sarkadra!

Üzentek neked valaha a lábaid? Mást mondok: meghallod vajon, hogy mit üzennek? Piros körömlakk: jó, bizonytalan és figyelmetlen vagyok: nem jó, forró zuhany: jó, magas sarkú: nem jó, jóga: jó, simogatás: nagyon jó, túl sokat cipőben: nem jó, szeretett másik láb: minél közelebb jó, lábgörcs: nem jó, kecsesnek lenni: jó, sérülés: nem jó és így tovább. Kicsit odafigyeltem, mert muszáj volt, mert elvonultunk és ott ültem a körben, aztán mégse nézegethettem ki az ablakon túl feltűnően, úgyhogy gondoltam, akármilyen elvetemült ötlet is, mégiscsak megkérdezem őket: mi a harci helyzet? Hát, megkaptam a listát. A lábaim ugyanis emlékeznek, minden lenyomat ott van rajtuk és a legőszintébb tükör szembenézni velük… a gyökereimmel.

Hogyan haladok előre, honnan jövök és merre tartok, avagy a kitaposott úton járok-e vagy elszakadok a mintáimtól, megbecsülöm, érzem-e a gyökereimet, mi az, amit a földbe tiprok, amit nem akarok tudomásul venni, megállom-e a helyemet, kiállok-e magamért és másokért, földhöz ragadt vagyok-e és a tetteim – akárcsak a lábnyomom – vajon milyen lenyomatot hagynak az életem vonalán?! Egy biztos: van mit dolgoznom a kapcsolatunkon. 

Ott vannak a helyes kis bőrkeményedéseim, ahol túl sok a nyomás. Aztán majd kiszúrja a szemem a bal nagylábujjam, akivel állandóan történt valami baleset megboldogult jelöltéveimben és Dahlke szerint az önmagunkkal való elégedettséget, az önelfogadásunkat és az önkifejezést mutatja meg. Hm. És az a kedves, mellette lévő, aki egészen befordult a bánatos felé: hát persze, hogy a szerető együttérzést szimbolizálja! A középső, ez az egészen kicsike, aki szinte megbújik a többiek között… ja, hogy ő a kreativitás és a szabad akarat, avagy tudom, hogy mit akarok, s bátran szabadjára engedem a művészi énem, najó. A negyedik versenyző, aki a szeretet és szenvedély, adás, kapás, elfogadás, meg némi bőrkeményedés, no comment. És a legkisebb, aki mind megette, ő bizony az ősbizalom, alig találom… van dolga! Jobb nagylábujjam, a kedvencen mindközül, arról mesél, hogy mennyire engedem meg magamnak, hogy élvezzem az örömöt. Na, végre valami! Mellette a szívből jövő vágyak és remények, épp némi hólyaggal egy áttáncolt éjszaka után. Harmadik versenyzőnk nagyobbra nőtt baloldali testvérénél: döntéshozás és konfrontációs képesség, nem is rossz. Aztán jön egy újabb bőrkeményedés, meg a kérdés: hogyan kezelem a mások és a magam vonzalmát, no comment kettő. És újra a legeslegkisebb, aki a félelemről és a tiszteletről mesél, tudom, tudom, ideje veled is foglalkozni.

Hát, így vagyunk éppen mi, én és a lábaim. Néha bizonytalanul, egyre több odafigyeléssel, izgalmas kalandokkal. Dióhéjban. Szerencsére a lábunk egy életen át változik, és egyre őszintébben mutatja azt a bizonyos harci helyzetet odabent. Persze a lehetőségek tárháza sokszor éppolyan félelmetes, mint a kötöttségeinké. De. Dönthetek. A választás az enyém. A lehetőség mindig az enyém. És minden, minden betegség, bőrkeményedés, megbotlás és fájdalom lehetőség arra, hogy tegyek magamért, megismerjem magam és jól legyek. Szabadon, szeretetben, elfogadásban önmagammal. Ennek örömére én és a lábaim most elmegyünk jógázni. Mert az jó. Szerintük is!

"Vigyázz a testedre! Ez az egyetlen hely ahol élhetsz."  
                                                          Jim Rhon

Itt a tavasz!

Coelho szerint a tavasznak sem mondhatjuk: remélem, hogy hamar jössz, és sokáig maradsz. Csak azt mondhatjuk: gyere, ajándékozz meg a reménnyel, és maradj, ameddig tudsz! Hát, maradj, ameddig tudsz, kedves, illatos tavasz! Én pedig ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy jelen legyek minden lélegzetvételemmel, minden szívdobbanásommal. Mert minden lélegzet ajándék. Ahogy minden szívdobbanás ajándék. Tudom, ezt a lelkes jógik számtalanszor hallották már az óráimon. Nem véletlenül! Az élet tényleg hatalmas ajándék, de vajon észreveszed? Megéled? Tényleeeg?

Pápaszemes kiskamaszként tátott szájjal néztem a Holt költők társaságát a tévében, amikor Robin Williams bácsi azt találta mondani: Carpe Diem, skacok! Közben persze egyfolytában azzal voltam elfoglalva, hogy mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna… Álmodoztam, tervezgettem, elemeztem, kibeszéltem, megrágtam, elfojtottam, kerestem, vártam, vágytam, elképzeltem. A jelen pedig nyomtalanul eltűnt valahol, mert ha a múlton rágódsz, és a jövőt tervezed, akkor csak éppen élni felejtesz el. És az életem is mintha nyomtalanul eltűnt volna valahol, hiszen élni csak a jelenben lehet ugyebár. Itt és most.

Aztán találkoztam a Vinyasa Flow-val, ahol minden alkalommal Spongya Bobként kicsavartak a szőnyegen. Pontosabban magamat csavartam ki – gyilkos pillantásokat vetve az én kedves jógatanáromra, mert hát ki más lenne a hibás ezért a kibírhatatlan szenvedésért, mint ő, ott. Annyi bizonyos, hogy a második napüdvözlet B variációnál már nem maradt arra se időm, se erőm, hogy mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna! Csak a jelen maradt, túlélés, belégzés, kilégzés, meg a légzéssel egybekötött mozgás. És láss csodát, az addig ringlispílként pörgő, éjjel-nappal műszakban lévő agysejtjeim háborgás helyett annyit üzentek egy mély mosoly formájában: Hasta la Vista, ez itt a fiesta! Azt mondják, a szenvedés elhozza a Paradicsomot. Ám előfordulhat, hogy a ’szenvedés’ maga a Paradicsom. Csupán nézőpont kérdése. Az életedben 10%, ami történik Veled és 90%, ahogyan reagálsz rá. Hááát, nem mindegy, éppen hol jársz!

Azt kellett ugyanis észrevennem e 'szenvedés' közepette, hogy gyakorlatilag minden sejtem ünnepel és hálát rebeg, nem csoda, hogy függő lesz az ember lánya a jógától, mint olyan. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a mosoly maradt, mint valami kellemes mellékhatás, vény nélkül... jóga előtt, közben és után. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a mosolyból nevetés lett. Teli szájjal, boldog babaként a földön gurigázva önmagam. Aztán azt kellett észrevennem, hogy a boldog baba maradt jóga előtt, közben és után, újszülöttként rácsodálkozva erre a gyönyörű világra. Aztán egyszer csak azt kellett észrevennem, hogy egy napfényes tavaszi délutánon a Margit-szigeten nevetve tekerem a biciklit és nem érdekel mi lesz, az milyen lesz, milyen lenne vagy milyen lehetett volna. Az út éppolyan fontos, mint a cél. És ezek már nem csak szavak. Van még dolog bőven. De. Nem akarok más lenni, máshol lenni, mással lenni. Jelen vagyok. Jó. És én észreveszem. Élek.

Fogj egy jógaszőnyeget és ne szállj le róla, amíg nem mosolyogsz! Fogj egy napfényes tavaszi délutánt és haza ne menj addig, amíg nem mosolyogsz! Fogj egy mosolyt és mosolyogj vissza rá! Fogj százat! Adj még százat! Itt a tavasz! Carpe Diem, skacok...

"A nevetés a dzsem az élet pirítósán. Ízt ad neki, megőrzi a kiszáradástól, és megkönnyíti a lenyelését."

Diane Johnson

LÉLEKzet

Izomlázam van. Egészen furcsa, irinyó-pirinyó zugokban bújik meg ez a régi ismerős és emlékeztet olyan hihetetlen, s újszerű felfedezésekre, minthogy mégsem vagyok E.T és Drew Barrymore bolygónkon felejtett törvénytelen gyereke: nekem is vannak hátsó bordáim, mint minden homo sapiensnek. Esküszöm! Itt most zárójelben azért megjegyezném, hogy az izomláz, mint olyan: nem a barátunk. Azt jelzi, hogy túlhajtottad, túlerőltetted magad és a testedben a milliméter nagyságú picike izomrostok elszakadtak. Vagyis most rossz Neked. A jóga (és bármilyen testmozgás) nem arról kell, szóljon, hogy fáj. A fájdalom lehet eszköz a belső fejlődésedben – mind fizikai, mind a mélyebb rétegekben –, de sohasem cél. Amit nap, mint nap teszünk magunkkal: egy óra alatt széthajtani a testünk minél jobban, erőteljesebben, forróságban, befóliázva, szétizzadva, ájulásig, mert az idő pénz, mert látszania kell, hogy sportolok, hogy egészséges vagyok, mert az övtáska a bőr alatt már nem divat, mert akkor talán ki tudom lőni az űrbe az állandóan zakatoló agyamat… na, ez a ’body terror.’ Látszategészség egy kirakatvilágban. A fagyi pedig előbb-utóbb visszanyal. Pédául amikor „váratlanul” szívrohamot kapsz, amikor "hirtelen" lebetegszel, pedig Te annyira vigyázol magadra. Az EGÉSZség és a jóga valójában ott kezdődik, hogy figyelek magamra. Szeretem magamat. Használom, és nem elhasználom a testemet. Tudom, hogy a testem a lelkem temploma. Tisztelem és táplálom őt. Nem vagyok Colombus, de nekem személy szerint nagy út vezetett e mélyenszántó gondolatok felfedezéséig és megélésig. Sosem késő!

Na, de most! Nem, nem hajtottam magam szét, nem jógáztam, táncoltam ájulásig. Hanem – remélem, ülsz – lélegeztem. Sokat. Tudod, az a kellemes levegőáramlás, ami csiklandozza az orrszőreid. Állítólag éjjel-nappal csináljuk… legalábbis azt hisszük, de nem. Én LÉLEKzetet vettem, ahogy a régi bölcsek oly szépen mondották volt. Teljes jógalégzésnek hívják ezt a csodát, amely 3 lépcsőből áll. A hasi vagy rekeszlégzés (Belégzéskor a rekeszizom lefelé mozogva összenyomja a hasi szerveket, és a hasfal ilyenkor előredomborodik. Kilégzéskor a rekeszizom visszaemelkedik, a hasfal újra behúzódik.) a légzés alapja. Lehetővé teszi a tüdő kapacitásának teljes kihasználását, természetes módon lelassítja és elmélyíti a légzést, segíti az ellazulást. A mellkasi vagy bordaközi légzés (Belégzéskor a bordák megemelkednek, a mellkas kitágul, kilégzéskor a bordák visszatérnek eredeti helyzetükbe.), amikor a belélegzett levegő a tüdő középső részébe áramlik elől és hátul egyaránt. A légzés már szaporább és felszínesebb, a tüdő kevésbé töltődik fel, mint hasi légzésnél. A stresszhelyzetek, az idegesség és a feszültség automatikusan kiváltja ezt a légzésfajtát. Végül pedig a kulcscsonti vagy tüdőcsúcsi légzés (Belégzéskor a mellkas felső része a kulcscsonttal együtt megemelkedik, kilégzéskor visszasüllyed.), amikor légzés rendkívül felszínes és szapora. Kiváltó oka lehet nagyon erős stressz hatás, félelem vagy légszomj. Egészséges és természetes légzés esetén egyetlen lélegzetben mindhárom légzésszakasz megtalálható – mindhárom fontos – úgy, hogy a részek „folytonos áramlássá” egyesülnek, amely belégzéskor lentről felfelé, kilégzéskor fentről lefelé, halad. Teljes jógalégzésnek ezt nevezzük, amikor erőlködés nélkül, a teljes tüdőkapacitást kihasználva lélegzünk. Ehelyett általában felületesen és csak a tüdőcsúcsba kapkodjuk azt a kevés levegőt, ami odajut. Ez rendkívül hasznos volt anno, amikor jött a mamut és a légzés azonnal üzenetet küldött az agynak, hogy vészhelyzet, futás! Csakhogy ma már minden mamut: a reggeli forgalom, a főnök, a lassú pincér, a horrorfilm, a szerelmi bánat, a csoki, amit letoltál, pedig megfogadtad, a hírek a rádióban, a szag a metróban, a bevásárlás, a kutyakaki a bejárat előtt. A tested és az elméd pedig megszokja ezt az állandó készültséget és nem is használja a tüdő körüli többi izmot, hiszen valójában sosem tágul a tüdőd. Ettől aztán, amikor valóban elkezded használni és rátalálsz ezekre a belső terekre, bizony megeshet, hogy izomlázad lesz, mint nekem. Aminek jelen esetben örülünk, mert ezek szerint valami megmozdult, változott. És a változás jó!

Hát, ezért olyan fontos a teljes jógalégzés. Egyrészt megtanít arra, hogy az egész tüdődet használd! A test salakanyagainak 70%-a távozik a légzéssel, nem mindegy tehát, valóban kilélegzed, elengeded-e a mérgeket. Másrészt minden érzelmi és mentális állapot visszahozható, befolyásolható a légzéssel. A légzésed gyorsposta az agyadnak: ha lassan, mélyen, hasi légzéssel lélegzel, akkor az agyad megkapja sms-ben, hogy minden rendben, az élet szép. Ha felületesen lélegzel, akkor tudja, hogy stressz van, készenlét, állandó tűzoltás. Ez oda-vissza működik! Próbáld ki! Az a jó hírem van, hogy ráadásul mindig, mindenhol működik. A nagy jógik ezért is szentelnek különös figyelmet az ún. pránájáma (légzés) technikáknak, mint például a jógalégzés. Ahogy én tanultam, a pránájáma szó szerint élet evést jelent, ami számomra rendkívül szimbolikus. Úgy lehet definiálni, mint olyan technikák sorozatát, amely fokozza és növeli az életerőt, végső fokon pedig megvalósítja azt, hogy a testünk (a lelkünk és a szellemünk) tökéletes harmóniában, s áramlásban legyen. Amikor nem kell széthajtanod magad ahhoz:  kilődd az agyad az űrbe – legalább – éjszakára. Amikor nem csak egészségesnek látszol, hanem az vagy. Nem pusztán légző gyakorlat, nem az a célja, hogy többletoxigénnel lássa el a tüdőt. Ez csak az első lépés. Mentális és fizikai stabilitást hoz létre. Elérhetjük a prána, az életenergia irányítását, és az elme fölötti uralmat. Utóbbi az a kis majom a fejedben, aki csokit követel, és nem érti, hogyhogy nem vált minden közlekedési lámpa azonnal zöldre, amikor épp arra jársz. Nem árt szabadságolni néha. Mármint a majmot. És végül, de nem utolsó sorban… A tibetiek úgy tartják: a születésünkkor egy légzésszámot kapunk. Az, hogy milyen gyorsan használjuk el, csak rajtunk múlik. Úgyhogy, kész, rajt... Lélek-ezz!  

Megérkezni Iyengarhoz

Hol volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl egyszer kaptam édesanyámtól egy könyvet. Van ugyanis az édesanyáknak az a csodálatos belső megérzésük, hogy már akkor támogatnak valamiben, amikor Neked még fogalmad sincs arról a valamiről… Ennek a bizonyos könyvnek Jóga mindenkinek volt a címe és színes, latex tornadresszekben csináltak benne embereknek látszó lények mindenféle képtelen pózokat, amik állítólag csudajót tesznek a testünkkel és lelkünkkel. Imádtam lapozgatni ezt a könyvet, elképzelni, hogy én, a merevtestűek nemzetségéből egyszer fel mernék venni esetleg egy ilyen gumiruhát (otthon), amiben nyilván gumiteste is lesz az embernek, és ha háromszor összeüti a bokáját, mint Dorothy, akkor jó esetben lehet belőle macska, teve, kobra, hal, egyszóval egy egész állatkert. Aztán jöttek az egyetemi vizsgaidőszakok, sok koffein és egy jegyzet ott is, ahova a király is gyalog jár. Esténként csak forgolódtam álmatlanul és úgy pörögtek az agysejtjeim, mint a hullahopp karika, persze reggelente nem bírtam felkelni, minden vizsgához közeledő nap órákkal lett rövidebb valamilyen megfejthetetlen varázslat hatására, míg a nyomás csak nőtt és nőtt… Úgyhogy döntöttem: netalántán kipróbálhatnám ezt a jógát. Összeállítottam magamnak valami sorozatfélét a könyv alapján és majd belehaltam egy hátrahajlásba is. Talán, ha negyedórát sikerült esténként „jógázni” és láss csodát: tudtam aludni! Már ettől a nézem közben a könyvet, fogalmam sincs micsinálok, de valami jógaszerűt tevékenységtől is! Hatott. Azt hiszem, akkor éreztem meg ott a szívem mélyén, hogy ez KELL. Most.

És ami egyszercsak megérkezik Hozzád, az bizony megérkezik hozzád! Rátaláltam a Niára – meg arra a felismerésre, hogy ez itt a testem és van köztünk némi kapcsolat! –, ahol Andival minden óra után jógáztunk is legalább fél órát. Tőle tanultam az első napüdvözletemet, amibe bele akartam halni minden alkalommal, miközben az órát bámultam: mikor szabadulok végre. És ha már a nia épp egy jógastúdióban volt: igen, el mertem menni az első jógaórámra. Végigszenvedtem. Meg a következőt is. Meg az azutánit. Semmi sem akart sikerülni, a percek ólomlassúsággal teltek és úgy izzadtam, mint egy ló. De minden óra után mosolyogva mentem haza, akármilyen fáradt voltam, akármilyen szörnyű volt a nap. Nyitva hagyták az ajtót a modern rabszolgának (becenevén ügyvédjelölt), hogy az utolsó órákra, úgy 8 körül, némi késéssel becsúszhassak és megélhetésre alkalmas kereset hiányában jogászkodással fizethettem. Már minden egyes nap ott voltam.  Hatha jóga, gerincjóga, női jóga. Aztán már minden hétvégén is ott voltam. Napüdvözlet workshop, haladó gyakorlás, jógafilozófia. Hazavihettem egy selejtezésre szánt szőnyeget és kiolvashattam minden, a stúdióban árult könyvet. Hát, így kezdődött. Aztán a Vinyasa Flow életre szóló szerelem lett első gyakorlásra, ami azóta is lángol, áramol és magával ragad újra és újra. Valóban megtanít arra, hogy legyek tudatában minden lélegzetvételnek és minden mozdulatnak… hogy a mindennapi életem is ugyanolyan, dinamikus mozgásban lévő folyamat, amit a jógaszőnyegemen átélek nap, mint nap… hogy minden állandó mozgásban és változásban van… hogy lovagoljam meg az áramlatokat és a hullámokat ahelyett, hogy az árral szemben úsznék, s rendkívül sajnálnám magam. Rugalmasság, bátorság, elengedés és az örök szabály: sose vedd magad túl komolyan! Amióta pedig megkaptam azt a kegyelmet, hogy taníthatom: sok-sok fényes tükörben is megláthatom, megélhetem ezt csodát, a jógát. Nincs rá szó, mennyire gyönyörű! Namaste, Namaste, Namaste!

Mint a mellékelt ábra mutatja, nekem meglehetősen göröngyös volt az út Iyengarhoz, korunk – szerintem – legcsodálatosabb jógamesteréhez. Mindenekelőtt fel kellett nőnöm Hozzá és a mélységekhez, amelyeket általa találok magamban. Nem épp illatozó virágoskertek. Sokkal inkább el nem sírt könnyek, düh, fájdalom, hajlíthatatlanság, elfojtás, elvárás, ismeretlen feketelyukak, felfedezésre váró területek, kalandozó lábujjak, meg rengeteg kérdés. Hogyan érzed meg a szegycsontod? Mi a szösz a belső sarok? Van nekem egyáltalán hátsó bordám? Épp melyik a bal és a jobb lában? Hol a fent és a lent egyáltalán? Miért akar kigyulladni a nyakam? Hát, az út még mindig göröngyös. Eszközök, pontos felépítés és hosszan kitartott ászanák. Hah. De minden göröngy megéri. Akkor is, amikor a hétvégi 3 órás workshopon felváltva kellett bőgnöm és/vagy hánynom és/vagy megütnöm valakit. Mindenki megnyugtatására: nem bántalmaztam senkit és nem néztem vissza a vacsorát. De átégtem, tisztultam, tanultam megint. Alázatot, figyelmet, egyértelműséget. Őszinteséget. Tudatosságot. Nem azt mondom, hogy ezekhez mindenkinek Iyengarra van szüksége. Nekem igen. Ahogy Thoreau mondja „Önmagunkat látni éppoly nehéz, mint hátranézni megfordulás nélkül.” Nekem sokat segít Iyengar (is) a hátranézésben… hogy bekukkantsak a legsötétebb sarkokba és leszedjem a pókhálót.

B.K.S. Iyengar szerint a jóga ott kezdődik, ha – egy percízen végrehajtott – trikonászanában 45 perce benne vagy. Legalább. A precizitás ugyanis az egyéni lélek és a kozmikus lélek találkozóhelye. Az isteni állapot. Az ászanákban eltöltött hosszabb idő pedig arra készteti az intelligenciát és a tudatot, hogy kifejlessze a türelmet, a kitartást és a tűrőképességet. Ezek pedig bizony nem hiányozhatnak a fegyvertárunkból, hogy áthatoljunk a belső test ismeretlen vagy – számunkra még – felismerhetetlen részein. Nekem mindenesetre van még velük némi feladatom… a türelemmel és fekete lyukakkal is. Az iyengar jóga az elme figyelmét arra készteti, hogy a test pontos felépítésére koncentráljon, aztán az elme az intelligenciával tegye ugyanezt. Iyengar szerint a jógagyakorlás nem lehetséges az elme figyelme és visszatekintése nélkül. A jóga lényege a test és az elme, az elme és az Én integrációja. Ez időbe telik. És verejtékbe. De az biztos, hogy nem a levegőbe beszél. Ez a Mester születésétől kezdve rengeteg betegségben szenvedett. Volt maláriás, TBC-s, tífuszos és így tovább. Mindezt Indiában. Mégis ezek a betegségek vezették el aztán a jógához. Amikor már nem látta a kiutat és azon gondolkozott, hogy nincs értelme az életének állandóan ilyen gyengén és kiszolgáltatottan, mert képtelen volt meggyógyulni és erőre kapni, akkor – 16 évesen – Krishnamacharya tanácsára elkezdte gyakorolni a jógát. Hat év alatt egészségesre gyógyította magát. Ma már a terápiás jóga atyja és az egyik legismertebb jógamester szerte a világon, akinek köszönhetjük – többek között – mi, nyugati népek ezt a csodát és a vinyasa flowt, amelynek az iyengar jóga az egyik pillére. Kilencvennégy évesen minden nap gyakorol, tanít és utazik a mai napig. Bármi bajom van, legyen az szomorúság, fizikai fájdalom, nátha: kikeresem a könyvéből a betegséget és megkapom az öngyógyítás receptjét. Kiváltandó a jógaszőnyegeden, az ára egyénre szabott, mellékhatásai: egység, béke, boldogság. Namaste, Namaste, Namaste!

„A jóga olyan, mint a zene,
a test ritmusa, az elme dallama, a lélek harmóniája
alkotja meg az élet szimfóniáját.”

B.K.S. Iyengar

Hoponopono

„Aki kifelé néz, álmodik;

aki befelé, felébred.”

Carl Jung

Hopo mi??? Igen, én is pont így voltam vele, amikor először meghallottam hoppáré és hókuszpókusz kistesóját. Hoponopono, kérlek! Egy csodálatos Hawaii gyógyító technika, ami engem megtalált… Te pedig engem találtál meg, így már Téged is! Üdv a hoponoponoban!

Dr. Ihaleakala Hew Len pszichológus évekig dolgozott a Hawaii Állami Kórház elmeosztályának magas biztonsági fokozatú részlegén, ahol olyan férfi betegeket kezeltek, akik például gyilkosságot, nemi erőszakot vagy súlyos testi sértést követtek el. Amikor 1984-ban elkezdett dolgozni a részlegen, akkor annak minden elkülönítőjében erőszakos beteget tartottak. A betegek bokáján vagy csuklóján fémbilincs volt, hogy megakadályozzák az erőszakos bűncselekmények elkövetését. Mindennapos esemény volt a betegek közti, illetve a betegek és a személyzet közötti erőszak. A betegek nem voltak hajlandók részt venni a gondozásukban és a rehabilitációjukban. A családtagjaik rendkívül ritkán látogatták meg őket. Az ápolószemélyzet körében nem meglepő módon nagyon magas volt a kivett betegszabadság, illetve a felmondások száma. A részleg környezete lehangoló és meglehetősen lepusztult volt. Amikor Len 1987 júliusában eljött a részlegről, akkor az elkülönítők, valamint a csukló- és bokabilincsek már nem voltak használatban. Erőszakos cselekmények rendkívül ritkán fordultak elő, és azok is csak az új betegeknél. A betegek voltak felelősek önmaguk gondozásáért, beleértve az elhelyezkedést, a munkát, a részleg elhagyása előtti legális szolgáltatásokat, illetve a berendezési tárgyakat. A részlegre rendszeresen érkeztek látogatóba családtagok. A gyógyító személyzet betegszabadsága már nem jelentett gondot, s nagymértékben támogatták abban a betegeket, hogy 100%-ban vállaljanak önmagukért felelősséget. Így a betegek átlagos ápolási ideje évekről hónapokra redukálódott. Hm. Mit tehetett ez a csodadoki? Saját bevallása szerint valahányszor az osztályon tartózkodott, illetve előtte és utána: a hoponoponot alkalmazta. A részlegen kezelt betegekkel semmiféle pszichoterápiát nem folytatott, egyetlen esetmegbeszélésen sem vett részt. De 100%-os felelősséget vállalt önmagáért, hogy tisztítsa magában azokat a dolgokat, amelyek osztályos pszichológusként neki problémát okoztak. Azért ez több mint érdekes.

A hoponopono egyébként annyit jelent, hogy „jól tenni”, illetve „hibát kijavítani”. Hawaii őslakosai szerint a hibák olyan gondolatok nyomán keletkeznek, amelyeket múltbeli fájdalmas emlékek piszkítottak be. A hoponopono révén el tudjuk engedni ezeknek a fájdalmas gondolatoknak vagy hibáknak az energiáját, amelyek felborítják az egyensúlyt, és betegséget okoznak. Röviden tehát, a hoponopono egy problémamegoldó folyamat, amit azonban teljes egészében önmagadban folytatsz le és a problémákat nem nyűgnek, hanem lehetőségnek tekinted. Hiszen a problémák nem egyebek, mint visszajátszott múltbeli emlékek, amelyek azért jönnek elő, hogy lehetőséget kapjunk a szeretet szemével való látásra és az inspirációból történő cselekvésre. Az élet misztérium mindenki számára, kivéve a szeretetet, mert a szeretet mindent tud. Így minél inkább képes vagy szeretni magadat és másokat, annál inkább képes vagy gyógyítani is saját magadat és ezáltal másokat. Minden pillanatban újra találkozol saját magaddal és egyre jobban értékeled a szeretet megújító csodáját. Méghozzá így.

A béke velem kezdődik. A problémáim nem egyebek, mint a tudatalattimban visszajátszódó emlékek. A problémáimnak nincs köze senkihez, semmilyen helyhez vagy helyzethez. Amikor azt tapasztalom, hogy az emlékeim problémákat játszanak vissza, van választási lehetőségem. Választhatom azt, hogy továbbra is kötődök hozzájuk; vagy megtehetem, hogy átalakítással megszabadulok tőlük. Az elmémet így vissza tudom állítani eredeti, üres állapotába. Az „emlékmentesség”, vagy, ahogy a tibetiek nevezik „üresség” állapotába. Amikor mentesülök az emlékeimtől, akkor az isteni önvalóm vagyok. Ha viszont az emlékek diktálnak, akkor elakadok az időben, a térben, a bizonytalanságban, a káoszban, a gondolkodásban, a problémákkal való birkózásban, az ügyek kezelésében. Ha megengedem, hogy az emlékek uraljanak, akkor nincs ráhangolódás, nincs inspiráció. Ha nincs inspiráció, nincs cél. Én inkább az inspirációra szavazok. A gyógyítás pedig nagyon egyszerű: szeressük magunkat! Ha jobbá akarod tenni az életedet, akkor ahhoz gyógyítani kell az életedet. Ha bárkit meg akarsz gyógyítani - akár egy elmebeteg bűnözőt -, akkor ahhoz magadat kell gyógyítanod. A lényeg, hogy az életünkben mindenért 100%-ban vállaljuk a felelősséget. Mindenért. Len doktor azt mondja, az egyetlen munkája: önmaga megtisztítása. Ennyi. És ahogy tisztítja magát, úgy tisztul a világ is, mert ő maga a világ. Minden, ami rajta kívül van, kivetülés és illúzió. Tisztulás, tisztulás, tisztulás. Hogyan? Mindössze négy egyszerű mondatot kell ismételgetni, szünet nélkül:

Szeretlek.

Sajnálom.

Kérlek, bocsáss meg!

Köszönöm.

Alapvetően erről szól a jóga is számomra, hiszen senki más nem teszi meg helyetted, senki sem tud fejlődni helyetted, senki más nem fog meggyógyítani, senki más nem lesz jobban. Vagy Te, meg a jógaszőnyeged és uccuneki! Amint Te dolgozol magadon és változol és tisztulsz, úgy változik és tisztul a világ. Ha akarod, ha nem. A jógaszőnyegen és azon túl is. Úgyhogy, mivel épp nem volt „jobb dolgom” és nem rettentett el az ’ezentúl aranyéleted lesz’ amerikai cukormáz, amibe csomagolták doktor Lent… hát, én bizony kipróbáltam a hopoizét. És azóta is gyakorlom. Nem, nem teremtettem még magamnak egy kabrió sportkocsit, nem nyertem meg a lottó 5-öst, nem nőttem tíz centit (sehol) és sajnos a nagymamám sem jött vissza hozzám, hogy megsimogasson és elmondja: minden rendben lesz. Sőt, egyelőre erőszaktevőket sem vállalnék. De nekem valóban segít. Kapaszkodó. Érzem a tisztulást, az elfogadást, a szeretetet. Sokszor feszültségeket, szomorúságot és akár dühöt is, ami nem baj. A lényeg, hogy jöjjön ki… és jön. Minden, ami nem oda való. Kiüresíti a fejemben fogócskázó gondolatokat és békét hoz. Boldogságot teremt. Nem azt a hamupipőkéset, amit gyerekoromban képzeltem boldogságnak és harminc évig hajkurásztam rendületlenül. Egy olyan boldogságot, ahol nem követelsz és vágysz és álmodozol. Csak tudod, hogy egy vagy az Univerzummal és béke van. Ez pedig valóban ajándék. Nem kötelező, csak lehetőség. A boldogság sem kötelező, csak lehetőség.

Béke legyen veled, az összes békém!

O ka Maluhia no me oe, Ku'u Maluhia apau loa.

dr. Ihaleakala Hew Len

Gyógyító hangok

Gyógyító hangok workshop vasárnap délelőtt?! Hát, normális vagyok én?!?! Már a környék is kiborított, hetek óta be sem tettem a lábam a pesti dzsungelbe… nem véletlenül. Csakhogy nem voltam egyedül, konkrétan számtalan hangtálat és gyógyító gazdájukat szállítottam, így visszafordulásról szó sem lehetett. Hányingerem volt és hasogatott fejem. A jógaterem közepén sikerült kiborítanom egy nagy bögre teát, elárasztva vele egy jógaszőnyeget és egyéb tartozékokat. Amint elkezdtünk beszélgetni a témáról, gombóc nőtt a torkomban és csak azt hajtogatta az a kis hang a fejemben megállíthatatlanul, hogy mégis mit keresek én itt és még lehet, hogy le tudnék lépni esetleg. Egyszóval tudtam, hogy jó helyen vagyok, mert ezzel (is) dolgom van. Persze kinek nem?!

Igen, ez költői kérdés volt. Először is, hacsak nem remete vagy – véletlenül beszélni magyar –, aki egy tibeti barlangban olvassa a blogomat az iphone-án, akkor biztosan akusztikai szmogban élsz, akárcsak én. Zaj vesz körül mindig mindenhol, miközben a testünk nagy részben folyadékból áll és lényegében tökéletes hangrezonátor. A rezgések folyamatosan mozgatnak és bemozgatnak. Gondolj csak bele, hogyan érzed magad, ha a szomszédban visít egy riasztó, vagy amikor nem bírod elengedni a saját negatív gondolataid és mintha rád ülnének, szó szerint nehéznek érzed magad tőlük. Persze ezen változtathatsz és gyógyíthatod magad. Csodás példa erre a japán Emoto bácsi munkája, aki ún. MRE (Mágneses Rezonancia Elemzés) technológiával jutott arra a felismerésre, hogy a víz befogadja és megtartja a különböző információkat. Az eredmények azt mutatták, hogy a zene, a szavak, a gondolatok és az imák befolyással bírnak a vízkristályok szerkezetére, s ez okozza jelentős hatásuk fizikai valóságunkra. Kristályfényképezéssel sikerült bebizonyítania, hogy a vízkristályok harmonikus formájukban csodás műremekekre emlékeztetnek, míg szennyezetten vagy negatív közegben nem festenek túl jól… ahogyan mi sem! Ráadásul ott van a saját hangod, amivel általában megnyilvánulsz a világban. A hangunk a szívünkből szól: pontosan azt mutatja, ami belül van. Amikor rekedt vagyok, nem találom a hangom, nem tudom kifejezni magam, hamisan cseng, amikor benyelek valamit, ahelyett, hogy kimondanám, vagy épp kicsúszik a számon, aminek nem kellett volna, amikor kiabálok, vagy én visítok a riasztó helyett… ez mind-mind tükör, amiben megláthatom, hogyan vagyok magammal, hogy érzem magam, min kell változtatnom. És az a legszebb, hogy a saját hangommal meg is tehetem!

És ha már itt tartunk: az Univerzum a legtöbb vallás és hagyomány szerint hangból és rezgésből jött létre. Például az AUM – a legfontosabb gyökérmantra – az Univerzum teremtésekor elhangzott mag-szó, melynek rezgése mindent átjár. Ősrezgés, mely öröktől való és az abszolút igazságot, a Legfelső Isteni Teremtő erőt képviseli. Éppen ezért a legtöbb mantra „Ommal” kezdődik. Az „A” a teremtés, mindenben a kezdet, az „U” a kiáradás és fejlődő létezés, az „M” pedig a megvalósultság, befejezettség és visszatérés szimbóluma. Ennek zengetésével a világegyetemet átható folytonos rezgést, erőt jelenítjük meg és erősítjük. Indiában több ezer éve jól tudják, a világ kozmikus frekvenciák, rezgéshullámok erőtere, és ennek legkifejezőbb princípiuma az emberi hang. Orvosi műszerekkel történt vizsgálatok erősítették meg az AUM mantra emberi szervekre gyakorolt rendkívüli hatását. Az AUM zengetése összehangolja a szervek saját rezgéseit, így a szervezet úgyszólván egy ritmusban kezd működni. Ugyanakkor a magzatra is nyugtató hatással van: a kísérlet alatt röviddel a mantra zengetése után a magzat szívritmusa 160/percről 130/ percre nyugodott meg. A hosszabb időn át végzett zengetés hatására megemelkedik szervezetünkben az örömhormon, az endorfin szintje. Az endorfin többlet ráadásul az immunrendszert is fokozott aktivitásra serkenti. Jó tudni, amikor jönnek a fagyok…

A  workshopon ’A gyógyító hang’ című könyv írója, Shirlie Roden öngyógyító módszerével dolgoztunk. Shirlie – aki egy angol énekesnő és hangteraputa – (is) rájött, hogy a megfelelő hangok tisztítják a csakrákat és segítenek helyreállítani a test energiarendszerének harmóniáját. Ezért a saját öngyógyítása során szerzett tapasztalatai alapján a 7 főcsakrához rendelt hangokat és mozdulatokat. Többször gyakoroltam már ezt a módszert és a vasárnapi élményeim után bizonyossá vált, hogy napi rutinná teszem jóga előtt és/vagy után. Ebben a gyógyító technikában a gyökércsakrához, amely nevéhez méltóan a gyökereinkhez és az anyagi túlélésez, fennmaradáshoz kapcsolódik, az „A” hangot kell rezgetni. A szakrális csakrát, melyhez tartozik a szexualitás, az élet továbbadása és befogadása, valamint az, hogy a női és férfi minőségeket hogyan éljük meg, az „AI” gyógyítja. A napfonat csakránk a szabad akarat központja, ahol megemésztjük a dolgokat és az „O” hanggal tisztíthatjuk. A szívcsakra a tiszta szándék, a szerető együttérzés és az érzelmeink helye: OU hang. A torokcsakrához, amely ugye az igaz szó, tisztaság és átláthatóság mások és önmagam számára az „I” hang tartozik. A harmadik szemünk a befelé látó és mindenen túllátó bölcsesség és intuíció, a valódi tisztánlátás, amelyhez az „OUM” kapcsolódik. Végül a koronacsakránk az összeköttetés Istennel, az Univerzummal és a végtelennel egy szép magas „U” hang, hiszen valójában sosem vagyok egyedül, mindig része vagyok a nagy egésznek. Végül ragyogó fehér fényben az egész testet átrezgető AEM, avagy I AM, én vagyok. Hiszen minden lényege és alapja a mindig változó, mégis örök létezés.

Miközben zsibbadó lábbal, fájó háttal, karmozdulatokkal igen sokszor zengettem ezeket a hangokat, egyre mélyebben rezegtek bennem és valóban úgy éreztem, hogy tisztul testem-lelkem, felszabadulok, megszabadulok valamitől. Mintha hatalmas kövek gördülnének le rólam. Mintha átmostak volna belülről és összerezgettek volna egy teljes egésszé. Úgy éreztem, erős vagyok és gyönyörű, aki belülről ragyog. Azt éreztem, hogy a lelkem örök és fényes, független mindentől és mindenkitől… hogy a fájdalom, amin átégek, csak eszköz és köszönettel tartozom érte… hogy a testem valóban a lelkem temploma és örökkön élek. Jaja, megint nem találtam fel a spanyolviaszt, de…Hú! Ott volt! Éreztem, átéltem, megéltem! Namaste. És ahogy Andinia mondta: csodák nem történnek nélkülünk és anélkül, hogy jelen vagyunk a gyakorlásunkban. Szóval vedd észre az ajtókat, amelyeket a tanítások nyitnak neked… és menj be rajtuk!

„A tanítók kinyitják neked az ajtót, de bemenned Neked kell.”

kínai közmondás

Transzban…

Kiss Andi az egyik legcsodálatosabb jógatanár Magyarországon. Szerintem. Olyan ember, aki nem „csak” tanítja, hanem éli a jógát. Minden szavából, mozdulatából árad az őszinteség és a hitelesség. Olyan ember, aki a saját tapasztalatait és megéléseit képes átadni egy mezei jógaórán úgy, hogy az a saját fejlődésedben előrevisz, segít, támogat téged. Olyan ember, aki hisz abban, hogy a változás bennünk van. Magam is ebben hiszek. Ahogy Andival együtt abban is, hogy a változás csak a magunk és mások szeretetével, rendszeres gyakorlással és tudatossággal lehetséges. Nem csoda hát, hogy amint megtudtam: Andi élőzenés Yoga Trance Dance workshopot tart, nem volt kérdés, ott a helyem! Hogy az mi? Lényegében szabad tánc egy kis jógával.

Shiva Rea jógacelebnek köszönhetjük ezt kellemes esti programot, ami dióhéjban transztánc nyugati jógiknak. Shiva ugyanis körülnézett a világban és két dologra jött rá. Először is a Föld minden szegletében szüksége van az embereknek arra, hogy zenével, tűzzel, síppal-dobbal eleresszék a hajukat és kirúgjanak a hámból. A rituális transz-utazások évezredek óta fontos részét képezik minden kultúrának. Ezekkel a belső utazásokkal tágíthatjuk a tér és az idő hétköznapi érzékelését, hogy lépésről lépésre feltáruljanak a személyiségünk mélyebb rétegei, az őseink üzenete, a kapcsolatunk az Univerzummal. A transztánc gyakorlatilag egyesíti a gyógyító hangok, a ritmusok és a légzés erejét, amelyek együtt segítenek a spirituális ébredésben. Egyszóval a mozgásmeditáció által találkozhatunk önmagunkkal és a belső isteni fényünkkel. Hogy Elizabeth Gilbertet idézzem: amikor imádkozunk, beszélünk Istenhez. Amikor meditálunk, Isten beszél hozzánk.

Csakhogy a nyugati ember – igen, Te ott a géped előtt állig felöltözve, tele gondolatokkal és finomított élelmiszerekkel – nem nagyon szereti elveszíteni a fejét, mondhatni igen nyakasak vagyunk. Meglehetősen ritka, hogy munka után egy tábortűz körül mezítláb ugrabugrálunk fűszoknyában a családtagjainkkal. Pláne mindezt önként és józanul, avagy mindenféle tudatmódosító szer nélkül. És ha mégis mutatunk rá hajlandóságot, esetleg netalántán transzba esünk, avagy elveszítjük az önkontrollt és hagyjuk, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, akkor bizony fennáll a veszélye, hogy úgy maradunk, valahol odafönt egy rózsaszín felhőn és holnaptól torzonborz hippiként, megszabadulva a lakáshiteltől és a sok-sok bonyolult emberi kapcsolatunktól keresünk egy barlangot, ahol egy hangyabojt vizsgálgathatunk hátralevő életünkben. Ami persze nem feltétlenül baj. De tény, hogy a Föld ezen féltekén adnak róla papírt, és ha nem hagyod el időben az országot, akkor egyszer csak egy fehér köpenyes bácsi elveszi az útleveled, a személyid és a maradék eszedet. Másrészt nem véletlenül születünk oda, ahova. Itt és most van dolgod és fejlődnivalód. Ebben a világban, ezekkel a szülőkkel, barátokkal, szerelemmel, munkával, tomboló egóval, stresszel, álmokkal és vágyakkal. Szóval nem árt visszatérni a felhőről.

Ezért Shiva kidolgozott egy olyan programot, amely megfelelő keretek között segít felfedezni a transztáncot a zokniban alvóknak. Egyfajta jóga alapú mozgásmeditáció élőzenére. Ún. prána jógával kezdődik, ami egy könnyen követhető, folyamatos és egyre élénkülő ászanasor. Kvázi bemelegítés. Aztán jön a szabályok nélküli szabad tánc sok dobra, félhomályban, amit azért tudatos légzés irányít és vezet, hogy azt a bizonyos kreatív életerőt felszínre hozhassuk, s felszabadítsuk. Végül jól leföldelnek egy mély relaxációval és meditációval. A gép landol, a kapitány újra üdvözöl a Föld nevű bolygón. És ez így is történt. Volt sok gyertya, a Sattwa Sound Band és egy csapat lelkes jógi. Andi elmesélte, hogy amikor elment Shiva Rea-hez tanulni, azt sem tudta mi fán terem a transztánc, de érezte, hogy ez neki kell. Pont. És kellett. Teljesen – méghozzá pozitívan – megváltoztatta az egész életét. Ami persze nem azt jelenti, hogy ezen túl vízen jár és pillangók repdesnek körülötte, hanem azt, hogy őszinte magával és másokkal. Hogy szembe mer nézni magával és másokkal. Aki már próbálta, az tudja: na, az nem piskóta! Meditációval kezdtünk, ahol természetesen volt fókusz, mivel szeretnél dolgozni, feltehettél kérdést az Univerzumnak, amire választ szeretnél kapni, megfogalmazhattál szándékot. Aztán átmozgattuk minden porcikánkat, megszabadultunk a jógaszőnyegektől és kezdődött a buli. Igen, csak úgy. A cél az volt, hogy véletlenül se nézzen ki jól, amit csinálsz, ellenben lehetőleg veszítsd el a fejed. Semmi salsa, tangó vagy Michael Jackson. Csupán ráztam kezem, lábam, vállam, fejem, csípőm és ugribugriztam kifulladásig. Vitt magával a ritmus, bepárásodtak az ablakok, mindenkiről folyt a víz és áramlott, hömpölygött a tömeg… kapcsolódtunk anélkül, hogy bámultuk volna egymást vagy akartunk volna bármit egymástól. Hú, de jó volt! Aztán lekerültünk a földre, Andi hangja vezetett, úgy éreztem pont úgy és azt mondja, amire szükségem van. És ott a parkettán, izzadtan összekuporodva egyszer csak olyan mély, őszinte, valóban feltétel nélküli szeretetet, megbocsájtást, elfogadást, és elengedést éreztem, amit talán még soha. Olyan boldogságot, ami nem függ senkitől és semmitől. Szeretetet, amely nem kapaszkodik, ragaszkodik, akar, vár el. Ami egyszerűen csak van. Ott ragyog bennem és hatalmas és minden körülménytől, eseménytől, fájdalomtól függetlenül létezik. Megértő, láthatatlan és eltéphetetlen. Mindig megmarad. Csodálatos volt. Aztán visszajöttem. És visszajöttek a körülmények és a fájdalom. Nem, nem lettem Buddha. De minden sejtem őrzi a tapasztalást: a szeretet mindennél erősebb és van boldogság. A többi nem számít.