Csütörtökön járdakátyúba léptem az ebédidős rohanásban. Káromkodtam egyet és meg sem álltam, sőt el is felejtettem, aztán az esti jógán a lábnyomorgatás – ööö, lábujjszéttárás – közben igaz, hogy csillagokat láttam, dehát az ugye nem újdonság, ha az ember lánya Iyengarra adja a (láb)fejét. Persze mire hazaértem, egy elefánt bébi titokban elcserélte a bokánkat és Bicebóca már alig jutott be a lakásba, krokodilkönnyek, jegelés mindhiába: bokarándulás, egy hét bokasín. Semmi bringa, semmi magassarkú, semmi jóga, semmi tanítás, és még fáj is: nem volt őszinte a mosolyom.Viszont kénytelen voltam megállni.
Természetesen mondanom sem kell, hogy rendkívül szimbolikus, avagy épp van egy kis dolgom a továbblépéssel egy új életszakaszomba és a valódi felnőtté válással. Persze egyből előkaptam Dahlke a betegség szimbólum című remekművét, amelyben azt találta mondani a bokatémára, hogy érkezzünk meg a „helyünkre", merüljünk el benne és csendesedjünk le, szakítsunk magunknak időt a gondolkodásra, hogy a dolgaink ne a külső, hanem a belső útjainkon haladhassanak előre. Hát, igen. Utána másik segítőmhöz, Louise L. Hayhez fordultam, aki az éld az életed című könyvében gyönyörű megerősítéseket, személyes mantrákat is ír a különböző bajokhoz társítva. Én és a bokám ezt kaptuk tőle ajándékba: "Könnyedén haladok előre az életben. Értem a feladatomat, kész vagyok együtt változni az időkkel. Így van rendjén." Köszönöm és hála.
Louise L. Hayről dióhéjban annyit, hogy olyan élete volt, amit az ember „az ellenségének sem kívánna.” A nevelőapja folyamatosan zaklatta és bántalmazta, öt évesen megerőszakolta a szomszéd is, tizenöt évesen elszökött otthonról és egy simogatásért odadobta magát mindenkinek, tizenhat évesen már túl volt egy terhességen és örökbeadáson, amikor elhagyta a férje, ismét összeomlott az élete és nem lepte meg, hogy – bár már elindult az önismeret és fejlődés útján – méhnyak-rákkal diagnosztizálták. Tudta, hogy meg kell szabadulnia a gyermekkori nehezteléstől, a szülei hibáztatásától, mert a keserű gyermekkor nem szolgálhatott mentségül arra, ahogy magával bánt – később. Az ő szavaival élve: a szó szoros értelmében elemésztette a rák, mert nem bocsátott meg. Így hát megbocsátott. Elfogadta és megszerette Önmagát, elhitte, elfogadta, hogy megérdemli a legfőbb jót, minden jót. Meggyógyult, és mint az egyik legismertebb tanító napjainkban, valóban tapasztalatból hirdeti: minden betegség gyógyítható, ha készek vagyunk változtatni.
Olykor, ami a legnagyobb tragédiának látszik, a sors legszebb ajándékának bizonyul. Olykor egy kis bokarándulás is csodás ajándék a sorstól: kaptam egy kis időt önmagamtól önmagamra. Nem rohanok sehová, hiszen nem is tudnék. Megértettem a feladataimat, feldogozhattam a változásokat, elengedtem az épp meghaladni valókat. Még többet szeretgethetem magam. Még többet főzőcskézhetek. Hazaérek sötétedés előtt. Egy délután alatt kiolvastam egy könyvet, amit már ezer éve… és tegnap a szőnyegen olyat jógáztam, mint már nagyon régen. Semmi erőlködés, semmi erőltetés, semmi „ránehezedés”: finoman, ülve, fekve, odafigyelve, lassan átmozgattam az ízületeimet, beolajoztam a testem, tereket teremtettem és engedtem, hogy egyszerűen jól essen. Mert megérdemlem.
„Szeretem magamat; ezért teljesen a jelenben élek,
Minden perc szépségét felismerem, és a jövőmet
Fényesnek, boldognak, biztonságosnak tudom,
Mivel az Univerzum szeretett gyermeke vagyok,
És a Világegyetem szeretettel viseli gondomat
Most és mindörökké.
Világomban minden rendben van.”
Louise L. Hay
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése